Sziasztok!
Pénteken a blog új kinézetet kapott, mint azt már megszokhattátok, Lívia jóvoltából. Nekem nagyon tetszik, remélem, ti is értékelitek a munkáját, mert nem kevés ideje volt benne.
Biztos észrevettétek azt is, hogy nem túl sűrűn hoztunk előzetest a részeinkből. Én, személy szerint mindig elfelejtettem, emiatt tartozom egy nagy bocsánatkéréssel. Mostantól viszont, közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy a továbbiakban egyáltalán nem teszünk ki előzetest.
Nos, azt hiszem ennyi lett volna, amit mindenképpen el akartam mondani. Illetve még annyi, hogy köszönöm a pipákat az előző résznél. Ehhez a részhez pedig jó szórakozást!
Nix
Úgy tűnt, Mario tényleg hinni akart
nekem, és rájött végre, hogy semmi oka nem volt a féltékenységre. Bár aznap
este kibékültünk, mégsem tettünk úgy, mintha semmi nem történt volna.
Fokozatosan tértünk vissza a megszokott kerékvágásba, így történt, hogy a
békülésünk után nem kötöttünk ki az ágyamban, sőt Mario inkább haza is ment
éjszakára. Szerettem volna, ha nem épül az egész kapcsolatunk a szexre, hiszen
eddig jóformán akármit csináltunk, oda kötöttünk ki. Ez volt az egyik dolog,
amin változtatni akartam. Viszont így megint fuvar nélkül maradtam, s
elgondolkoztam azon, hogy le kellene tennem a jogsit. Sokkal egyszerűbb lenne
bejutnom a suliba és a munkahelyemre is. Nem kellene reggelente kelletlenül
sétálgatnom, vagy mást megkérnem, illetve rengeteg időt megspórolnék, amit
buszozgatással töltök. Semmi kedvem nem volt sétálni, szóval bosszankodva nyitottam
ki az ajtót, hogy elinduljak, de meglepetésemre egy virágcsokorba ütköztem.
Pontosabban Marioba, aki egy nagy csokrot tartott maga előtt.
- Váó – hőköltem vissza.
- Jó reggelt, Minnie! – dugta előre a
fejét, hogy kilátszódjon a virágok mögül.
- Mi lelt téged? Egy kezemen meg tudom számolni,
hányszor hoztál nekem virágot. És azt hittem a Minnie-ről már leszoktál,
Superman – vigyorogtam rá.
- Gúnyolódás helyett nem tudnál inkább
adni egy puszit, a virágot betenni egy vázába, aztán beülni a kocsimba? Mert a
Götze-taxi nem vár túl sokáig – tette még hozzá, mire én elvettem a virágot, és
beszaladtam vele a házba, puszi nélkül hagyva őt. Nem jött be velem, inkább
beült a kocsiba, majd amikor én is elhelyezkedtem mellette, hozzáhajoltam.
- Köszönöm – pusziltam szájon.
- Bármikor – válaszolta, majd sebességbe
tette a kocsit, és elindult.
A csapatnál mi voltunk a napi szenzáció.
Néhányan a parkolóban voltak, mikor megérkeztünk, és elég feltűnően bámultak,
amikor egy kocsiból szálltunk ki. Nem gondoltam, hogy ennyi embert izgat, mi
lesz velünk, de ahogy kézen fogva felkísért az irodámhoz, többen is utánunk
fordultak.
- Adjunk műsort – kacsintott rám, amikor
az ajtóhoz értünk. Megforgattam a szemem, és el akartam küldeni, de az ajkaimra
tapadt, és egy szenvedélyes csókban részesített.
- Ó, jöjjek vissza később? – jelent meg
Ronald, és úgy tett, mintha nem akart volna minket megzavarni. Tanácstalanul
mutatott a háta mögé, amerre valójában mennie kellett volna.
- Ó, nem! Én épp menni készültem –
mondta neki Mario normálisan, bár én tudtam, hogy milyen erőfeszítésbe telik
lazán beszélnie. – Este folytatjuk – nézett vissza rám, kacsintott egyet, aztán
odaköszönt Ronnak és lelépett. Majdnem elnevettem magam Ronald arckifejezésén,
amin azonnal rendbe is szedett.
- Mia újra a fellegekben – húzott maga
előtt egy csíkot, illusztrálva, hogy milyen szalagcímet adta, ha cikket kellene
írnia az életemről.
- Kijavítottad? – mutattam a kezében
lévő dossziéra, és teljesen figyelmen kívül hagytam az előbbi megjegyzését.
- Aha. Ma mit csinálunk?
- Én sok minden. Te megnézed az edzést,
és írsz nekem egy cikket arról, hogy zajlik egy ilyen a Bayernnél. – Mivel
lexikai tudása bőven volt, gondoltam inkább a gyakorlati részre kellene
hangsúlyt fektetnünk, ezért adtam neki egy munkát. – Különös figyelemmel Hojbjergre, akinek ez a második edzése, mióta a sérüléséből felépült. - Az
egyetlen pozitívum a srácban, hogy soha semmire nem húzta a száját.
Amikor Ron távozott, Dieterrel kezdtem
el beszélgetni, majd miután a munkával kapcsolatos dolgokon átrágtuk magunkat,
a suliról kezdett érdeklődni. Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mi újság, hogy
csak három vizsgám lesz szerencsére, és hogy az összest a vizsgaidőszak végére
vettem fel, mert akkor sokkal több időm lesz. Sajnáltam, hogy sokáig húzom, de
tényleg jobban fel tudtam készülni akkorra, szóval így döntöttem.
- És látom Marioval is mindent
elintéztél – mosolygott rám. Őszintén, tényleg nem gondoltam volna, hogy
ennyien drukkolnak nekünk, de valóban, ez nemcsak egy csapat, ez család, és nemcsak
egy munkahely, hanem egy otthon. Én pedig mindennél boldogabb vagyok, hogy a
részese lehetek.
Az edzés végére én is lementem, hogy
ellenőrizzem, Ronald teljesíti-e amit kértem. Mario odaintett, amikor az edző
nem figyelt, én pedig mosolyogva folytattam az utamat a kis tanoncomhoz, aki a
falnak támasztotta a hátát. A kezében egy füzet volt, amibe feljegyzett pár dolgot,
és ezért meg is dicsértem.
- Igazából nem értem, miért vagy itt.
Eddig szinte mindent tudtál, nem voltál rászorulva a segítségemre – mondtam neki,
remélve, hogy nem hiszi majd azt, mennyire tökéletes.
- A család szerint a jó nem elég.
Fejlődni pedig mindig lehet, illetve kell is – rántotta meg a vállát. Na,
legalább nem hagyják elkanászodni, és nem arra építik a jövőjét, hogy úgyis
bekerül a családi vállalkozásba, felesleges tanulnia.
- Oké. Jó munkát! – álltam fel mellőle,
aztán odasétáltam Riához, aki közvetlenül a pálya széléről figyelte az edzést. Reméltem,
hogy nem zavarom, és miután megrázta a fejét, elmondtam neki, hogy mi is kibékültünk
Marioval.
- Tudtam én. Mi van Ronalddal? – nézett el
a vállam fölött a srácra.
- Semmi. Csinálja a dolgát, és amíg nem
avatkozik bele az életembe, addig nincs vele bajom – rántottam meg a vállam. –
De azért örülök, hogy szombaton megszabadulok tőle – tettem hozzá halkabban,
mire felnevetett.
Csendben néztük tovább az edzést, csak
én fűztem hozzá néha valamit, amit szerintem Ria meg sem hallott már.
Megszokta, hogy mindig beszélek valamiről, és amikor feleslegesen jártattam a
számat, szerintem egyszerűen csak kizárt. Nem haragudtam rá, én is megszoktam,
hogy ilyen, és nem vettem tőle rossz néven, mert tudtam, nem bunkóságból
csinálja. Ha dolgozik, jobban szeret arra koncentrálni. Attól függetlenül, hogy
most semmi dolga nem volt, csak készenlétbe állni, hogyha valakivel történik
valami.
Az edzés végeztével Mario és Marco
együtt sétáltak a le a pályáról, és felénk tartottak, közben pedig Heynckes
kérte, hogy senki ne menjen sehová. Mindenki felé fordult, hogy mit szeretné
még, ő pedig beszélni kezdett.
- Csak szeretnék holnaputánra mindenkit
meghívni egy ebédre. Amolyan döntő előtti csapatépítés. Természetesen mindenki
alatt az egész stábot értem. Szóval várok szeretettel mindenkit csütörtökön egy
órakor – csapta össze a kezét, majd elsétált.
- Ú, ez jó lesz – hallottam pár
embertől, aztán mindenki haladt tovább a saját dolgára.
- Hé, Marco! Nem tudtad volna hamarabb
kiosztani azt a pofont Marionak? – nevettem rá, amikor mellénk értek, és közben
már a barátommal küzdöttem, aki támadásba lendült a kérdésem miatt. Tudta, hogy
utálom, ha izzadtan ölelget, és most pont erre készült. Lefogtam a kezeit, de
mivel jóval erősebb volt nálam, inkább egy szerencsétlen flótásnak néztem ki,
mint esélyes nyertesnek.
- Ha szeretnéd, bármikor szívesen megverem
– válaszolta Marco, én pedig felnevettem, ezzel egyetemben Marionak sikerült
elkapnia a derekamat, és csontropogtató ölelésben részesített.
- Engedj el – próbáltam megmozdulni, de
nem tudtam. Nyögdécselve próbáltam szabadulni, mert tényleg fájt a kezem, ahogy
az oldalamhoz préselte. – Összenyomsz és izzadt vagy. – Nem érdekelte. –
Hiányoztál – jegyeztem meg, miközben feladtam, és mozdulatlanul vártam, hogy
elengedjen.
- Hát jó, mert te is nekem. Megyek
átöltözni, aztán ebédelek. Jössz velem? – kérdezte, miközben még mindig körém
fonta a karjait, de legalább nem szorított. Bólintottam, aztán elengedett, és
Marcoval együtt elsétált. Régen ebédeltünk már együtt, és örültem, hogy
visszatérünk ehhez a szokásunkhoz.
Másnap nemcsak az ebédes hagyományunkat
hoztuk vissza, hanem elkísértem a konditerembe is. Tényleg örültem, mert úgy
látszott, nem maradt semmi nyoma a veszekedésünknek. Sem ő, nem én nem
hánytorgattunk fel semmit egymásnak, és ez így volt tökéletes. Aznap megbeszéltük,
nem kell tovább rágódnunk rajta.
- Tudod, arra gondoltam, hogy nálam
aludhatnál – tette vissza a súlyzót a helyére, majd felült, és onnan nézett
rám. Jó szokásomhoz híven csak az első öt-tíz percben csinálgattam valamit,
aztán csak ültem vele szemben, és néztem, ahogy dolgozik.
- Oké, nekem mindegy hol alszok –
hangsúlyoztam ki nevetve az utolsó szót.
Csütörtökön azt hittem, leütöm Mariot,
amikor ébresztgetni kezdett, de teljesen maga alá gyűrt, szóval megint semmi
esélyem nem volt ellene. Álmos voltam, és ma reggel már nem tűnt olyan jó ötletnek,
hogy sokáig maradtunk fent. Dünnyögtem neki valamit, igazából még én sem voltam
benne biztos, hogy értelmes dolgot mondtam, aztán kikászálódtam az ágyból.
Szerencsére már nem kellett azzal bajlódnom, hogy mit vegyek fel, mert tegnap
kiválasztottam, és magammal hoztam Mariohoz a cuccaimat. Persze, amíg én
öltöztem, ő addig az ágyon lustálkodott, aztán a végén rá kellett várni.
- Itt hagylak – toporogtam az ajtóban.
- Hát, ha gyalogolni szeretnél –
rántotta meg a vállát gonoszan vigyorogva. – Indulj el, majd utolérlek. Talán
fel is veszlek – folytatta, amíg hozzá nem hajítottam az egyik cipőjét. – Hé,
vigyázz azokra!
Miután végre elindultunk, hamar
megérkeztünk a központba, ahonnan a busz indult. Marco a kocsijának dőlve
várakozott, váltottunk vele pár szót, aztán mi felmentünk a buszra. Egymás
mellé ültünk, de amikor Ria is befutott végre, akkor átültem a barátnőm mellé.
Elmeséltem neki, hogy cikket kell írnom a mai napról, aztán ejtettünk pár szót
Ronaldról, de nem akartam róla nyavalyogni hat órán keresztül, szóval
beszálltunk a srácaink beszélgetésébe is, meg nevetve figyeltük, ahogy a
többiek baromkodnak. A busz rádiójából hangosan szólt a zene, néhányan, akik
elég bátrak voltak, megpróbálkoztak az énekléssel is, és elhangzott pár
rettenetes fárasztó vicc is, amin mégis mindenki nevetett. Ezzel a társasággal
szinte elrepült a hat órás út, majd jajgatva álltam fel a helyemről. Nem
éreztem a lábaimat, úgyhogy Mario hátára ugrottam. Kicsit megdőlt előre, de
aztán a lábaim alá nyúlt és lecipelt a buszról.
- Tényleg belekezdek majd egy taxi
üzletbe. Kocsival is tudok fuvarozni, a hátamon is lehet utazni – tett le.
- Csak akkor egyezek bele, ha én leszek
az első számú ügyfeled – közöltem vele, aztán nyomtam egy puszit a szájára, és
követtem a többieket.
Nagyon tetszett ez a hatalmas telek, a
ház, az állatok. Mindig is imádtam az állatokat, viszont a kutyákkal nem tudtam
igazán összebarátkozni. Jobban szerettem a kisállatokat, mint például a nyuszi,
úgyhogy, amikor Cando, a nagy német juhász örömében mindenkit összeugrált, én
inkább hátrahúzódtam, és átadtam a terepet azoknak, akik meg akarták simogatni.
A legtöbben már voltak itt, de azért az ebéd után, ami nagyon finomra
sikeredett, és minden elismerésem az edző feleségének, aki ennyi személyre
tudott ételt készíteni, egy kis terepszemlére mentünk. Körbesétáltuk a
birtokot, miközben arra gondoltam, hogy ezt direkt így találta ki. Most az
összes játékosa ledolgozza az előbb elfogyasztott kalóriákat.
Igazából ez a nap, számomra szintén csak
egy munkanap volt, mégsem éreztem magam úgy. Figyeltem az eseményeket, hogy ki
mit csinál, és igyekeztem a birtokról is kialakítani egy véleményt, hogy majd
azt is beleírhassam a kis beszámolóba, de lényegében ugyanúgy tudtam élvezni a
kis kiruccanást, mint a többiek. Senki nem is emlékeztetett rá, hogy nekem itt
ma dolgom van, úgyhogy összességében nagyon jól éreztem magam.
- Szia – ült le mellém Basti, aki úgy tűnt
elfáradt a nagy kutyázásban. – Hogy-hogy így egyedül? – érdeklődött felőlem,
hiszen tényleg senki nem ült a közelemben.
- Csak szemlélődöm. Vigyázz mit mondasz,
beleírom a cikkbe – ugrattam, amin ő jót nevetett.
- Rólam csak szépeket írj. Mint például,
hogy Bastian egy igazi állatbarát. Az egész délutánját a kutyával töltötte, és
úgy játszott vele, mintha a legjobb barátja lenne. Igazán szép gesztus ez a
jövendőbeli világbajnoktól – szállt be a kis játékomba.
- Minimum – veregettem meg a vállát,
aztán Ronaldra néztem, aki mellénk húzott egy széket, és leült rá.
- Miről beszélgettek? – kérdezte, remélve,
hogy őt is bevesszük.
Mivel nem volt más választásunk egy
darabig hármasban beszélgettünk, majd egyre többen lettek a sátorba, Basti úgy
döntött visszatér a kutyához, és amikor Mario észrevette, hogy kettesben
ücsörgök Ronnal, azonnal odajött. Felállított a székből, leült, majd az ölébe
húzott. Egyértelmű volt, hogy ez az egész a felesleges harmadiknak szól, aki
feltűnően grimaszolni kezdett.
- Volt már barátnőd? – kérdezte tőle
Mario, én pedig csak reméltem, hogy nem lesz semmi gáz.
- Lemerem fogadni, hogy több is, mint
neked – válaszolta flegmán.
- Akkor az előbb miért néztél így? A te
barátnőid sose ültek az öledbe? – húzta fel a szemöldökét.
- Mi valahogy nem ragadtunk le az ölbe
ülős szinten – vetette oda, miközben egy lesajnáló fejet vágott, én pedig úgy
döntöttem, itt az ideje ennek a kis vitának véget vetni.
- Oké – álltam fel Mario öléből mérgesen.
– Azt hiszem, én most… - Nem tudtam befejezni, mert Mario félbeszakított.
- Menj, és keress egy magadhoz való
lányt, mert Mia nem az, úgyhogy jobb lenne, ha leakadnál róla – mondta neki
Mario, mire ő kivágta a székét, és elcsörtetett.
A szék és a talaj hangos súrlódására
többen is felénk néztek, én pedig miközben vetettem egy jelentőségteljes
pillantást Mariora, leültem Ron előbbi helyére. Nem hiszem, hogy ez az egész
most feltétlen szükséges volt, de nekem is elegem volt a srácból. Mario úgy
tűnt, elégedett magával, én pedig ezúttal nem haragudtam meg rá, a kíváncsi
tekintetek is elfordultak rólunk, és mindenki folytatta, amit eddig csinált.
Mivel én közvetlen az ebéd után nem tudtam megenni a desszertet, most
bepótoltam, közben pedig hallgattam, ahogy mindenki vidáman beszélget tovább.
Később feltűnt, hogy Hoeneß mérges
pillantást vet felénk, miközben Ronalddal beszélget, de sejtettem, hogy most
azonnal nem fog a torkomnak ugrani, mert nem akarja elrontani a hangulatot, és
nem foglalkoztam tovább ezzel. Szinte mindenki visszatért ide, mi pedig
megköszöntük a meghívást a mai napra. Jupp még mondott egy kis beszédet is,
amiben megemlítette mindenki egész éves munkáját, illetve a két nap múlva
esedékes döntőt is, majd elbúcsúztunk, és visszaszálltunk a buszra, hogy neki
vágjunk a hat órás útnak, ami hazafelé természetesen sokkal hosszabbnak tűnt,
mint idefele.
Húúúúh, első komizó :D
VálaszTörlésAmúgy hello!
Nix azt hittem, már soha nem lesz rész, konkrétan elvonási tüneteim voltak.
Szerintem Mia tök jól teszik, hogy nem csak a szexre épít Marioval, viszont ott meglepődtem, amikor a német még haza is ment.
Ez a Ron ez olyan egy kis dög! Most már engem is nagyon idegesít, legszívesebben odamennék, és felképelném.xdd elvégre nekem nem lehet bajom belőle :D na de mindegy, hamarosan már nem kell Miának pátyolgatnia. De szerintem ebből még lesz balhé: Mia/Mario vs. Hoeneß.
Már most várom a következő részt, de nagyon!
Puszi: Kiki.
Ui: Szép lett a dizi!
Szia! Vár itt valami rád/rátok :)
VálaszTörléshttp://bayernmunchenfortheend.blogspot.hu/2014/08/dij.html