7. rész

- Ria – hallottam meg Marco halk suttogását.

- Vége a filmnek? – motyogtam a kérdést még szinte félálomban. Nehezemre esett kinyitni a szemeimet, és a fejemet sem volt valami könnyű felemelni a válláról.

- Már régen – felelte. – Hajnal kettő van, mindketten elaludtunk rajta. Haza kellene mennem, de nem akartam szó nélkül lelépni, úgyhogy felébresztettelek. Meg neked is jobb lesz, ha az éjszaka további részét a saját ágyadban töltöd – mosolygott rám. Kellett egy kis idő, míg felfogtam a szavait.

- Mia már itthon van? – kérdeztem. Nem rémlett, hogy azt mondta volna, mikor elment, hogy ma is Marionál tölti az éjszakát, én meg ezt úgy értelmeztem, hogy akkor majd valamikor hazajön.

- Nem tudom – rázta meg a fejét Marco. – Addig nem jött, míg ébren voltam.

- Mindegy – legyintettem. – Majd megnézem, de előbb akkor kikísérlek – tápászkodtam fel nagy nehezen a kanapéról.

- Holnap… vagyis ma. Ebédelünk együtt? – kérdezte már az ajtóban állva.

- Hamar rám fogsz unni, ha minden nap találkozunk – mosolyodtam el. Örültem, hogy újra velem akarja tölteni a szabadidejét, de most egy kicsi nyugalomra vágytam, hagyni akartam leülepedni az érzéseket, amiket érezni kezdtem iránta. – Holnapra már elígérkeztem, David megelőzött téged a meghívással. De vasárnap, a meccs után csinálhatnánk valamit együtt.

- Rendben – bólintott. El akarta intézni a búcsúzást egy szájrapuszival, de ha azt hitte, hogy a tegnap esti után ennyivel beérem, akkor nagyot tévedett. Most én voltam a kezdeményezőbb, a nyaka köré fontam a karjaimat és megcsókoltam.

Miután elment, Mia szobája felé indultam. Óvatosan, próbálva nem zajt csapni, benyitottam a szobájába, hogy ellenőrizzem, itthon van-e. Az ágyában aludt, a párnáját ölelve, szóval megnyugodhattam, hiszen épségben hazaért. Ugyanolyan halkan, mint ahogy benéztem hozzá, bezártam magam után az ajtaját és a saját szobámba mentem, hogy én is alhassak tovább. Bár Marco ölelő karjai nélkül már valahogy nem volt az igazi, azért mégiscsak sikerült újra álomba szenderülnöm.

Reggel fogjuk rá, hogy kipihenten ébredtem. Nem sokkal utánam Mia is megjelent a konyhában, de hiába vártam, hogy mesélni kezdje az esti élményeit Götzével, meg sem szólalt, csak csendben eszegetett. Pedig kíváncsi voltam, nagyon is. Ráadásul biztos voltam benne, hogy mikor hazaért, látott engem Marcoval, de most erről sem kezdett faggatózni. Nagyon ajánlottam, Marionak, hogy ez a szokatlan szótlanság ne az ő valamelyik hülyesége miatt legyen, mert ha valamivel megbántotta Miát, akkor garantálhatom neki, hogy kamatostól visszakapja majd tőlem.

Az edzés helyett ma a Hugo Boss látogat majd el az edzőközpontba a szokásos fotózásra, amiről azt hittem, nem fogja majd érdekelni Miát, de a nézés, amit kaptam, miután megkérdeztem, hogy szeretne-e ma valami mást csinálni, nem erről árulkodott. Így hát a reggeli készülődés után ma is a Säbener Straßéra indultunk.

A kocsiban arról érdeklődtem, mikor ért haza tegnap este, így próbálva rávenni, hogy meséljen nekem, mi történt Götzénél, de nagyon rövid választ kaptam, semmi érdemleges információt nem tartalmazott, aztán meg csörögni kezdett a telefonja.

Lehalkítottam a zenét, hogy tudjon beszélni az illetővel, bár felesleges volt, a vonal túloldalán lévő srác ugyanis annyira kiabált, hogy még én is tisztán hallottam minden szavát. És a jelzők, amikkel Miát illette, egyáltalán nem tetszettek. Fogalmam sincs, ki volt az, de úgy beszélt Miával, mintha valami utolsó kis útszéli lenne, olyan szavakat vett a szájára, amikért minimum egy-egy pofonnal díjaztam volna, ha itt állt volna előttünk. Akkor elégeltem meg az ismeretlentől érkező szidalmazást, mikor már láttam Mián, hogy a sírás határán áll. Nem hagyhattam, hogy tovább hallgassa ezt az idiótát, fogtam és elvettem a kezéből a telefont.

- Na, most már elég volt! – Nem kiabáltam vele, arra sem volt érdemes, hogy felemeljem a hangomat vele szemben. – Nem tudom, ki vagy, de ahhoz senki, hogy sértegesd. Majd ha tudsz normálisan beszélni, akkor hívd fel! – közöltem vele, aztán egyszerűen csak letettem és visszadobtam Miának a telefonját. Volt egy tippem, honnan szerzett tudomást a srác Marioról. Senki nem volt az úton, úgyhogy a szabályokra fittyet hányva egyszerűen csak megfordultam az út közepén, és abba az irányba hajtottam tovább, amerről jöttünk.

- Köszönöm – nyögte ki Mia. Nem szóltam semmit. Alapvető dolognak tartottam, hogy megvédtem. Egyrészt, mert amíg nálam lakik, én felelek érte, másrészt pedig senki nem érdemel ilyen szavakat. Nekem azt mondta nemrég, hogy nincs senkije, szóval nem is értettem, milyen jogon mondhatta rá azokat az alpári szavakat az az idióta.

Az újságárus előtt álltam meg, kiszálltam és nézelődni kezdtem. Nem kellett sokat keresgélnem, hogy rábukkanjak a lapokra, amiket kerestem. És ahogy sejtettem, mind a négyen szerepeltünk mindkét pletykalapban, képekkel illusztrált cikkekben. Kifizettem mindkét szennylapot, majd visszaültem a BMW kormánya mögé. A kis kitérőnk miatt egy kicsit késésben voltunk, de a mai napon ez úgysem számított igazán.

Láttam Mián, hogy nincs túl jól az újságban látottak miatt, de többet most nem tudtam rajta segíteni. A baj már megtörtént, majd valahogy orvosoljuk a problémát. Az út további részében hallgatag volt, amit meg is tudtam érteni. Ő sem akarta ezt, és én sem, de most egyelőre még nem tudtunk semmit tenni. Hogy ne csak csendben üljünk egymás mellett, felhangosítottam a zenét, és azt hallgattuk, míg meg nem érkeztünk az edzőközpontba.

A pályára érve láthattuk, hogy a fotózáshoz már minden készen áll, elő van készítve az összes szükséges eszköz, a srácok közül egy páran pedig már elegáns öltönyben ácsorognak a zöld füvön és beszélgetnek. Mia hamar eltűnt mellőlem, biztos voltam benne, hogy Mariohoz megy, engem pedig nem sokkal később Alaba talált meg.

Kérdezgettem, hogy mi van vele, várja-e már, hogy jövő héten újra együtt edzhessen a csapattal. Természetesen odáig volt az örömtől még azóta is, hogy közöltem vele a jó hírt. De azt is hozzátette, hogy nem is azt várja, hogy edzésen együtt legyen velük, hanem hogy a pályán. Egy fontosabb meccsen. Arra sajnos még várnia kellett, de biztatattam, hogy ha elég ügyesen végzi a dolgát, talán a következő fordulóban már visszaveheti a helyét Contentotól.

Mikor a Daviddel való beszélgetésünkben egy pár másodpercig tartó szünet állt be, körülnéztem, hogy ki érkezett már meg és kire várunk még. Na meg arra is kíváncsi voltam, ki hogyan fest öltönyben. Illetve… Igazából csak egyvalakire voltam kíváncsi, a játékosaink nagy részét ugyanis már egy jó párszor megcsodálhattam elegáns szerelésben.

Ahogy a tekintetem végigsiklott a jókedvű társaságon, láttam Bastit, aki egy percre sem tette volna le azt a labdát, ami a fotózáshoz kellesz majd. Úgy vigyázott rá, miközben az örök jókedvű Müllerrel nevetett valamin, mintha a gyereke lenne. Martinez butácska arckifejezését figyelve volt egy olyan tippem, hogy már megint ő a nevetség tárgya Thomasék körében. Imádták szívatni, mivel már lassan másfél év eltelt az érkezése óta, de még mindig nem tudott rendesen németül.

Amikor végre megpillantottam Marcot, még a lélegzetem is elállt. Határozottan állítom, hogy nem ő volt az a kivétel, aki azt a szabályt erősíti, hogy öltönyben minden pasi jól néz ki. Innentől kezdve nem bírtam megállni, hogy bizonyos időközönként ne nézzek felé. Ő is hamar felfedezett engem a többiek között, néha össze is akadt a pillantásunk, ilyenkor rám mosolygott.

Kis idő múlva Davidnek is feltűnt, hogy nem szentelem neki száz százalékban a figyelmemet. Felvonta a szemöldökét, aztán balra fordult, abba az irányba, amerre én is néztem. Még éppen sikerült elkapnia Marco újabb nekem címzett mosolyát, mire osztrák barátom szemöldöke csak még magasabbra szaladt.

- Victoria, nem akarsz nekem elmesélni valamit? – kérdezte vigyorogva.

- De – bólintottam. – Majd ebédnél megtudsz mindent.

Nem tetszett neki a válaszom, mert ő úgy gondolta, hogy azonnal mondjak el neki mindent, de nem volt rám hatással a győzködése. Durcás fintorral az arcán kullogott el, mikor kezdetét vette a fotózás, én meg a pálya szélére mentem, nemsokára pedig Mia is csatlakozott hozzám. Annyira le volt törve még mindig a reggeli incidens után, hogy gondoltam, ha elmesélem neki, mi történt Marco és köztem, az majd felvidítja egy kicsit, így bele is vágtam a történetbe. Nem hinném, hogy azt a hatást értem el vele, amit akartam, de annyiból jól jött ez az egész, hogy a végén kikérhettem a véleményét.

- Ha Marco nem lép, lépj te – mondta ki a legegyszerűbb megoldást. Egyszerű… Na, de kinek? Nekem biztosan nem. Gondolkodás nélkül visszautasítottam ezt a lehetőséget.  – Akkor legalább adj neki valami egyértelmű jelet! Ne legyél már ilyen szerencsétlen! – fakadt ki, én meg nem értettem, hogy hirtelen mi ütött belé. Eddig tök normálisan beszélgettünk, most meg jön ez a váratlan reakció.

- Neked most mi bajod van? – vontam fel a szemöldököm. Nem hiányzott vele egy újabb vita, a héten már a sokadik.

- Csak próbálok segíteni – vont vállat. Megint ez a flegma vállhúzogatás, amit utáltam tőle.

- Jó akar… te sem vagy jobb helyzetben… sőt - húztam el a szám. Vissza akartam vágni neki valamivel, még ha nem is kellett volna. Ez a megjegyzésem csak olaj volt a tűzre.

- Köszönöm, hogy emlékeztetsz – jegyezte meg olyan hangosan, hogy a közelünkben állók mind felénk fordították a fejüket és kíváncsian figyelték, mi zajlik már megint köztünk. A műsornak azonban vége volt, Miának nem volt több mondanivalója számomra, csak fogta magát és arrébb ment néhány méterrel. Jobban is tette, mert bár nem állt szándékomban veszekedni vele, nem biztos, hogy vissza is bírtam volna fogni magam. Azok után, hogy az elmúlt néhány napon mennyire jól kijöttünk, nem értettem, hogy tarthattunk már megint itt. Most az egyszer azonban nem az én saram volt a vita, ő kapta fel a vizet teljesen feleslegesen.

Megráztam a fejem, és a pálya felé fordultam. A fotózás most tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult, főleg, hogy a srácok ma sem bírtak magukkal, és egymással sem. Thomas kedvenc hobbijának, azaz Martínez szívatásának hódolt, amit a spanyol töretlen jókedvvel tűrt meg, bár valószínűleg csak azért, mert a boldog tudatlanságban élt, és gőze sem volt róla, miket mond neki Müller.

Mikor az öltönyös részt befejezték, volt egy kis szünet, hiszen mindenkinek át kellett öltöznie bajor népviseletbe, és a Paulaneres poharakat is elő kellett keríteni.

- Milyen? – állt meg előttem Marco, miután elkészült. Ránéztem, de azonnal fordítottam is el a fejemet, hogy ne lássa a kitörni készülő nevetésemet. Eddig nem tudtam őt elképzelni bőrnadrágban, most viszont ott állt velem szemben, és iszonyat nevetségesen festett. A kockás inggel szemben viszont semmi kifogásom nem lehetett, az kivétel nélkül jól állt mindenkinek, így neki is. Neki talán még jobban is, mint az átlagnak, de lehet, hogy ezt már csak én láttam bele.

- Szuper – nyögtem ki, miután legyűrtem a nevetéskényszeremet.

- Képzelem – húzta el a száját. – Biztos azért találod ilyen viccesnek.

- Nem azon nevettem – vágtam rá azonnal. – Hanem… - keresni kezdtem valami indokot, és amilyen szerencsém volt, meg is találtam. – Félregomboltad az inged – hívtam fel rá a figyelmét. – A felsőt kihagytad, így elcsúszott az összes.

- Hm… - kezdte szemlélgetni azokat a gombokat. – Furcsa is volt, hogy eggyel több lyuk van.

- Szőke – jegyeztem meg a nevetésemet köhögésnek álcázva. Aztán viszont tényleg köhögés lett belőle, ugyanis meglepettségemben félrenyeltem, mikor ott, a szemem láttára kezdte el sorra kigombolni az ingén lógó gombokat, hogy helyreigazítsa őket. Elégedett vigyorral vette tudomásul, hogy sikerült zavarba hoznia, aztán, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, megemlítette, hogy ma reggel együtt szerepeltünk az újságban.

- Azt írták, velem csaltad meg Alabát. – Olyan semleges hangon jelentette ezt be, hogy pontosan ezért vált az egész – hogy egyáltalán nem érdekli – hihetetlenné. Nem kérdezte, de tudtam, hogy nagyon is kíváncsi rá, igazuk van-e azoknak a szennylapoknak, és ez mosolyt csalt az arcomra. De még mielőtt válaszolhattam volna neki valamit, David hangját hallottam meg, ahogy a nevemet kiabálja. Pont jókor, Marco ugyanis már majdnem végigért az összes gombon.

- Ne haragudj, mennem kell – közöltem vele, aztán már fordultam is sarkon és David felé indultam, aki az óráját akarta rám bízni, elfelejtette ugyanis levenni a fotózás előtt. Az öltöny még eltakarta, de a rövid ujjú ing már nem.

Miután mindenki összeszedte magát, folytatódhatott a fotózás, jó pár népviseletes sörös kép után a mezek is előkerültek, ekkorra azonban már mindenki kezdett elfáradni. Ez leginkább Bastin látszott meg, aki folyamatosan vágta a fintorokat, és a lehető legkevesebbszer csinálta azt, amit kellett volna.

A fotózás végeztével szóltam Davidnek, hogy a kocsijánál megvárom, és megemlítettem neki azt is, hogy most kivételesen igyekezhetne is. Megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt, majd eltűnt az öltözőajtó mögött. Kisétáltam a parkolóba, és közben azon gondolkodtam, nem-e kellett volna szólnom Miának, hogy ma nem tudom hazavinni, mert programom van. Arra is gondoltam, hogy ha szóba állna velem, megkaphatná a BMW-m kulcsait, de még azt sem tudtam, van-e neki egyáltalán jogsija. Végül nem szóltam neki, ügyes lány ő, majd megoldja a hazajutást.

- Képzeld el – újságoltam Davidnek, mikor megérkezett, és beszálltam mellé. – Ma reggel benne voltam az újságban. Megint. És már megint a barátnőd vagyok, sőt, most meg is csaltalak.

- Ria! – tetetett felháborodást. – Kivel? – nevette el magát. Ő is, én is hozzá voltunk már szokva, hogy havonta legalább egyszer összeboronálnak minket az újságírók. Az elején még idegesített, mára azonban már nem húzom fel magam ilyesmiken.

- Marcoval – vontam vállat. Ezen ismét csak nevetett, és ezúttal én is csatlakoztam hozzá. Aztán elmondtam neki, hogy már megint volt egy vitánk Miával, de az indokot egyelőre nem osztottam vele. Úgysem értené a teljes sztori ismerete nélkül.

- Hihetetlenek vagytok, hogy nem tudtok megférni egymás mellett – csóválta a fejét rosszallóan. Erre nem tudtam mit mondani, hiszen igaza volt. Lehúzódott az útról és megállt az egyik kedvenc éttermem előtt. Kiszálltunk, aztán a bejárat felé vettük az irányt.

A csendes, hangulatos kis helyen kényelmesen elhelyezkedtem Daviddel szemben a székemen és kezembe vettem az étlapot. Nem igazán voltam éhes, ezért csak kis adag paradicsomszószos tésztát kértem, meg kihagyhatatlan desszertnek bizonyult a meggyes fagyi, a legújabb kedvencem.

- Szóval – kezdte Alaba. – Azt már tudom, hogy Mia és te már megint összevesztetek valamin. De azt nem, hogy min, de erre vagyok kevésbé kíváncsi. Azzal kezdd, mi van köztetek Reusszal? – vigyorgott rám. – Azon kívül, hogy megcsaltál vele.

- Nincs semmi – feleltem. – Még – tettem hozzá mosolyogva.

- Aha – bólogatott úgy, mint aki pontosan tudja, miről is van szó. – Na, mesélj! – követelte. Komolyan mondom, rosszabb volt ma, mint egy pletykás barátnő. Nagyon jól szórakoztam rajta, annak meg örültem, hogy ennyire érdekli, mi van velem. A Marcoékkal való ebéd elmeséléséig jutottam el, míg megérkezett a kajánk. Akkor aztán egy kicsit abbahagytam, hogy ehessek pár falatot, majd mikor már nem volt olyan üres a gyomrom, folytattam a buli részleteivel. Figyelmesen hallgatott, nem szólt közbe egyszer sem, de végig fülig ért a szája.

- Aztán hazakísért, mert fáztam – fejeztem be a mondókámat. Kíváncsi voltam, rájön-e, hogy valamit szándékosan kifelejtettem a történetből. Egy darabig csendben volt, evett, aztán két falat között felnézett rám és követelte, hogy folytassam, és az izgalmas részletekbe is avassam be. Átlátott rajtam, mint a szitán. – Megcsókolt búcsúzáskor. Ennyi történt. Aztán tegnap az egész délután együtt töltöttük.

A filmezést is el kellett neki mesélnem, elejétől a végéig. Mire a végére értem, már a fagyim is elfogyott, meg az ő gyümölcsleve, amit desszert helyett kért. Kifizettük a számlát, és távozni készültünk, de még nem haza indultunk. Megkértem Davidet, hogy ejtsük útba a plázát, mert az egyik boltban néhány napja kinéztem egy cipőt, amit most meg akartam venni. Ismert már annyira, hogy tudja, nálam a vásárlás tíz percig tart, bemegyek, felpróbálom egyszer, amit akarok, nézegetem két percig, és ha minden oké, akkor meg is veszem. Nem gondolkodok órákat, nem próbálgatok órákat, mert nem is bírnám. Nem a vásárlás a kedvenc szabadidős tevékenységem.

- Szóval akkor, kedves Ria – kezdte David a kocsiban. Már hazafelé tartottunk, a legújabb cipőm ott pihent az ölemben a dobozába zárva, amit ötpercenként nyitogattam, hogy megcsodálhassam a tartalmát. Sokkal több cipőm volt otthon, mint ruhám, mégis mindig elcsábultam egy-egy szép darab láttán. – Mi lesz most veled és Marcoval? Úgy értem, láttam, hogy nézett rád, az meg nyilvánvaló, hogy te odáig vagy érte. De javíts ki, ha nem így van – idegesítően magabiztos mosollyal pillantott rám, majd rögtön vissza az útra, amiért legszívesebben egy taslival jutalmaztam volna, de vezetés közben inkább nem zaklattam. Várt egy kicsit, hogy mondok-e valamit, de mindketten tudtuk, hogy igaza van, kár is lenne azt állítanom, hogy nem úgy van, ahogy mondja. – Én a helyedben megfogadnám Mia tanácsát. Adj neki valami egyértelmű jelet – ismételte lakótársam délelőtti szavait.

- De mit? Azt mondd meg nekem, hogy mit?

- Okos lány vagy te, majd kitalálod. – Ennyit mondott, aztán szó szerint kitessékelt a kocsijából a házunk előtt, mivel neki még dolga volt valahol és sietett. Azt azért nem felejtette még el megemlíteni, hogy Miával is eláshatnánk végre a csatabárdot, mert ez így nem állapot. Nagyot sóhajtva léptem át a lakásom küszöbét, az új cipellőmet jól látható helyre tettem, hogy csodálhassam, amikor csak akarom, aztán letelepedtem a konyhába és vártam, hogy Mia is hazaérjen, és beszélhessek vele.