A Bajnokok Ligája döntőt közvetlenül megelőző napokon a doki még mindig
nem volt sehol – és nem is telefonált, hogy mikor szándékozik megérkezni –,
nekem pedig kezdett már elegem lenni abból, hogy rám sózza az összes munkáját.
Rájöttem, hogy mindkét munkahelyen nem tudok egyszerre helyt állni, és nagy
nehezen be kellett látnom azt is, hogy segítségre van szükségem. A klinikát nem
hagyhattam ott, ezért a másik állásomtól kellett egy kis időre búcsút vennem,
és keresni egy megbízható embert, aki rövid ideig helyettesítene engem.
Beszéltem erről a többiekkel is, aztán a vezetőséggel is, és miután mindenki
áldását adta a döntésemre, megkezdtem Lea König betanítását.
Még régebbről ismertem a lányt, és a mai napig emlékeztem rá, hogy első
éven ő izgult legjobban az anatómia szigorlat előtt. Kifejezetten idegesítő
módon, a tételeit bújva járkált fel-alá a folyosón, míg be nem hívták felelni.
Jó egy órát töltött bent, kihúzott két hosszú, de egész könnyű tételt, és végül
természetesen ötöst kapott. Akkor még nem igazán volt szimpatikus, nem is
beszéltünk sokat, viszont rá egy évre együtt töltöttük a nyári gyakorlatunkat az
egyetemi kórházban. Mindig egy napra voltunk beosztva, és ahogy emlékeztem, nagyon
lelkiismeretesen végezte a feladatokat, amiket kiosztottak neki, szabadidőnkben
pedig jókat cseverésztünk. Bár nem sűrűn, de mai napig tartottuk a kapcsolatot,
és nem is volt kérdés, hogy most őt hívom fel, lenne-e kedve ideiglenesen
munkát vállalni a csapatnál.
– Rég beszéltünk, hónapok óta alig hallottam rólad. Hol dolgozol most? –
érdeklődtem, miközben villámgyorsan körbevezettem őt az edzőközpontban, csak a
legfontosabb helyiségeket mutatva be neki. Sietnünk kellett, mert az edzés
lassan véget ért, nekünk pedig meg kellett jelennünk a masszázs szobában.
– Nemrég mondták fel az előző állásomat, szóval éppen sehol – felelte a
köpenye szélét gyűrögetve. – Elég sokáig voltam táppénzen, mert télen eltörtem
a lábam, és mire visszamentem volna a rendelőbe, a főnököm közölte, hogy a
helyettesem sokkal jobban végzi a dolgát, mint én, úgyhogy szeretnék őt
megtartani… De mindegy is, nem voltam annyira oda azért a helyért. Csak most
nehéz újra elhelyezkedni, pedig folyamatosan azon vagyok, hogy találjak egy új
munkahelyet.
– Hm – tűnődtem el egy pillanatra. – Rémlik, hogy mintha lett volna szó
arról, hogy az egyik orvosunk a szezon végén nyugdíjba megy. Ha gondolod,
szólhatok egy-két jó szót rólad a vezetőségnek.
– Megtennéd? – csillant fel a szeme, mire csak mosolyogva bólogattam.
Örültem volna, ha valóban össze is jön a dolog, jó lett volna valaki olyannal
együtt dolgozni a későbbiekben, akit ismerek, és aki velem egyidős. Félreértés
ne essék, imádtam a mostani stábot, de tény, hogy idős férfiakkal nem lehet
csak úgy mindenféléről elcseverészni.
Az utolsó hely, amit megmutattam Leának, maga a masszázs szoba volt, ahol
ezentúl majd a munkáját fogja végezni. Lelkes volt, amikor megemlítettem neki,
hogy hamarosan élesben is bemutathatja, mit tanultunk az egyetemen a közös
kedvenc különóránkon; akkor meg főleg, amikor a játékosok elkezdtek befelé
szállingózni. Ő is odavolt a csapatért, igaz, ideje hiányában nem sokat járt
meccsekre, úgyhogy ez volt az első alkalom, hogy teljes életnagyságban is találkozhatott
a játékosokkal.
– Na, nézzünk ki valakit neked, aztán majd kiderül, tudok-e még újat
mutatni neked, vagy már mindent tudsz. Mit szólnál, mondjuk ehhez a svájci
szépfiúhoz? – sétáltam oda Shaqirihoz, Lea pedig követett. – Ugye nem bánod, ha
te leszel az első, akit a gyakornokomra bízok? – kérdeztem a középpályástól.
Elsősorban azért esett rá a választásom, mert elsőként ő és Gomez lépték át a
küszöböt, de úgy véltem, jobb, ha nem ijesztem el azonnal Leát a csapattól
azzal, hogy megismerkedtetem Mario csodás természetével.
– Egyáltalán nem bánom – villantott kedves, gödröcskés mosolyt Leára,
akinek erre enyhe rózsaszín pír jelent meg az arcán. A svájci játékos, hogy a
hatást fokozza, még kacsintott is egyet a lányra, majd elégedett vigyorral
vette tudomásul, hogy a rózsaszín pír lassan vörössé mélyült.
– Na, jó, hagyd dolgozni őt, te nőcsábász – csaptam rá egyet Shaqiri fedetlen,
izmos vállára, aki ettől egyből kezes báránnyá változott, és hagyta, hogy a
gyakornokom hozzálásson a feladataihoz, én pedig figyelhessem Leát, tesz-e
bármi nem helyénvaló mozdulatot. De semmi kivetnivalót nem találtam a
munkájában, elégedetten szemléltem, ahogy profi módra teszi a dolgát mindaddig,
míg egy derekamra simuló tenyér el nem terelte róluk a figyelmemet. Marco már
utcai ruhákba öltözve állt mellettem, kezében az Audija kulcsait lóbálva. Gondoltam,
nem lesz gond, ha Leáékat egyedül hagyom tíz percre, úgyhogy miután adtam
Marconak egy puszit, elindultunk kifelé a parkolóba. Közben azt is megjegyeztem,
milyen hamar elkészült.
– Sietek, mert van egy kis elintéznivalóm a városban. El kell mennem
igazolványképet csináltatni. Később találkozunk? – kérdezte, mire mosolyogva
bólintottam. Mostanában elég jól alakultak a dolgok kettőnk között, amióta
kibékültünk, rengeteget beszélgettünk a kapcsolatunkról, és tényleg úgy
éreztem, hogy ez segít egyenesbe hozni mindent. Idejét láttuk annak is, hogy
lefektessünk néhány szabályt, amiket igyekeztünk betartani, és amiknek
köszönhetően jobban odafigyeltünk egymásra. Ezeknek hála boldog voltam, és
bizakodó, hogy ezúttal tényleg megoldást találunk majd a problémáinkra.
– Viszont holnap reggel nekem még el kell vinnem Leát a stadionba is,
megmutatni neki, hogy mi hol van. Mindenképp le akarom ezt tudni ma meg holnap,
szóval majd csak indulás előtt, a busznál találkozunk. – Jupp az előző napi
edzés végén meghívta magához Mönchengladbachba a csapatot – beleértve a szakmai
stábot és a vezetőséget is – egy ebédre, de mivel a város nem éppen München
közvetlen közelében található, ezért korán reggel, közösen, a csapatbusszal
indulunk majd az edzőközponttól, hogy ebédre odaérjünk a Heynckes rezidenciára.
– Rendben – bólintott Marco. Megállt az ajtóban, mivel odakint szakadt az
eső. Nem akarta, hogy tovább kísérjem és elázzak, úgyhogy a búcsúzkodást még
tető alatt intéztük el. – Ma délután csak csörögj rám, ha végeztél. Elmegyek
érted. – Lehajolt, hogy megcsókoljon, aztán a fekete ernyőjét előrángatva elindult
kifelé az ítéletidőbe, én meg lassan visszasétáltam Leáékhoz.
Egy darabig néztem a lófarkas lányt, ahogy a mozdulatokat végzi, de nem
tudtam belekötni, láttam rajta, hogy tudatosan csinálta azt, amit csinált,
magabiztos volt, és semmi hibát nem ejtett. Elégedetten elmosolyodtam, majd egy
kis időre újra magukra hagytam őket. Az öltözőbe mentem, gyorsan átvettem a
ruháimat, leakasztottam a vállfáról a hófehér orvosi köpenyemet, és
összeszedtem a szanaszét hagyott dolgaimat. Amikor ezzel megvoltam,
visszamentem a masszázs szobába szólni Leának, hogy készüljön ő is, mert hazaviszem,
mielőtt elmennék a rendelőbe.
Ugyanott találtam rájuk, ahol hagytam őket, éppen csak annyi
különbséggel, hogy a gyakornokom már nem azon volt, hogy minden erejével a feladatára
koncentráljon, hanem éppen Shaqirival nevetgéltek valamin. Helyesek voltak,
mert látszólag mindketten első pillantásra találtak valami vonzót a másikban,
és normál esetben hagytam volna őket, most azonban kénytelen voltam
félbeszakítani a csevejt, mivel siettem.
– Lea, munkaidőben nem csacsogunk – szóltam a lányra, mire összerezzent
és zavartan hátrébb lépett egyet. – Ha végeztél, menjünk, mert később dolgom
van.
– Oké – bólintott kicsit megszeppenten, de amikor visszafordult a svájci
játékoshoz, már újra csillogott a szeme, és kipirult az arca. – Akkor este –
mondta neki, mielőtt nyomott egy puszit az arcára. Fejcsóválva, magamban
mosolyogva fordultam meg, és indultam kifelé a szobából. Alig vártam, hogy Lea
kövessen, és kifaggathassam őt.
– Szóval, mi lesz este? – kérdeztem vigyorogva, mikor végre megérkezett
az öltözőbe.
– Semmi, semmi – kezdett el gyorsan pakolászni, és még a témát is
próbálta elterelni, de én nem hagytam annyiban a dolgot. Addig nyaggattam, míg a
belvárosi lakása felé vezető úton el nem mesélte, hogy megbeszélték, később
találkoznak, és beülnek valahová beszélgetni meg iszogatni.
A délutánom a rendelőben viszonylag gyorsan eltelt, elég sok dolgom
akadt, amik mellett nem tudtam a hátralévő percek számolgatására koncentrálni,
éppen ezért fel sem tűnt az idő múlása. Egyszer csak már azt vettem észre, hogy
Nora pakolászik, és amikor az órára tévedt a pillantásom, láttam, hogy
hamarosan lejár a munkaidőnk.
Küldtem egy üzenetet Marconak, hogy indulhat értem, illetve azt is
megírtam neki enyhe célzásképp, hogy semmi kajám nincs otthon, és mindjárt
felfordulok éhen. Szerencsére vette a lapot, és a hazafelé vezető úton beugrottunk
a már-már törzshelyünknek számító Cupidoba, hogy elvitelre kérjünk valami
finomat, amit aztán nálam fogyasztottunk el. Vacsora után tele hassal
elterültünk a kanapén, és elkezdtük nézni a Nagyfiúk első részét, de a vége
felé már teljesen elvesztettem a történet fonalát, annyira fáradt voltam. A film
végén annyi erőm volt csak, hogy bevánszorogjak a szobámba, és Marcohoz bújva
fél perc alatt elaludjak.
Reggelre elfelejtettem ébresztőt beállítani, és mikor felkeltem, realizáltam,
hogy bizony elaludtam, és már rég el kellett volna indulnom. Rakétasebességgel
pattantam ki az ágyból, és láttam neki kifésülni az alvástól összekócolódott
hajamat, közben pedig a szekrényemben kutakodtam valami ruha után. Egyedül arra
figyeltem, hogy se készülődés, se indulás közben ne csapjak nagy zajt, mert nem
akartam felébreszteni Marcot.
Leával hamar végeztem a stadionban, de mivel késve indultam, a sokáig
tartó készülődés és a nagy kapkodás következtében már csak a központ parkolója
felé félúton jöttem rá, hogy a telefonom otthon maradt. Annyira jellemző volt
rám, hogy ha sietek, elfelejtek magammal hozni valamit… Sejthettem volna, hogy
most is be fog következni. Hazamenni azonban már nem volt időm, úgyhogy
reménykedtem, hogy Marco megtalálta az ágyam melletti éjjeliszekrényen, és
elhozta nekem; vagy pedig senki nem akar majd keresni, amíg a csapattal vagyok Heynckesnél.
Az edzőközpont parkolójában több – a játékosokhoz tartozó – autó is
parkolt, de én csak egyet kerestem – azt, amelyiket már messziről megismertem,
hiszen matt fekete színével kitűnt a többi hasonló közül. Marco az Audi R8-as
oldalának támaszkodva várakozott, közben pedig a telefonján nyomkodott valamit.
Annyira belemerült abba, amit csinált, hogy észre sem vette, hogy megérkeztem,
csak amikor ráköszöntem.
– Szia – mosolygott rám, miközben a zsebébe süllyesztette az iPhone-t. –
Épp most akartalak hívni, hogy mikor jössz már.
– Nem vettem volna fel. Sietnem kellett, és a nagy kapkodás miatt otthon
hagytam, mint mindig… És most ne nevess ki – forgattam meg a szemeimet derült
arckifejezését látva.
– Oké, oké – komolyodott meg pillanatok alatt. – Gyere, szálljunk fel –
nyúlt a kezem után. – Szerintem már mindenki megérkezett.
Valóban, a busz tele volt, és amint helyet foglaltam Mia mellett, már
indultunk is. Barátnőmnek cikket kellett írnia a látogatásról a Südsternnek,
plusz továbbra is pesztrálnia kellett Ronald Hoeneß-t, aki szintén velünk
tartott az FCB News forgatás miatt. Szerencsére jó távol ült tőlünk, így Mia
nyugodtan panaszkodhatott rá az utazás alatt, amennyit csak akart.
Hosszú volt a hat órás út, de jó hangulatban telt el. Néhány játékos –
főleg Thomas Müller – már most nagyon elemében volt, szóval érdekes és
nevetésben gazdag összejövetelnek néztünk elébe. A szórakozás ellenére azonban alig
vártam, hogy megérkezzünk Mönchengladbachba, az üléstől ugyanis kezdett
lezsibbadni mindenem.
Jupp háza maga meglepően kicsinek tűnt ahhoz képest, amit elképzeltem, a
hozzá tartozó birtok viszont óriási volt. Mint kiderült, kellett is a nagy hely
a rengeteg állatnak, amit tartottak. Az edző barátságos, játékos kedvű
németjuhásza annyira megörült a rengeteg embernek, hogy örömében össze-vissza
szaladgált, mindenkit körberajongott, és élvezettel zsebelte be a rengeteg
simogatást, amit tőlünk kapott. Cando végül Basti személyében talált igazi
játszótársra, és őket elnézve nem tudtam eldönteni, melyikük élvezi jobban.
Megismerkedtünk Heynckes feleségével is, aki néhány vállalkozó kedvű
rokon segítségével a hihetetlenül finom ebédről gondoskodott, amit a tűző napra
való tekintettel felállított sátor alatt fogyasztottunk el. Mindent
megkóstoltam, hiszen a reggeli sietés közben csak néhány falatot tudtam enni,
aminek köszönhetően már az érkezés előtt egy órával hangosan korgott a gyomrom.
Desszertnek citromtortát kaptunk, de akkorra már annyira tele voltam, hogy –
bármennyire is finom volt – csak a szelet felét bírtam megenni. Persze Marconak
nem kellett kétszer mondani, hogy nyugodtan megeheti, amit meghagytam.
Nagyon jól éreztem magam egész délután, remekül meg lett szervezve ez a
kis összejövetel. Jó volt így – a pályán kívül is – összegyűlni a csapat
tagjaival, mert mindenki egy kicsit felszabadultabb volt, a vezetőség is sokkal
lazább volt, mint egyébként. Hoeneß néhány pohár bor után sztorizgatni kezdett,
főleg az utóbbi évek vicces történeteit vette elő, amiknek rendre Ribery volt
az egyik főszereplője. Volt olyan, amit nem először hallottunk már, mégis
ugyanolyan vicces volt, és ugyanúgy tudtunk nevetni rajta, mint legelső
alkalommal. Egy idő után azonban a játékosok egy része ráunt az anekdotákra,
felálltak kényelmes, párnázott székeikből, és elindultak megkeresni Candot, a
németjuhászt, hogy még a hazaút előtt utoljára játsszanak vele egy jót.
Marco meg én is úgy döntöttünk, hogy teszünk egy sétát a dísztó körül. A tenyerébe
csúsztattam a kezem, és megindultunk a többiek után.
– Nem tudod, mikor jön vissza Müller-Wohlfahrt doki? – kérdezte Marco nem
sokkal azután, hogy eltávolodtunk az asztaltól, és az éppen felnevető ottani
társaságtól.
– Mostanában nem beszéltem vele – vontam vállat. – Miért?
– Túl sokat dolgozol, mióta nincs itt. Alig találkoztunk, Marcelékkel
több időt töltöttem, mint veled, és hiányzol, hiányzik, hogy csak úgy együtt
legyünk, kajáljunk, filmet nézzünk vagy bármi. Az utóbbi hetekben alig volt
olyan esténk, mint például a tegnapi. – Nem számítottam rá, hogy ezt fogom
hallani, de nagyon boldoggá tett most ezzel a néhány szóval. Néha az ilyen
elejtett mondatai sokkal többet jelentettek, mint amikor nyíltan kimondta, hogy
szeret. Mielőtt bármit is válaszoltam volna, a nyaka köré fontam a karjaimat és
megcsókoltam.
– Most, hogy Lea itt van, a délelőttjeim nagy része felszabadult,
ráadásul mindjárt vége a szezonnak is, nyáron lesz időnk bepótolni mindent –
bíztattam mosolyogva. – Mellesleg nem bánom, ha a barátaiddal vagy. Legalább
nem fognak utálni engem, amiért elhanyagolod őket miattam – tettem hozzá
nevetve. Mivel jól kijöttem Marcelékkel, tudtam, hogy ez a veszély nem áll fenn,
de azért nem ártott elővigyázatosnak lenni.
Mentünk egy jó nagy kört a tó körül, majd elindultunk visszafelé, mivel
mindketten megszomjaztunk. A szinte teljesen kiürült sátorba visszatérve
azonban érdekes szituációba csöppentünk. Ronald és Götze egy kisebb szóváltásba
keveredtek, aminek az elejéről ugyan lemaradtunk, de így is sejtettük, hogy mint
mindig, most is Mia miatt balhéztak.
– Menj, és keress egy magadhoz való lányt, mert Mia nem az, úgyhogy jobb
lenne, ha leakadnál róla – vetette oda Mario az elkényeztetett Hoeneß
gyereknek. Válaszképp csak egy dühtől villámló, sértett tekintetet kapott, majd
Ron hátrarúgta a székét – olyan erővel, hogy az kis híján fel is borult –, és
sietős léptekkel távozott a sátorból.
A jelenet szemtanúi közül jó néhányan most értetlen arccal meredtek
Miáékra. Mario csak elégedetten vigyorgott, elvett egy perecet az asztal
közepére helyezett tálból, és falatozni kezdett. Mivel se ő, se Mia nem mondott
semmit, lassan a többiek is visszatértek a balhé előtti cselekvéseikhez, és
Marco meg én is igyekeztünk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Áfonyás
limonádét töltöttem a poharainkba, aztán helyet foglaltunk az asztal mellett,
és beszédbe elegyedtünk Bastival és Philippel.
Nem sokkal később visszatért a csapat nagy része, valamint Heynckes és a
vezetőség is. Hoeneß jó hangulata eltűnt, és úgy tűnt, az arca már nem
borvirágos, sokkal inkább a haragtól vöröslik. Mögötte kullogott Ron is,
lehajtott fejjel, de egyikük sem szólt egy szót sem.
Amikor mindenki megérkezett, kezdetét vette a búcsúzkodás, elköszöntünk
az edzőtől, a feleségétől, a rokonaiktól, Candotól; megköszöntük a finom
ebédet, majd felszálltunk a buszra, és elindultunk visszafelé Münchenbe. Marco
vállára hajtva a fejem, zenehallgatással telt el az újabb hat óra, és amikor a
véletlenszerű lejátszásra állított listámról megszólalt a Stern des Südens,
tudatosult bennem, hogy a csapat kevesebb, mint két nap múlva BL döntőt fog
játszani. Nem állítom, hogy egy kicsit sem izgultam az eddig olyan távolinak
tűnő meccs miatt, de bíztam a srácokban. Tudtam, hogy bőven van motivációjuk,
és mindannyian nagyon akarják ezt a győzelmet.
------------------------------------
Sziasztok!
Az elején most nem akartam húzni az időt a rizsával, vártatok így is eleget a részre. Remélem, megérte várni, és legalább feleannyira fog tetszeni nektek, mint az előző. Ha már a 6.-nál tartunk, engedjétek meg, hogy egy óriási, hatalmas KÖSZÖNÖMöt mondjak a 15 pipáért, meglepődtem, hogy ennyi összejött, de nagyon örültem neki. Legalább ennyire örülünk a 23 - Bloglovinon 27 - rendszeres olvasónak, és a több, mint 15000 oldalmegjelenítésnek. A kommenteket is köszönjük azoknak, akik rendszeresen vagy rendszertelenül írnak, remélem, most is megleptek egy párral. :))
xoxo, L.
Jaaj új rész köszikösziköszi :D
VálaszTörlésEléggé furcsa módon találtam el hozzátok.Egy nyári napon kedvem támadt focis, igazi focis blogot olvasni (eléggé fiús lány vagyok, de ha szembejössz az utcán, tudod hogy lány vagyok) és nem csak egy igénytelen, összecsapott sablonsztorit hogy jajj belebotlok ebbe meg abba és összejövünk, így beírtam a keresőbe, hogy focis blogok, majd megtekintettem az összeset, amit megtudtam. Sőt itt egy Forma-1 fanfictiont is találtam, szóval köszönöm a cikk írójának, hogy ide elhozott, és nektek, hogy ilyen művet tudok olvasni a kedvenc játékosaimról (és nem, nem olyan szinten hogy jajj ez helyes akkor szeretem. Nem, én szinte mindent tudok a fociról, jómagam is űzöm, és ahogy erről a sportról beszélek, mindenki azthiszi hogy tanulom:D ) Football can save the planet, so risk everything! :D
Sziaa! :)
TörlésÖrülök, hogy idetaláltál, annak meg még jobban, hogy nem tartod sablonosnak, igénytelennek és összecsapottnak a történetet. Azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, amit csak kaphatunk! *-* :D
Köszi, hogy írtál, tartsd meg ezt a jó szokásod. ;) :D
xoxo, L.
szia!
VálaszTörlésmikor megtaláltam ezt a blogot (Marco a kedvencem a világon :D ) ho
ihetetlen örültem. Tényleg kb 2 óra alatt kiolvastam az egészet. Nagyon, nagyon, nagyon jó ! Kérlek SOHA ne hagyd abba :)
És esetleg tudsz még Marcos blogot?
Ui: Gratulálok. <3
Szia! :)
TörlésJaj, nagyon örülök neki, hogy idetaláltál és gyorsan el is olvastad. Köszönöm szépen a dicséretet is. :)
Egyelőre egy blogot tudok melegen ajánlani, a kedvenceink menüpont alatt megtalálod Bring me to life címmel. Néhány hét múlva pedig, ha jól tudom, megnyitja majd a kapuit egy másik Götze-Reus közös történet is. :)
Nagyon köszönööm, hogy írtál <3
xoxo, L.