Előzetes

- Helló! – állítottam meg Marcot, mikor ő is odaért a közelünkbe. – Van rám öt perced? – Egészen biztos voltam benne, hogy ennyi idő alatt nem tudom elmondani neki, amit akarok. Főleg úgy, hogy tulajdonképpen azt sem tudtam, mit akarok mondani neki.

- Most nincs, Victoria – felelte ezt úgy, hogy közben rám sem nézett, aztán meg egy szó nélkül elsétált mellettem. Döbbenten néztem utána, nem értettem, mi ütött belé. De nem is gondolkodhattam ezen sokáig, mert megjelent előttem Mario és bizonygatni kezdte az igazát a krioterápiáról. Addig-addig erőltette a dolgot, hogy sikerült kizökkentenie engem a meggyőződésemből, és már én is megkérdőjeleztem, hogy helyes infókat adtam-e át Miának. Végül odahívtam magunkhoz az egyik segédedzőnket, hogy tegyen pontot a dolgok végére, ő pedig ugyanazt állította, mint én, ami megnyugtatott.
- Akkor bocsánat, hogy hülyeséget mondtam – kért elnézést Götze Miától, majd hozzám fordult: - Az én hibám volt, nem Miáé. Most viszont szaladok, a meccsen találkozunk – nyomott egy puszit Mia arcára, aztán már ott sem volt. 

8. rész

Meccs

- Beszélnünk kell! – Köszönés helyett rögtön ezzel indítottam, ám velem teljesen egyszerre Ria száját is elhagyták ugyanezek a szavak. – Én szeretném kezdeni – csaptam le az elsőségre. Mivel ez most teljes mértékben az én hibám volt, nekem kell helyrehozni. – Tudom, hogy a kezdetekben enyhén szólva nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, de meggyőződésem, hogy tegnap előtt megtaláltuk a közös hangot, és nagy hiba lenne, ha hagynánk elúszni. – Kinyitotta a száját, hogy hozzáfűzze a saját gondolatait is, de előbb végig szerettem volna mondani, ezért gyorsan folytattam. – Eléggé kibuktam a reggeli események után, ám ez nem mentség a bunkóságomra. Nem is akarom mentegetni magam, egyszerűen csak bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért, és örülnék, ha jóba lennénk. – Igazából ennyi volt, amit mindenféleképpen közölni akartam vele, úgyhogy jeleztem neki, hogy ő következik.

- Az enyém is ehhez hasonló lett volna. Egyszerűen nem értem, hogy lyukadhatunk ki mindig a vitákhoz, de én is szeretnék ezen változtatni, szóval javaslom, hogy borítsunk fátylat az eddigiekre és viselkedjünk úgy, mint két értelmes, felnőtt ember.

- Az nehéz lesz – mosolyodtam el. Örültem, hogy ilyen könnyen sikerült tisztáznunk a problémáinkat, ez azt mutatja, hogy fejlődőképesek vagyunk.

Ezek után még elmeséltem neki, hogy Bastival voltam, illetve a tanácsait is megosztottam vele, majd tanulásra hivatkozva elvonultam a szobámba. A tényleges tanulás előtt írtam egy üzenetet Bastiannak, amiben a következő állt: Ria-ügy pipa(Y). Mia

Csak egyszer át szerettem volna olvasni a jegyzeteimet, ugyanis Ria másnap délelőtt, a meccs előtti utolsó edzésen szerette volna kikérdezni tőlem az anyagot.

A Marioval való tanulás miatt magabiztosan vágtam bele a feleletbe, amikor a játékosok szétszóródtak a pályán. Véleményem szerint mindent tudtam, úgyhogy nem tartottam a kérdésektől sem.

- Mit tudsz a krioterápiáról? – Tisztán emlékeztem, hogy ez volt az első kérdés, amit feltettem Marionak, és a válasz is fülemben csengett.

- Ez a kezelés tulajdonképpen jegelést jelent. A gélt nyolc-tíz fokra hűtik le, a gyulladt, meghúzódott izomra teszik, és körülbelül egy óráig hideg is marad – válaszoltam magabiztosan.

- Ebben három hiba is volt – nézett rám furcsán, majd sorolni is kezdte. – Tizenkét fokra hűtik le, nem csak ráteszik, hanem finoman masszírozzák is, illetve maximum félóráig lehet használni, utána újra le kell hűteni. Honnan szedted ezeket a számokat?

- Mario segített, mert volt pár dolog, amit igencsak hiányosan írtam le – vallottam be.

- Ne felejtsem el a legközelebbi sérülésénél megtanítani neki ezt! – nevetett fel, hogy rajtam vagy Marion azt nem tudom, de nem is volt lényeges. Vajon tényleg nem tudta vagy csak engem akart szívatni?

Amikor véget ért az edzés és jöttek le a pályáról elálltam Mario útját. Meg akartam kérdezni a krioterápiás dologról, és egyben Basti tanácsát is megfogadtam.

- Szia! – álltam lábujjhegyre, hogy adjak egy puszit a szájára, és csak ezután kezdtem el faggatni, nem foglalkozva meglepett arckifejezésével. Az új információk megtudása után Riához sétált, és bizonygatni kezdte, hogy neki van igaza, de hamar fel kellett adnia, mert megkérdeztünk egy segédedzőt, aki a lánynak adott igazat.

- Akkor bocsánat, hogy hülyeséget mondtam – intézte hozzám a szavait, majd Riához fordult. – Az én hibám, nem Miáé. Most viszont szaladok, a meccsen találkozunk. – Szavai után nyomott egy puszit az arcomra és elszaladt. Dühösen néztem utána, legszívesebben hisztisen toporogni kezdtem volna. Mi ez az arcra puszi, mikor az előbb én a szájára adtam?

- Hé – érintette meg a vállam Ria. – Adj neki egy kis időt!

- Adtam. Ennyi járt. Most már ne is akarjon semmit – mondtam indulatosan, de Ria már nem igazán foglalkozott ezzel. Valószínűleg tudta, hogy csak mérgembe mondom, különben ugyanúgy várok rá.

Hazafelé Ria összességében megdicsért, azt mondta, ha osztályoznia kéne, ötöst adna, úgyhogy büszke voltam magamra. Az alakulóban lévő kapcsolatainkat inkább mellőztük a beszélgetési témák közül, mert mindkettőnknek elege volt a kétértelmű viselkedésekből, helyette a meccsről esett szó. Nagyon izgatott voltam, ezért ömlött belőlem a szó, Ria pedig csak bólogatott, mert szóhoz nem igazán jutott. Ha felvételen néztem volna a mai napot, akkor rögtön három órához tekertem volna, de mivel ez a lehetőség nem volt adott, kénytelen voltam türelmesen kivárni a percek múlását. Ebédfőzéssel tereltük el a figyelmem, mert kezdtem megint majdnem úgy viselkedni, mint mielőtt Karl idehozott, ez pedig elég kibírhatatlan volt. Evés után leültem a gépem elé, hogy megnézzem mi újság az ismerőseimmel, de amikor beléptem az egyik közösségi oldalamra tizenkilenc üzenet fogadott, melyeknek tartalma mind arra kérdezett rá, hogy igazak-e a hírek. Csak a húgomnak voltam hajlandó válaszolni, neki is csak annyit, hogy majd személyesen elmesélek mindent, és hogy üzenje meg anyának, hogy ne aggódjon, nem csináltam semmi hülyeséget.

Nem találtam magamnak jobb elfoglaltságot, ezért megkérdeztem Riától, hogy a környéken hol van könyvesbolt, mert eszembe jutott, hogy szerettem volna venni párat ajándékba az árvaháznak. Nem volt kedve velem jönni, úgyhogy egyedül kerestem fel a megadott címet, és sokáig válogattam a könyvek között. Szerettem volna ismert meséket venni, de nem akartam, hogy az unalmas, lejárt történeteket hallgassák minden nap. Végül megtaláltam a tökéletes példányt, aminek a címe Minden napra egy mese volt. Az év összes napjára egy-egy mese volt beleválogatva, figyelve arra, hogy az adott naphoz milyen hagyományok fűződnek. Értelemszerűen húsvétkor nyuszis, mikuláskor télapós, karácsonykor pedig karácsonyi történeteket olvashatunk benne. Az összetett témakörök miatt minden gyermeknek lesz a kedvére való, ezért nem is válogattam tovább, a kasszához sétáltam, kifizettem és a könyvvel a kezemben hazaindultam.

Az edzőközpontba vett fel minket a busz, ami egyszerre vitt minket a stadionhoz. Rengeteg tévképzetem volt, ami pillanatok alatt lerombolódott. Úgy indultam neki az útnak, hogy milyen jól fogom érezni magam, hülyülünk a buszban, talán beszélgetek Marioval és a meccsre már úgy megyek, hogy minden teljesen tiszta. Ennek ellenére már az elején egyértelművé vált, hogy Marioval nem hogy beszélni, de még a közelébe kerülni se fogok, ugyanis testbeszéde elutasítóbb nem is lehetett volna. Be volt dugva a füle, és amikor meglátott, a busz hátulján lévő feliratot kezdte olvasgatni, amiben a sors fura fintoraként kétszer is szerepelt a nevem. Majdnem elnevettem magam, de Ria felcsattanása megakadályozott ebben.

- Most mondd meg, mi ütött beléjük? – Nem igazán értettem, hogy mire mondhatja ezt. Először azt hittem, hogy nem is nekem beszél, de aztán láttam, hogy nem áll rajtam kívül más hallótávolságon belül.

- Micsoda? – kérdeztem vissza, de közben már rájöttem, hogy a Götzeus párosra gondolt az imént. Eddig észre se vettem, hogy Marco pont úgy viselkedik, mint Mario. Gyorsan megállapítottam, hogy nincsenek jó hatással egymásra, majd ezekkel a gondolatokkal szálltam fel a buszra, amikor mindenki megérkezett. Ria mellett foglaltam helyet, aki vágott egy fejet mielőtt leült, de tudtam, hogy nem nekem szól, mert hátrafordultam, hogy megnézzem, ki ül a tekintete irányában. Kiderült, hogy nem csak én voltam mérges Mariora, de Ria sem rajongott túlzottan Marcoért.

Nem sokkal azután, hogy leültünk David jött oda Riához, hogy megmutassa, mit írnak az újságban a nem létező kapcsolatukról. Nem beszélgettek sokáig, de én már az elején az ablak felé fordultam, hogy újra azon kezdjek agyalni, miért nem akar tőlem semmit a tizenkilences. Nem emlékeztem, hogy sértőt mondtam volna, sőt legbelül tudtam is, hogy nem miattam van. Mario egyszerűen csak szórakozni akart, megkapta, amire vágyott és innentől már nem foglalkozik velem. Csak örültem volna, ha akkor ezt közli velem.

Miután David visszaült a helyére Ria felém fordult, hogy elmesélje a csapatnál töltött első hetét, illetve a megfürdetését, ami beavatás címszó alatt fut. Örültem, hogy én megúsztam – szó szerint – a slaggal való találkozást, és nem találtak ki semmiféle vicces szívatást. A történet után pedig biztos, hogy soha nem megyek fehér pólóban a srácok közelébe. Hangosan nevettem az eseten, miközben oldalra pillantottam, hogy Mario figyel-e, ám a feje, már-már természetellenesen kitekerve, a másik irányba állt. Kellett pár pillanat, amíg képzeletben felpofoztam magam, és megfogadtam, hogy jól fogom érezni magam a meccsen. Nem hagyom, hogy idióták miatt legyen rossz kedvem, mikor életem egyik legnagyobb élményét szerzem.

Amikor megérkeztünk, a játékosok az öltözőbe vonultak, Ria pedig segített kipakolni az orvosi felszerelést. Kicsit útban éreztem magam, ezért a falhoz húzódtam és hagytam, hogy mindenki végezze a feladatát.

- Ezt vedd fel! – nyomott a kezembe Ria egy csapatpólót, majd egy ajtóra mutatott, ahol átöltözhettem.

Miután a Bayern logós pólót magamra kaptam, indítványozta, hogy menjünk ki. A játékosok mellett elhaladva kedvem lett volna mindenkinek egyesével sok sikert kívánni, de már nem akartam őket zavarni. A legtöbb arcon erős koncentrálást véltem felfedezni, viszont voltak páran, akik ilyenkor is bekaptak néhány tréfarépát. Ilyen volt például Ribery, aki jó szokásához híven pofozkodott – persze csak sunyiban – illetve Marco és Mario is, ők valamit nagyon magyaráztak régi csapattársuknak. A dortmundi srácokat futólag szemügyre vettem és megállapítottam, hogy Langerakot igencsak aranyos arccal áldotta meg az ég. Úgy látszik, Dortmundban már csak ilyen cuki focisták vannak, illetve voltak.

Reméltem, hogy a VIP-ből nézhetem majd a meccset, de mint kiderült a kispadról kellett követnem az eseményeket. Nem mondom, hogy szomorú voltam miatta, csak máshogy képzeltem, és nem szerettem, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem. Szerencsére olyan játékos mellett foglaltunk helyet, akivel már váltottam pár szót, így nem kellett kényelmetlenül ülnöm a mérkőzés alatt.

- Figyelj csak! – fordult hozzám a tizenegyes. – Ha nem jön össze Marioval, én szívesen átveszem a helyét – közölte teljesen komoly ábrázattal. Csodálkozva néztem rá, egy kis dühvel vegyítve. Azért ne higgye már, hogy egy utolsó kis ribanc vagyok! – Csak vicceltem – nevette el magát, mire megforgattam a szemem.

- Bocs, de kinéztem belőled – mosolyogtam immáron én is, majd egy kicsit figyeltük a pályát.

Öröm volt hallgatni, ahogy a lelátó felrobbant néhány tökéletesen kivitelezett cselnél, egy-egy jó passznál. Elképzeltem, milyen lehet a játékosoknak. Vajon hallják és figyelik, hogy mit énekelnek éppen vagy csak a labdára összpontosítanak. Kapóra jött, hogy Shaq mellett ültem, odahajoltam hozzá, hogy megérdeklődjem, hogy is működik ez.

- Persze, hogy halljuk. Rengeteg erőt merítünk belőle, nagyon inspiráló, örülök is, hogy ilyen szurkolótáborunk van. Bár… - Valamibe belekezdett, de Marco a hálóba juttatta a labdát, és annak ellenére, hogy ő maga nem igazán ünnepeltette magát, a kispadon ülők talpra ugrottak és ünnepeltek helyette is. Götze adta a gólpasszt, normális esetben a levegőben egymásnak is ugrottak volna, de helyette csak megveregették egymás vállát, aztán visszasétáltak a helyükre, hogy folytassák a meccset. Shaqiri pedig folytatta, amit elkezdett. – Bár amikor tizenegyest rúgok, én kizárom őket. Olyankor jobban szeretek csak koncentrálni.

- Köszi, hogy zaklathatlak – mondtam neki, mire megrántotta a vállát.

- Használd ki, amíg nem állítanak be – kacsintott egyet, majd újra a pályát kezdte fürkészni.

Én is így tettem, mert nem akartam lemaradni egyetlen mozzanatról sem, azonban Moritz Leitner egyenlítőgólját szívesen kihagytam volna az életemből. Sejtettem, hogy a Dortmund ellen nem játszanak majd könnyű meccset, de nem akartam, hogy ez is döntetlennel végződjön, mint a két tavalyi bajnoki mérkőzésük. Azóta már győzték le a Dortmundot a kupában, a BL döntőben is. Épp ideje, hogy bajnokin is győzelmet arassanak.

A dortmundiak gólja közben Manu szerzett egy kis sérülést, ezért félidőben odament Riához, hogy csináljon vele valamit. Miközben a dolgát végezte, magyarázta nekem, hogy mit kell ilyenkor csinálni. Szerintem még a kapust is jobban érdekelte, mint engem, úgyhogy megint úgy döntöttem, hogy nem figyelek teljes lélekjelenléttel. A pályán beindították az öntözőrendszert, így vízfüggöny borította be a pázsitot, amire Großkreutz lecsapott. Idióta módjára szaladt bele a vízbe, hogy feltűnést keltsen. Sose bírtam őt, innen testközelből pedig egyenesen hívogató volt, hogy az öklömmel tüzetesebben szemügyre vegyem az állát. A hazai drukkerek fújolni kezdték, de ez se tántorította el attól, hogy az eszét játssza.

Amikor lekapcsolták a locsolókat, melegíteni kezdtek a cserejátékosok, Ria pedig elkészült Neuer csuklójának bekötésével. Néhány perc múlva mind a két csapat a pályára ballagott, és kezdetét vette a második félidő. Véleményem szerint kiegyenlítődtek az erőviszonyok, mind a két csapat teljes erőbedobással játszott, élvezet volt nézni, ám vártam, hogy az itteniek újra megszerezzék a vezetést. A hetvenedik perc környékén pedig Klopp rossz cseréinek következtében Götzének sikerült is. Természetesen ő sem vágta magát hasra örömében, csak tudomásul vette, hogy ügyesen túljárt régi csapattársainak az eszén. A találkozó végén még Gomez is betalált, aki viszont a többi gólszerző helyett is kiünnepelte magát, majd nem sokkal utána a bíró le is fújta a meccset.

Míg a legtöbben a mezüket cserélgették és beszélgettek, Mario sietősen távozott az öltöző felé, pedig szerettem volna vele beszélni. A következő percek elég kuszák voltak, csak azt láttam, hogy kezdetben néhány, majd később nagyon sok csapattag szaladgálni kezd a pálya szélén, telefonálnak, és ideges arckifejezéssel próbálnak megoldást találni egy látszólag igen nagy problémára. Figyeltem őket és igyekeztem meghallani, hogy miről van szó, amikor Ria előttem termett.

Előzetes

Az edzőközpontba vett fel minket a busz, ami egyszerre vitt minket a stadionhoz. Rengeteg tévképzetem volt, ami pillanatok alatt lerombolódott. Úgy indultam neki az útnak, hogy milyen jól fogom érezni magam, hülyülünk a buszban, talán beszélgetek Marioval és a meccsre már úgy megyek, hogy minden teljesen tiszta. Ennek ellenére már az elején egyértelművé vált, hogy Marioval nem hogy beszélni, de még a közelébe kerülni se fogok, ugyanis testbeszéde elutasítóbb nem is lehetett volna. Be volt dugva a füle, és amikor meglátott, a busz hátulján lévő feliratot kezdte olvasgatni, amiben a sors fura fintoraként kétszer is szerepelt a nevem. Majdnem elnevettem magam, de Ria felcsattanása megakadályozott ebben.

- Most mondd meg, mi ütött beléjük? – Nem igazán értettem, hogy mire mondhatja ezt. Először azt hittem, hogy nem is nekem beszél, de aztán láttam, hogy nem áll rajtam kívül más hallótávolságon belül.

- Micsoda? – kérdeztem vissza, de közben már rájöttem, hogy a Götzeus párosra gondolt az imént. Eddig észre se vettem, hogy Marco pont úgy viselkedik, mint Mario. Gyorsan megállapítottam, hogy nincsenek jó hatással egymásra, majd ezekkel a gondolatokkal szálltam fel a buszra, amikor mindenki megérkezett. Ria mellett foglaltam helyet, aki vágott egy fejet mielőtt leült, de tudtam, hogy nem nekem szól, mert hátrafordultam, hogy megnézzem, ki ül a tekintete irányában. Kiderült, hogy nem csak én voltam mérges Mariora, de Ria sem rajongott túlzottan Marcoért.

7. rész

- Ria – hallottam meg Marco halk suttogását.

- Vége a filmnek? – motyogtam a kérdést még szinte félálomban. Nehezemre esett kinyitni a szemeimet, és a fejemet sem volt valami könnyű felemelni a válláról.

- Már régen – felelte. – Hajnal kettő van, mindketten elaludtunk rajta. Haza kellene mennem, de nem akartam szó nélkül lelépni, úgyhogy felébresztettelek. Meg neked is jobb lesz, ha az éjszaka további részét a saját ágyadban töltöd – mosolygott rám. Kellett egy kis idő, míg felfogtam a szavait.

- Mia már itthon van? – kérdeztem. Nem rémlett, hogy azt mondta volna, mikor elment, hogy ma is Marionál tölti az éjszakát, én meg ezt úgy értelmeztem, hogy akkor majd valamikor hazajön.

- Nem tudom – rázta meg a fejét Marco. – Addig nem jött, míg ébren voltam.

- Mindegy – legyintettem. – Majd megnézem, de előbb akkor kikísérlek – tápászkodtam fel nagy nehezen a kanapéról.

- Holnap… vagyis ma. Ebédelünk együtt? – kérdezte már az ajtóban állva.

- Hamar rám fogsz unni, ha minden nap találkozunk – mosolyodtam el. Örültem, hogy újra velem akarja tölteni a szabadidejét, de most egy kicsi nyugalomra vágytam, hagyni akartam leülepedni az érzéseket, amiket érezni kezdtem iránta. – Holnapra már elígérkeztem, David megelőzött téged a meghívással. De vasárnap, a meccs után csinálhatnánk valamit együtt.

- Rendben – bólintott. El akarta intézni a búcsúzást egy szájrapuszival, de ha azt hitte, hogy a tegnap esti után ennyivel beérem, akkor nagyot tévedett. Most én voltam a kezdeményezőbb, a nyaka köré fontam a karjaimat és megcsókoltam.

Miután elment, Mia szobája felé indultam. Óvatosan, próbálva nem zajt csapni, benyitottam a szobájába, hogy ellenőrizzem, itthon van-e. Az ágyában aludt, a párnáját ölelve, szóval megnyugodhattam, hiszen épségben hazaért. Ugyanolyan halkan, mint ahogy benéztem hozzá, bezártam magam után az ajtaját és a saját szobámba mentem, hogy én is alhassak tovább. Bár Marco ölelő karjai nélkül már valahogy nem volt az igazi, azért mégiscsak sikerült újra álomba szenderülnöm.

Reggel fogjuk rá, hogy kipihenten ébredtem. Nem sokkal utánam Mia is megjelent a konyhában, de hiába vártam, hogy mesélni kezdje az esti élményeit Götzével, meg sem szólalt, csak csendben eszegetett. Pedig kíváncsi voltam, nagyon is. Ráadásul biztos voltam benne, hogy mikor hazaért, látott engem Marcoval, de most erről sem kezdett faggatózni. Nagyon ajánlottam, Marionak, hogy ez a szokatlan szótlanság ne az ő valamelyik hülyesége miatt legyen, mert ha valamivel megbántotta Miát, akkor garantálhatom neki, hogy kamatostól visszakapja majd tőlem.

Az edzés helyett ma a Hugo Boss látogat majd el az edzőközpontba a szokásos fotózásra, amiről azt hittem, nem fogja majd érdekelni Miát, de a nézés, amit kaptam, miután megkérdeztem, hogy szeretne-e ma valami mást csinálni, nem erről árulkodott. Így hát a reggeli készülődés után ma is a Säbener Straßéra indultunk.

A kocsiban arról érdeklődtem, mikor ért haza tegnap este, így próbálva rávenni, hogy meséljen nekem, mi történt Götzénél, de nagyon rövid választ kaptam, semmi érdemleges információt nem tartalmazott, aztán meg csörögni kezdett a telefonja.

Lehalkítottam a zenét, hogy tudjon beszélni az illetővel, bár felesleges volt, a vonal túloldalán lévő srác ugyanis annyira kiabált, hogy még én is tisztán hallottam minden szavát. És a jelzők, amikkel Miát illette, egyáltalán nem tetszettek. Fogalmam sincs, ki volt az, de úgy beszélt Miával, mintha valami utolsó kis útszéli lenne, olyan szavakat vett a szájára, amikért minimum egy-egy pofonnal díjaztam volna, ha itt állt volna előttünk. Akkor elégeltem meg az ismeretlentől érkező szidalmazást, mikor már láttam Mián, hogy a sírás határán áll. Nem hagyhattam, hogy tovább hallgassa ezt az idiótát, fogtam és elvettem a kezéből a telefont.

- Na, most már elég volt! – Nem kiabáltam vele, arra sem volt érdemes, hogy felemeljem a hangomat vele szemben. – Nem tudom, ki vagy, de ahhoz senki, hogy sértegesd. Majd ha tudsz normálisan beszélni, akkor hívd fel! – közöltem vele, aztán egyszerűen csak letettem és visszadobtam Miának a telefonját. Volt egy tippem, honnan szerzett tudomást a srác Marioról. Senki nem volt az úton, úgyhogy a szabályokra fittyet hányva egyszerűen csak megfordultam az út közepén, és abba az irányba hajtottam tovább, amerről jöttünk.

- Köszönöm – nyögte ki Mia. Nem szóltam semmit. Alapvető dolognak tartottam, hogy megvédtem. Egyrészt, mert amíg nálam lakik, én felelek érte, másrészt pedig senki nem érdemel ilyen szavakat. Nekem azt mondta nemrég, hogy nincs senkije, szóval nem is értettem, milyen jogon mondhatta rá azokat az alpári szavakat az az idióta.

Az újságárus előtt álltam meg, kiszálltam és nézelődni kezdtem. Nem kellett sokat keresgélnem, hogy rábukkanjak a lapokra, amiket kerestem. És ahogy sejtettem, mind a négyen szerepeltünk mindkét pletykalapban, képekkel illusztrált cikkekben. Kifizettem mindkét szennylapot, majd visszaültem a BMW kormánya mögé. A kis kitérőnk miatt egy kicsit késésben voltunk, de a mai napon ez úgysem számított igazán.

Láttam Mián, hogy nincs túl jól az újságban látottak miatt, de többet most nem tudtam rajta segíteni. A baj már megtörtént, majd valahogy orvosoljuk a problémát. Az út további részében hallgatag volt, amit meg is tudtam érteni. Ő sem akarta ezt, és én sem, de most egyelőre még nem tudtunk semmit tenni. Hogy ne csak csendben üljünk egymás mellett, felhangosítottam a zenét, és azt hallgattuk, míg meg nem érkeztünk az edzőközpontba.

A pályára érve láthattuk, hogy a fotózáshoz már minden készen áll, elő van készítve az összes szükséges eszköz, a srácok közül egy páran pedig már elegáns öltönyben ácsorognak a zöld füvön és beszélgetnek. Mia hamar eltűnt mellőlem, biztos voltam benne, hogy Mariohoz megy, engem pedig nem sokkal később Alaba talált meg.

Kérdezgettem, hogy mi van vele, várja-e már, hogy jövő héten újra együtt edzhessen a csapattal. Természetesen odáig volt az örömtől még azóta is, hogy közöltem vele a jó hírt. De azt is hozzátette, hogy nem is azt várja, hogy edzésen együtt legyen velük, hanem hogy a pályán. Egy fontosabb meccsen. Arra sajnos még várnia kellett, de biztatattam, hogy ha elég ügyesen végzi a dolgát, talán a következő fordulóban már visszaveheti a helyét Contentotól.

Mikor a Daviddel való beszélgetésünkben egy pár másodpercig tartó szünet állt be, körülnéztem, hogy ki érkezett már meg és kire várunk még. Na meg arra is kíváncsi voltam, ki hogyan fest öltönyben. Illetve… Igazából csak egyvalakire voltam kíváncsi, a játékosaink nagy részét ugyanis már egy jó párszor megcsodálhattam elegáns szerelésben.

Ahogy a tekintetem végigsiklott a jókedvű társaságon, láttam Bastit, aki egy percre sem tette volna le azt a labdát, ami a fotózáshoz kellesz majd. Úgy vigyázott rá, miközben az örök jókedvű Müllerrel nevetett valamin, mintha a gyereke lenne. Martinez butácska arckifejezését figyelve volt egy olyan tippem, hogy már megint ő a nevetség tárgya Thomasék körében. Imádták szívatni, mivel már lassan másfél év eltelt az érkezése óta, de még mindig nem tudott rendesen németül.

Amikor végre megpillantottam Marcot, még a lélegzetem is elállt. Határozottan állítom, hogy nem ő volt az a kivétel, aki azt a szabályt erősíti, hogy öltönyben minden pasi jól néz ki. Innentől kezdve nem bírtam megállni, hogy bizonyos időközönként ne nézzek felé. Ő is hamar felfedezett engem a többiek között, néha össze is akadt a pillantásunk, ilyenkor rám mosolygott.

Kis idő múlva Davidnek is feltűnt, hogy nem szentelem neki száz százalékban a figyelmemet. Felvonta a szemöldökét, aztán balra fordult, abba az irányba, amerre én is néztem. Még éppen sikerült elkapnia Marco újabb nekem címzett mosolyát, mire osztrák barátom szemöldöke csak még magasabbra szaladt.

- Victoria, nem akarsz nekem elmesélni valamit? – kérdezte vigyorogva.

- De – bólintottam. – Majd ebédnél megtudsz mindent.

Nem tetszett neki a válaszom, mert ő úgy gondolta, hogy azonnal mondjak el neki mindent, de nem volt rám hatással a győzködése. Durcás fintorral az arcán kullogott el, mikor kezdetét vette a fotózás, én meg a pálya szélére mentem, nemsokára pedig Mia is csatlakozott hozzám. Annyira le volt törve még mindig a reggeli incidens után, hogy gondoltam, ha elmesélem neki, mi történt Marco és köztem, az majd felvidítja egy kicsit, így bele is vágtam a történetbe. Nem hinném, hogy azt a hatást értem el vele, amit akartam, de annyiból jól jött ez az egész, hogy a végén kikérhettem a véleményét.

- Ha Marco nem lép, lépj te – mondta ki a legegyszerűbb megoldást. Egyszerű… Na, de kinek? Nekem biztosan nem. Gondolkodás nélkül visszautasítottam ezt a lehetőséget.  – Akkor legalább adj neki valami egyértelmű jelet! Ne legyél már ilyen szerencsétlen! – fakadt ki, én meg nem értettem, hogy hirtelen mi ütött belé. Eddig tök normálisan beszélgettünk, most meg jön ez a váratlan reakció.

- Neked most mi bajod van? – vontam fel a szemöldököm. Nem hiányzott vele egy újabb vita, a héten már a sokadik.

- Csak próbálok segíteni – vont vállat. Megint ez a flegma vállhúzogatás, amit utáltam tőle.

- Jó akar… te sem vagy jobb helyzetben… sőt - húztam el a szám. Vissza akartam vágni neki valamivel, még ha nem is kellett volna. Ez a megjegyzésem csak olaj volt a tűzre.

- Köszönöm, hogy emlékeztetsz – jegyezte meg olyan hangosan, hogy a közelünkben állók mind felénk fordították a fejüket és kíváncsian figyelték, mi zajlik már megint köztünk. A műsornak azonban vége volt, Miának nem volt több mondanivalója számomra, csak fogta magát és arrébb ment néhány méterrel. Jobban is tette, mert bár nem állt szándékomban veszekedni vele, nem biztos, hogy vissza is bírtam volna fogni magam. Azok után, hogy az elmúlt néhány napon mennyire jól kijöttünk, nem értettem, hogy tarthattunk már megint itt. Most az egyszer azonban nem az én saram volt a vita, ő kapta fel a vizet teljesen feleslegesen.

Megráztam a fejem, és a pálya felé fordultam. A fotózás most tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult, főleg, hogy a srácok ma sem bírtak magukkal, és egymással sem. Thomas kedvenc hobbijának, azaz Martínez szívatásának hódolt, amit a spanyol töretlen jókedvvel tűrt meg, bár valószínűleg csak azért, mert a boldog tudatlanságban élt, és gőze sem volt róla, miket mond neki Müller.

Mikor az öltönyös részt befejezték, volt egy kis szünet, hiszen mindenkinek át kellett öltöznie bajor népviseletbe, és a Paulaneres poharakat is elő kellett keríteni.

- Milyen? – állt meg előttem Marco, miután elkészült. Ránéztem, de azonnal fordítottam is el a fejemet, hogy ne lássa a kitörni készülő nevetésemet. Eddig nem tudtam őt elképzelni bőrnadrágban, most viszont ott állt velem szemben, és iszonyat nevetségesen festett. A kockás inggel szemben viszont semmi kifogásom nem lehetett, az kivétel nélkül jól állt mindenkinek, így neki is. Neki talán még jobban is, mint az átlagnak, de lehet, hogy ezt már csak én láttam bele.

- Szuper – nyögtem ki, miután legyűrtem a nevetéskényszeremet.

- Képzelem – húzta el a száját. – Biztos azért találod ilyen viccesnek.

- Nem azon nevettem – vágtam rá azonnal. – Hanem… - keresni kezdtem valami indokot, és amilyen szerencsém volt, meg is találtam. – Félregomboltad az inged – hívtam fel rá a figyelmét. – A felsőt kihagytad, így elcsúszott az összes.

- Hm… - kezdte szemlélgetni azokat a gombokat. – Furcsa is volt, hogy eggyel több lyuk van.

- Szőke – jegyeztem meg a nevetésemet köhögésnek álcázva. Aztán viszont tényleg köhögés lett belőle, ugyanis meglepettségemben félrenyeltem, mikor ott, a szemem láttára kezdte el sorra kigombolni az ingén lógó gombokat, hogy helyreigazítsa őket. Elégedett vigyorral vette tudomásul, hogy sikerült zavarba hoznia, aztán, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, megemlítette, hogy ma reggel együtt szerepeltünk az újságban.

- Azt írták, velem csaltad meg Alabát. – Olyan semleges hangon jelentette ezt be, hogy pontosan ezért vált az egész – hogy egyáltalán nem érdekli – hihetetlenné. Nem kérdezte, de tudtam, hogy nagyon is kíváncsi rá, igazuk van-e azoknak a szennylapoknak, és ez mosolyt csalt az arcomra. De még mielőtt válaszolhattam volna neki valamit, David hangját hallottam meg, ahogy a nevemet kiabálja. Pont jókor, Marco ugyanis már majdnem végigért az összes gombon.

- Ne haragudj, mennem kell – közöltem vele, aztán már fordultam is sarkon és David felé indultam, aki az óráját akarta rám bízni, elfelejtette ugyanis levenni a fotózás előtt. Az öltöny még eltakarta, de a rövid ujjú ing már nem.

Miután mindenki összeszedte magát, folytatódhatott a fotózás, jó pár népviseletes sörös kép után a mezek is előkerültek, ekkorra azonban már mindenki kezdett elfáradni. Ez leginkább Bastin látszott meg, aki folyamatosan vágta a fintorokat, és a lehető legkevesebbszer csinálta azt, amit kellett volna.

A fotózás végeztével szóltam Davidnek, hogy a kocsijánál megvárom, és megemlítettem neki azt is, hogy most kivételesen igyekezhetne is. Megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt, majd eltűnt az öltözőajtó mögött. Kisétáltam a parkolóba, és közben azon gondolkodtam, nem-e kellett volna szólnom Miának, hogy ma nem tudom hazavinni, mert programom van. Arra is gondoltam, hogy ha szóba állna velem, megkaphatná a BMW-m kulcsait, de még azt sem tudtam, van-e neki egyáltalán jogsija. Végül nem szóltam neki, ügyes lány ő, majd megoldja a hazajutást.

- Képzeld el – újságoltam Davidnek, mikor megérkezett, és beszálltam mellé. – Ma reggel benne voltam az újságban. Megint. És már megint a barátnőd vagyok, sőt, most meg is csaltalak.

- Ria! – tetetett felháborodást. – Kivel? – nevette el magát. Ő is, én is hozzá voltunk már szokva, hogy havonta legalább egyszer összeboronálnak minket az újságírók. Az elején még idegesített, mára azonban már nem húzom fel magam ilyesmiken.

- Marcoval – vontam vállat. Ezen ismét csak nevetett, és ezúttal én is csatlakoztam hozzá. Aztán elmondtam neki, hogy már megint volt egy vitánk Miával, de az indokot egyelőre nem osztottam vele. Úgysem értené a teljes sztori ismerete nélkül.

- Hihetetlenek vagytok, hogy nem tudtok megférni egymás mellett – csóválta a fejét rosszallóan. Erre nem tudtam mit mondani, hiszen igaza volt. Lehúzódott az útról és megállt az egyik kedvenc éttermem előtt. Kiszálltunk, aztán a bejárat felé vettük az irányt.

A csendes, hangulatos kis helyen kényelmesen elhelyezkedtem Daviddel szemben a székemen és kezembe vettem az étlapot. Nem igazán voltam éhes, ezért csak kis adag paradicsomszószos tésztát kértem, meg kihagyhatatlan desszertnek bizonyult a meggyes fagyi, a legújabb kedvencem.

- Szóval – kezdte Alaba. – Azt már tudom, hogy Mia és te már megint összevesztetek valamin. De azt nem, hogy min, de erre vagyok kevésbé kíváncsi. Azzal kezdd, mi van köztetek Reusszal? – vigyorgott rám. – Azon kívül, hogy megcsaltál vele.

- Nincs semmi – feleltem. – Még – tettem hozzá mosolyogva.

- Aha – bólogatott úgy, mint aki pontosan tudja, miről is van szó. – Na, mesélj! – követelte. Komolyan mondom, rosszabb volt ma, mint egy pletykás barátnő. Nagyon jól szórakoztam rajta, annak meg örültem, hogy ennyire érdekli, mi van velem. A Marcoékkal való ebéd elmeséléséig jutottam el, míg megérkezett a kajánk. Akkor aztán egy kicsit abbahagytam, hogy ehessek pár falatot, majd mikor már nem volt olyan üres a gyomrom, folytattam a buli részleteivel. Figyelmesen hallgatott, nem szólt közbe egyszer sem, de végig fülig ért a szája.

- Aztán hazakísért, mert fáztam – fejeztem be a mondókámat. Kíváncsi voltam, rájön-e, hogy valamit szándékosan kifelejtettem a történetből. Egy darabig csendben volt, evett, aztán két falat között felnézett rám és követelte, hogy folytassam, és az izgalmas részletekbe is avassam be. Átlátott rajtam, mint a szitán. – Megcsókolt búcsúzáskor. Ennyi történt. Aztán tegnap az egész délután együtt töltöttük.

A filmezést is el kellett neki mesélnem, elejétől a végéig. Mire a végére értem, már a fagyim is elfogyott, meg az ő gyümölcsleve, amit desszert helyett kért. Kifizettük a számlát, és távozni készültünk, de még nem haza indultunk. Megkértem Davidet, hogy ejtsük útba a plázát, mert az egyik boltban néhány napja kinéztem egy cipőt, amit most meg akartam venni. Ismert már annyira, hogy tudja, nálam a vásárlás tíz percig tart, bemegyek, felpróbálom egyszer, amit akarok, nézegetem két percig, és ha minden oké, akkor meg is veszem. Nem gondolkodok órákat, nem próbálgatok órákat, mert nem is bírnám. Nem a vásárlás a kedvenc szabadidős tevékenységem.

- Szóval akkor, kedves Ria – kezdte David a kocsiban. Már hazafelé tartottunk, a legújabb cipőm ott pihent az ölemben a dobozába zárva, amit ötpercenként nyitogattam, hogy megcsodálhassam a tartalmát. Sokkal több cipőm volt otthon, mint ruhám, mégis mindig elcsábultam egy-egy szép darab láttán. – Mi lesz most veled és Marcoval? Úgy értem, láttam, hogy nézett rád, az meg nyilvánvaló, hogy te odáig vagy érte. De javíts ki, ha nem így van – idegesítően magabiztos mosollyal pillantott rám, majd rögtön vissza az útra, amiért legszívesebben egy taslival jutalmaztam volna, de vezetés közben inkább nem zaklattam. Várt egy kicsit, hogy mondok-e valamit, de mindketten tudtuk, hogy igaza van, kár is lenne azt állítanom, hogy nem úgy van, ahogy mondja. – Én a helyedben megfogadnám Mia tanácsát. Adj neki valami egyértelmű jelet – ismételte lakótársam délelőtti szavait.

- De mit? Azt mondd meg nekem, hogy mit?

- Okos lány vagy te, majd kitalálod. – Ennyit mondott, aztán szó szerint kitessékelt a kocsijából a házunk előtt, mivel neki még dolga volt valahol és sietett. Azt azért nem felejtette még el megemlíteni, hogy Miával is eláshatnánk végre a csatabárdot, mert ez így nem állapot. Nagyot sóhajtva léptem át a lakásom küszöbét, az új cipellőmet jól látható helyre tettem, hogy csodálhassam, amikor csak akarom, aztán letelepedtem a konyhába és vártam, hogy Mia is hazaérjen, és beszélhessek vele.

Előzetes

- Képzeld el – újságoltam Davidnek, mikor megérkezett, és beszálltam mellé. – Ma reggel benne voltam az újságban. Megint. És már megint a barátnőd vagyok, sőt, most meg is csaltalak.

- Ria! – tetetett felháborodást. – Kivel? – nevette el magát. Ő is, én is hozzá voltunk már szokva, hogy havonta legalább egyszer összeboronálnak minket az újságírók. Az elején még idegesített, mára azonban már nem húzom fel magam ilyesmiken.

- Marcoval – vontam vállat. Ezen ismét csak nevetett, és ezúttal én is csatlakoztam hozzá. Aztán elmondtam neki, hogy már megint volt egy vitánk Miával, de az indokot egyelőre nem osztottam vele. Úgysem értené a teljes sztori ismerete nélkül.

- Hihetetlenek vagytok, hogy nem tudtok megférni egymás mellett – csóválta a fejét rosszallóan. Erre nem tudtam mit mondani, hiszen igaza volt. Lehúzódott az útról és megállt az egyik kedvenc éttermem előtt. Kiszálltunk, aztán a bejárat felé vettük az irányt.

7. rész

Jó tanácsok

Csütörtök reggel, amikor felkeltem alig vártam, hogy végre megtudjam, mi a fene történt Ria és Marco között, de tudtam, hogyha letámadom, megint nem fog mondani semmit, ezért taktikát váltottam. Csak kisétáltam, és csendben megettem a reggelimet, ami most tej és müzli párosítása volt. Láttam, hogy különös tekintettel méreget, úgy tűnt, ma nem csak én vagyok kíváncsi, hanem ő is. Biztosan sejtette, hogy láttam őket, mégsem szóltam semmit, ezzel pedig alaposan megkavartam.

- Ma az edzés helyett fotózás lesz – mondta két falat között. – Érdekel vagy csináljunk valami mást?

- Még jó, hogy érdekel. – Úgy néztem rá, mint egy bolondra. Nyilván nem fogok kihagyni egy ilyen alkalmat, hiszen azt mondják, hogy rengeteget viccelődnek közben… és ott lesz Mario is. Az utolsó gondolatot próbáltam kiverni a fejemből, de nem igazán sikerült.

Az autóban kérdezett rá először, hogy mikor jöttem haza. Biztos így akarta megtudni, hogy láttam-e Marcoval, én viszont nem tértem ki erre a válaszomban, utána pedig csörögni kezdett a telefonom. Kelletlenül vettem fel, mert a kijelző Peter nevét írta ki.

- Szia – szóltam bele, hogy jelezzem, vonalban vagyok.

- Te ribanc! – kiabált bele a telefonba, mire felhúztam a szemöldökömet.

- Neked meg mi bajod van? – Egyáltalán nem értettem, hogy miért illetett ezzel a jelzővel.

- Még kérdezed? Nem találkoztam még nálad nagyobb kurvával.

- Mi van? Állítsd már le magad! – Bántott, hogy ilyeneket mondott rám, még akkor is, ha egyáltalán nem érdekelt, mit gondol rólam. Ráadásul még mindig nem tudtam, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Ria rám pillantott, minden bizonnyal tisztán hallotta Peter üvöltözését.

- Azt hittem, van köztünk valami – kezdett bele a magyarázatba magából kikelve. – Randiztunk. Kétszer is! Terveztük a harmadikat, te meg félrelépsz egy nyomorék focistával? – Először fel se fogtam a szavait. Nem azon akadtam ki, hogy számon kér, hogy az hiszi volt közöttünk valami, hanem hogy honnan tud Marioról.

- Tessék? – Körülbelül belevisítottam a telefonba, annyival feljebb ugrott a hangom a meglepettségtől.

- Ne tegyél már úgy, mintha meglepődtél volna! Ismerd be, hogy megcsaltál, te kis szajha. – Újabb sértegetése után sírás közeli állapotba kerültem, Ria pedig kikapta a kezemből a telefont.

- Na, most már elég volt! Nem tudom, ki vagy, de ahhoz senki, hogy sértegesd. Majd ha tudsz normálisan beszélni, akkor hívd fel! – Miután elmondta, amit akart, kinyomta és az ölembe dobta a telefont. Éles kanyart véve pillanatok alatt megfordultunk, azt viszont nem tudtam, hogy hova megyünk.

- Köszönöm – nyögtem ki teljes sokkban. Hálás voltam neki, amiért megvédett, nem hittem volna, hogy egyszer majd ilyet tesz értem. Nem tudtam, honnan tudhatta meg, hogy Marioval voltam, de úgy nézett ki, hogy ellenben velem Ria pontosan tudta. Az újságárus előtt lefékezett, kiszállt és két újsággal a kezében ült vissza. Mind a kettőben benne voltunk. Sóhajtva döntöttem hátra a fejem, és igyekeztem lenyelni a könnyeimet. Nem állt szándékomban kiborulni, mert az mindenkinek feltűnt volna és nem akartam ennél is nagyobb felhajtást.

Soha életemben nem voltam még olyan szótlan, mint a kocsiban és befelé vezető úton. Nem akartam címlapon lenni, nem akartam, hogy ismerjenek, egyszerűen csak jól akartam érezni magam, meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehet belőle. Pedig tudnom kellett volna, hiszen a tavalyi tripla után különös reflektorfénybe került a csapat, erre pedig Guardiola is alaposan rásegített, Mariora pedig a dortmundi előélete miatt figyeltek kiemelten.

Az újságokat a kocsiban hagytam, örültem, hogy nem kell tovább néznem őket. Kíváncsi voltam, hogy Mario tud-e már róla, ezért szerettem volna minél hamarabb beszélni vele. Egyúttal pedig le akartam zárni az ügyünket. Jól éreztük magunkat, de többször nem fordulhat elő, nem mutatkozhatok vele, és ezt nem csak az újságírók miatt mondom, hanem a saját lelki békém érdekében is, mert amit tegnap óta érzek, az már túlmutat a vonzalom fogalmán, és tudom, hogy ez tilos.

Szerencsém volt, mert ő volt az első, akit megláttam. Széles mosollyal integetett, majd miután ott hagyta Shaqirit, akivel éppen beszélgetett, oda is jött. Nem volt hangulatom visszamosolyogni, ezért csak egy kelletlen sziát motyogtam.

- Mi a baj? – A karomnál fogva húzott el a többiektől, hogy ne ott beszélgessünk. Aggodalmas arcvonásai arról tanúskodtak, hogy tényleg érdekli, mi történt. Miért nehezíti meg a dolgom?

- Benne vagyok az újságban, mint a lány, akivel elszórakozgattál egy éjszaka. – Nem kezdtem el kelletni magam, hogy nincs semmi bajom, helyette kerek-perec kimondtam, ami a szívemet nyomta. Nem tudtam, hogy fog reagálni rá, de ahogy észrevettem, ő se tudta eldönteni, hogy mit mondjon, amivel megnyugtathatna.

- Ne foglalkozz vele! – döntött végül úgy, hogy félvállról veszi az egészet. Nem tetszett a hozzáállása, ezért csak néztem rá. Kezdtem azt hinni, hogy megkukultam, és soha nem fogok már megszólalni. Legszívesebben elbújtam volna a paplanom alá, és nem jöttem volna első soha többé. – Komolyan – próbált meggyőzni – mindig írnak valamit, ha a fele igaz lenne, már boldog lennék. – Nem az érdekelt, hogy neki milyen problémája van a médiával, hanem, hogy nekem milyen károm származhat belőle. Kinyitottam a számat, hogy belevágjak a nehezebbik részébe, hogy közöljem vele, nem akarok a kurvája lenni, de ő hamarabb szólalt meg. – Aj, ne vágj már ilyen szomorú képet! – biggyesztette le az ajkait, majd magához húzott. Nem volt erőm eltolni magamtól, mert újra a hatalmába kerített az a jóleső érzés, amit az elmúlt két napban éreztem mellette, így elvetettem eredeti szándékaimat is. Elviselem az újságírókat is, ha ez kell ahhoz, hogy vele lehessek.

Hiába jutottam elhatározásra, továbbra se voltam jókedvű. Még mindig idegesített, amit írtak, meg amiket Peter mondott. Közben elkezdődött a fotózás is, így Mario visszament a többiekhez is, én pedig Ria mellé álltam. Látszott rajtam, hogy még mindig nem vagyok 100%-os, ezért el akarta terelni a figyelmem, még pedig azzal, hogy elmesélte az egész Reus-sztorit. Figyeltem rá, mert még mindig kíváncsi voltam, de nem tudnám visszamondani ugyanolyan sorrendben, mint ahogy az események történtek. Azt viszont megállapítottam, hogy ugyanabba a helyzetbe került, mint én. Elvagyunk a srácokkal, talán kijelenthetem, hogy mind a négyen többet akarunk barátságnál – bár Marioban még kételkedem – mégsem történik semmi. Történt közöttük két csók, a mi számlánkra két összebújás írható, de még nem beszéltünk róla. Nem beszéltük meg, hogy mit jelent, a két srác viselkedéséből pedig nem tudtunk következtetéseket levonni.

- Ha Marco nem lép, lépj te! – mondtam neki. Én is ezt fogom tenni, ha végre lesz rá alkalmam.

- Én nem vagyok ez a típus – rázta meg a fejét. Meg se fontolta, egyből elutasította ezt a megoldást.

- Akkor legalább adj neki valami egyértelmű jelet! Ne legyél már ilyen szerencsétlen! – Én sem értettem, hogy miért ilyen stílusban válaszoltam, mert nem rá voltam mérges, hanem az újságírókra, de nem tudtam befogni a számat. Nem jó pillanatomban akart tanácsot kérni.

- Neked most mi bajod van? – Felvont szemöldökkel érdeklődött, és úgy döntöttem, hogy nem kezdem el neki ecsetelni, mennyi bajom van éppen.

- Csak próbálok segíteni – vontam meg a vállam, mintha nem is érdekelne.

- Jó akar… te sem vagy jobb helyzetben… sőt.

- Köszönöm, hogy emlékeztetsz – akadtam ki, és kicsit hangosabban szólaltam meg, így azok, akiket éppen nem fotóztak, felkapták a fejüket. Elsétáltam mellőle, mert nem akartam veszekedni. Azt hittem, hogy már minden rendben van közöttünk, nemcsak elviseljük egymás, de még talán barátnők is vagyunk, és kelletlenül kellett bevallanom, hogy ezt most én rontottam el.

Innentől egyedül követtem figyelemmel az eseményeket. A játékosok aznap is vicces kedvükben voltak, Thomas például szegény Martinezt piszkálta, amiért nem beszél németül, bár kötve hiszem, hogy értette azokat a mondatokat, amiket neki mondott, és amiken aztán hangosan nevettek.

Öltönyben kezdték a fotózást, ami nekem annyira nem tetszett, mert nem szeretem az öltönyös férfiakat, ezt az álláspontomat pedig Mario sem változtatta meg, mert nem tartozott abba a pár százalékba, akinek mégis jól állt, mellesleg a nyakkendőjét sem tudta bekötni. Már csak át kellett volna húznia, de addig bénázott vele, amíg oda nem léptem, és meg nem kötöttem. Láttam néhány kíváncsiskodó pillantást, például Bastianét, de a legtöbben nem foglalkoztak velem, ők nyilván már olvastak újságot. Amikor végeztem a nyakkendője megkötésével, odasétált a többiekhez, mert már csak rá vártak, hogy a fotós elkészíthesse a képeket.

Amíg elvonultak átöltözni bajor népviseletbe, felhívtam a nagybátyámat, mert nem akartam, hogy az újságból tudja meg a hírt, ám úgy tűnt elkéstem.

- Jó, figyelj, nem tartozik rám, hogy mit csinálsz. Érezd jól magad, csak ne legyél utána magad alatt. Illetve ne nekem magyarázkodj, hanem anyádnak, ugyanis ő csak egy dologra kért: hogy ne kerülj címlapra. – Kicsit hűvösebb volt a hangja, mint általában, de éreztem, hogy nem haragszik rám, úgyhogy megnyugodtam. Igaza volt, a szüleimmel sokkal nehezebb lesz, éppen ezért őket nem is hívtam fel, majd személyes megbeszélem velük. – Na és, jó az ágyban vagy még el kell látnom pár tippel? – oldotta a feszültséget, én pedig ezt az időt láttam megfelelőnek a búcsúzásra.

- Jól van Karl, mennem kell. Szia! – Még hallottam, ahogy nevetve elköszön, majd visszatettem a táskámba a telefonomat.

Mindenki nevetségesen festett a bőrnadrágban, de a piros kockás ing kivétel nélkül jól állt mindenkinek. Miközben a gép kattogott, ők söröskorsókat emeltek a magasba és – a változatosság kedvéért – bolondoztak. A bajor viselet után a mezek kerültek elő, amelyekhez érdekes pózokba állították be a játékosokat. Például volt olyan, ahol mindenkinek lefelé kellett néznie. Bastian, a szabályszegő pont akkor nézett el oldalra, amikor a fotós kattintott, így a képen ő egyedül néz felfelé. Mellesleg ő folyamatosan vicces grimaszokat vágott, így elég lehetetlenné tette a fotográfus feladatát. Ennek ellenére jó hangulat volt, mindenki nevetett valamin, és egy kicsit én is elfelejtkeztem a reggeli zűrről.

- Szia… Amelia, ugye? – állt meg mellettem Bastian. Bólintottam a kérdésére, majd kíváncsian néztem fel rá, hogy mit szeretne. – Hallottam, hogy volt egy kis összeszólalkozásotok Victoriával, illetve véletlenül tudok a viszonyotokról is – bökött a fejével Mario felé, aki épp felénk nézett. Biztos érdekelte, hogy mi dolgom van Bastival, és ez tetszett. Érdeklődve vártam, hogy mit akar ebből kihozni, mert abban biztos voltam, hogy nem csak ezt szerette volna közölni velem. – Nem ebédelsz ma velem? Beszélgethetnék ezekről a dolgokról, mert gondolom, nem nagyon ismersz itt mást rajtuk kívül. – Nagyon rendes volt, hogy felajánlotta, meghallgat, de nem tudtam, hogy elfogadjam-e. Miért akarja, hogy ráborítsam a problémáimat?

- Tudod, Marioval is minden egy ebéddel kezdődött – jegyeztem meg viccesen, amin rendkívül jót mosolygott.

- Hát, biztosítalak, hogy én nem foglak ágyba cipelni – jelentette ki. – Mármint nem azért, mert nem vagy csinos vagy ilyesmi, csak…

- Jó, nyugalom, értem – szakítottam félbe, mert feleslegesnek tartottam a magyarázkodását. Nem értettem félre, ezért nem volt rá szükség. – Hol kajálunk? – Kérdésemmel jeleztem, hogy benne vagyok a lelkizős ebédben. Döntésemben fontos szerepet játszott Ria, akivel megint nem tudtam volna mit kezdeni az előbbi incidensünk miatt, és nem akartam unatkozni. Mellesleg tényleg jól jött valaki, aki kívülállóként meghallgat, és talán még Marioról is tud mondani néhány dolgot, elvégre ő csak régebb óta ismeri, mint én.

- Innen nem messze van egy jó étterem. A fotózás után a parkolóban találkozunk, jó? – Miután bólintottam visszaállt a többiek közé, Mario pedig elfordult. Feltűnt, hogy egész végig figyelt minket, reménykedtem benne, hogy egy kicsit féltékeny, mert az annak a jele, hogy komolyan érdeklem.

A megbeszéltek szerint a parkolóban találkoztunk. Victoriával nem találkoztam, nem tudtam, hova tűnhetett. Egy darabig még láttam, hogy majdnem velem szemben a túloldalon állt, utána viszont szem elől tévesztettem. Nem futottam utána, ha ő így lelépett, akkor én is. Már úgy is hazatalálok, nem aggódtam emiatt. Az előbbi kis örömöm, amit Mario figyelme miatt éreztem, abban a percben elszállt, amikor kilépett az ajtón, hogy az autójába üljön. Épp, hogy csak felém nézett, aztán ment is tovább, mintha nem ismerne. Hogy igazodjak ki rajta? Egyszer kedves, egyszer nem törődöm. Kezdett az az érzésem támadni, hogy csak szórakozik velem.

- Na, megérkeztem – szólított meg Basti, majd a kocsija felé mutatott, ami természetesen a szponzorok miatt szintén Audi volt. Az anyós ülésen helyezkedtem el, de mint kiderült, nála a nem messze fél percre volt, így mire bekötöttem magam, már szinte szállhattam is ki.

Kintre rendeltük a kajánkat, mert bent rengetegen voltak. Már akkor kérdezgetni kezdett, amikor vártuk, hogy megérkezzen a levesünk. Bár főleg a Marios történetre volt kíváncsi, a Riással kezdtem. Az elejétől meséltem, hogy úgy éreztük egyetlen közös pont sincs bennünk, irritáltuk egymást, hogy annyira nem bírtam elviselni, hogy azon gondolkoztam, inkább hazamegyek. Aztán a bulis fordulat, ahol kiderült, hogy még is tudunk beszélgetni egymással, a reggeli kedvességét, amit én csak egy olyan személyért tennék meg, akit kedvelek, és természetesen a nemrég tett megjegyzésemről is beszámoltam, ami újabb feszültséget generált közöttünk. Nem hagytam ki az én részeimet sem, nem Victoriát szidtam, nem fogtam rá, hogy minden az ő hibája, mert nagyon jól tudtam, hogy én ugyanannyira hibás vagyok.

- Szerintem meg tudnátok beszélni. Benned látom a hajlandóságot, Ria pedig küzd azért, amit igazán akar, úgyhogy ne aggódj emiatt. Amikor hazamész, szépen szólsz neki, hogy beszélgetni szeretnél. Majd meglátod, a beszélgetés mindent megold. – Rögtön átcsapott tanácsadó üzemmódba, mellesleg nem is mondott hülyeségeket. – Na és mi a helyzet Mario.sokkal? – terelte tovább a beszélgetést.

- Mario.sok? – nevettem fel a megnevezés hallatán, miközben a miértje felől érdeklődtem.

- Hát olyan sok Mario van. Mandzukic is, Gomez is… - magyarázta vidáman. – De nem ez a lényeg. Mesélj! – Teljesítettem kérését. Ezt a sztorit is az elejéről kezdtem, így rendkívül jót derülhetett a Superman-Minnie részen. A buli éjszakáján történteket nem részleteztem, csak utaltam rá, hogy elsősorban nem aludni mentem hozzá, de elég zavarba jöttem, így hamar továbbhaladtam. Szerencsére ő sem kezdett kínozni ezzel a témával, csak csendben hallgatta a maradékot.

- Nem mondom, hogy ismerem, mint a tenyeremet, mert nem, de azt tudom, hogy utálja, ha határozatlannak látják, ezért inkább megjátszik mindenfélét, csakhogy magabiztosnak tűnjön, és abba is biztos vagyok, hogy most is ez a helyzet áll fent. Ne vedd sértésnek, de biztos nem könnyű neki veled, mert, ahogy látom, te is talpraesett vagy, tudja, hogy nem lehet teszetosza. – Szemöldökömet felhúzva néztem üres tányéromra. Tényleg ilyen határozottnak tűnök? Bár én sosem éreztem magam magabiztosnak, nem most kaptam meg életemben először.

- Nem tudom – mondtam végül, hogy tudja, figyeltem rá. – Nem érzem magam valami nagyon talpraesettnek – döntöttem oldalra a fejem.

- Pedig hidd el, nem csak én gondolom így – akaratoskodott. – Azt mondom, add a tudtára, hogy te mit szeretnél. Mondjuk legközelebb, amikor látod, ne csak köszönj neki, mint egy ismerősnek, hanem adj puszit a szájára vagy ilyesmi. De ne érzékeltesd vele, hogy nem tudja, mit akar, mert azt nem fogja elviselni. Ha ezeket betartod, megnyerted.

- Nem találkoztam még nálad optimistább emberrel – nevettem fel jókedvűen. – De így legyen.

- Így lesz. Kérsz még valamit? – kérdezte, amikor meglátta, hogy elfogyott a sütim is. Megráztam a fejem, úgyhogy felálltunk, hogy kifizessük az ebédünket, majd felajánlotta, hogy hazavisz. Hálásan fogadtam el a fuvart, az úton pedig megkértem, hogy ez a beszélgetés maradjon közöttünk. – Nem szólok egy szót sem, ha megígéred, hogy megfogadod a tanácsaimat. – Nem tartottam rossz ötletnek, amiket mondott, ezért mosolyogva bólintottam.

Mielőtt kiszálltam a kocsiból megköszöntem mindent, ő pedig megadta a telefonszámát, hogy értesítsem a fejleményekről, majd bementem a lakásba, remélve, hogy Ria otthon van, mert rögtön el akartam kezdeni Bastian tanácsainak végrehajtását, mégpedig egy bocsánatkéréssel.

Előzetes

Soha életemben nem voltam még olyan szótlan, mint a kocsiban és befelé vezető úton. Nem akartam címlapon lenni, nem akartam, hogy ismerjenek, egyszerűen csak jól akartam érezni magam, meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehet belőle. Pedig tudnom kellett volna, hiszen a tavalyi tripla után különös reflektorfénybe került a csapat, erre pedig Guardiola is alaposan rásegített, Mariora pedig a dortmundi előélete miatt figyeltek kiemelten.

Az újságokat a kocsiban hagytam, örültem, hogy nem kell tovább néznem őket. Kíváncsi voltam, hogy Mario tud-e már róla, ezért szerettem volna minél hamarabb beszélni vele. Egyúttal pedig le akartam zárni az ügyünket. Jól éreztük magunkat, de többször nem fordulhat elő, nem mutatkozhatok vele, és ezt nem csak az újságírók miatt mondom, hanem a saját lelki békém érdekében is, mert amit tegnap óta érzek, az már túlmutat a vonzalom fogalmán, és tudom, hogy ez tilos.

Szerencsém volt, mert ő volt az első, akit megláttam. Széles mosollyal integetett, majd miután ott hagyta Shaqirit, akivel éppen beszélgetett, oda is jött. Nem volt hangulatom visszamosolyogni, ezért csak egy kelletlen sziát motyogtam.

- Mi a baj? – A karomnál fogva húzott el a többiektől, hogy ne ott beszélgessünk. Aggodalmas arcvonásai arról tanúskodtak, hogy tényleg érdekli, mi történt. Miért nehezíti meg a dolgom?

6. rész

Azt álmodtam, hogy csörög a telefonom. Furcsa egy álom volt, elvettem az apró készüléket az asztalról, és megpróbáltam lenyomni valamelyik gombot, hogy abbahagyja a Simple Plan dalt, de hiába, csak nem hallgatott el. Aztán arra gondoltam, kikapcsolom az egészet, az majd biztosan hatásos lesz, de ez a gomb sem működött, engem pedig egyre jobban kezdett idegesíteni a zene. Még aludni akartam.

Kellett egy kis idő, míg eljutott a tudatomig, hogy az a telefon nem álmomban csörög, hanem igazából. Félig lehunyt szemmel nyúltam érte, és csak reméltem, hogy a zöld kagylón húzom végig az ujjamat, nem a piroson.

- Igen? – szóltam bele. Elnyomtam egy ásítást és visszadőltem a párnámra. Meg voltam róla győződve, hogy még csak a hajnali órákban járunk, viszont arról lövésem sem volt, ki az az őrült, aki ilyen korán keres.

- Ria, értem jössz? Fogalmam sincs, hogy merre kell hazamenni, és mindjárt edzés van – hallottam meg Mia hangját a vonal túloldalán. Az edzés szóra kipattantak a szemeim és az éjjeliszekrényen lévő digitális órára pillantottam. Nem akartam hinni a szememnek. Kettőt pislogtam, de még mindig ugyanaz az időpont állt ott. Késésben voltam.

- Jézusom, elaludtam! – kiáltottam fel, egyúttal pedig kipattantam az ágyból és a telefonnal a fülemen a szekrényhez rohantam, hogy keressek valami ruhát, amit felvehetek ma. – Elkészülök mindjárt és érted megyek, csak mondd meg a címet – mondtam közben Miának.

- Gyökér utca 2. – közölte, én meg megtorpantam. Mi?! Korán volt még ahhoz, hogy ezt felfogjam… Aztán nevetni kezdett, és valakitől az igazi lakcím után érdeklődött. Mario volt az a valaki, de nem volt hajlandó elárulni neki, hol lakik. Én sem tudtam fejből a focistáink címeit, meg sietni is kellett volna, ezért rájuk szóltam, hogy halasszák későbbre a gyerekes vitájukat, ha nem akarnak elkésni és jó kis büntetésben részesülni emiatt.

Hatásos voltam, mert egy percen belül megkaptam az áhított infót. Megígértem Miának, hogy hamarosan ott vagyok, elköszöntem, aztán készülődni kezdtem. Nagyon siettem, mert gőzöm sem volt róla, hol van pontosan az a cím, amit Mario mondott, de reméltem, hogy nem a város másik végén. Akkor biztos, hogy elkésünk.

A reggelim készítése közben a telefonom GPS-ébe írtam be az utcanevet és házszámot, amit kaptam, és próbáltam belőni, hogy minek a közelében lehet az a ház. Szerencsére nem volt túl messze, ha elég gyors vagyok, kocsival öt perc alatt megtehető az út. Az elkészült szendvicsemet már vezetés közben fogyasztottam el, így is időt spórolva. Nem sokkal indulás után pedig már ott álltam Mario Götze hatalmas háza előtt. Nem állítottam le a motort, reménykedtem, hogy Mia igyekezni fog.

Pár pillanat múlva meg is jelent az ajtóban, egy kis Götzével folytatott közjáték után pedig elindult a BMW-m felé.

- Siess, Csavargó, különben elkésünk! – üdvözöltem őt mosolyogva. Megvártam, míg beszáll, aztán már le is nyomtam a gázpedált. – Ma feladatunk van, és te is segíteni fogsz, büntetésül, amiért szó nélkül leléptél, és mert miattad fogunk elkésni – közöltem vele félúton, töretlen jókedvvel. Azt nem tettem hozzá, hogy igazából tegnap annyira el voltam foglalva Marcoval, hogy róla megfeledkeztem, és az SMS-ét is csak ma reggel, ébredés után olvastam el.

- Remélem, legalább normális feladatot bízol rám majd – húzta a száját. Meglepődtem, hogy nem is tiltakozott a büntetés ellen. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy nem fog neki tetszeni, hogy munkába állítom, de úgy tűnt, nem csak én, hanem ő is fejlődött a tegnapi nap folyamán. – Mi a helyzet Marcoval? – váltott témát.

- Arról majd később – feleltem. Először őt akartam hallani, és meg akartam győződni róla, hogy Götze rendes volt vele. Mert ha nem, ma edzésen kitekerem a nyakát. – Milyen volt?

Részletes beszámolót kaptam, ahogy arra számítottam is Miától. Gondoltam, hogy nem tudja majd néhány mondatba összefoglalni, hiszen nem olyannak ismertem meg az elmúlt néhány napban. Azoktól a részektől, amire igazán nem voltam kíváncsi, szerencsére megkímélt, de cserébe az út hátralévő részében hallgathattam, ahogy dicshimnuszokat zeng Mario tökéletes testéről.

- Azért remélem védekeztetek – jegyeztem meg, mikor abbahagyta Götze istenítését.

- Igen, anyu. – Legújabb „becenevem” hallatán megforgattam a szemem, de nem szóltam rá semmit. Megnyugtatott a válasszal, megérdemelte, hogy békén hagyjam. Ha beértünk, úgyis ki fogom majd akasztani a feladattal, amit kitaláltam neki.

Még éppen időben érkeztünk meg, amit sikernek könyveltem el, bár az is igaz, hogy ehhez a megengedettnél egy kicsit gyorsabban kellett vezetnem. Még jó, hogy nem futottunk rendőrökbe. Rengeteg cuccom volt, többek között Marco nálam maradt pulcsija, aminek láttán Mia újra faggatózni kezdett. De siettem, most nem volt idő sztorizgatni. Későbbre tartogattam a beszámolót.

- Majd otthon – mondtam neki, aztán, hogy egy kicsit idegesítsem, hozzátettem: - Talán. Tudod, mit csinálunk ma? – tereltem el a témát. Ki akartam venni az irodám kulcsát a táskámból, de tele volt a kezem mindennel, Mia meg nem segített volna… Pedig látta, mennyi dolog van nálam, és hogy szenvedek velük.

- Sziasztok, lányok – bukkant fel Marco mosolyogva. – Ó, várj, segítek – ajánlotta azonnal, mikor észrevette, hogy tele van mindkét kezem. Hálás mosollyal díjaztam a figyelmességét, ám amikor át akartam adni neki pár dolgot, az egyik szatyor kicsúszott a kezemből és minden kiborult a földre, ami benne volt.

Tökéletes hollywoodi jelenetbe illően, egyszerre hajoltunk le, hogy összeszedjük a szanaszét szóródott dolgaimat, és teljesen véletlenül sikerült elsőre ugyanazért a tárgyért nyúlnunk. Felpillantottam Marcora, de gyorsan le is sütöttem a szemem, hiszen ő is engem nézett, ráadásul ugyanazzal a pillantással, amiben tegnap a szórakozóhelyen egyszer már sikerült teljesen elvesznem. Nem egészen értettem, mi történik velem. Illetve velünk. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ő is érzi azt, amit én. A szikrákat körülöttünk.

- El fogunk késni – guggolt le Mia is. Elhúztam a kezem a noteszről, amiért elsőre nyúltam, de nem segítettem a lakótársamnak pakolni, mindent ő szedett össze. Mia válla fölött néztem Marcot, aki megérezhette, hogy figyelem, mert ismét találkozott a pillantásunk.  Rám mosolygott, nekem meg azonnal meglódult a szívem.

Komolyan elgondolkodtam rajta, normális dolog-e ilyeneket érezni egyetlen együtt töltött nap és egy búcsúcsók után. Meg azon is, hogy vajon mi járhat a fejében, miközben így néz rám. Mit művelsz velem, Marco Reus?!

- Kész – állt fel Mia, és mi is ugyanígy tettünk. Eszembe jutott a pulcsi, ami még mindig ott volt nálam, és most nem felejtettem el visszaadni neki. Egy másodpercre sem szakadt meg köztünk a szemkontaktus, miközben megköszöntem neki, és még akkor sem, mikor közölte, hogy sietnie kell edzésre, mert ugyanúgy, mint mi, ő is késésben volt. Kellett egy kis idő, míg mindketten elhatároztuk magunkat az indulásra. Ő a pálya felé vette az irányt, mi ketten meg az irodám felé.

Hogy visszazökkenjek a valóságba, újra feltettem Miának a legutolsó kérdésemet, aztán megosztottam vele a napi teendőinket. Mégpedig azt, hogy rendet fogunk tenni az irodámban. Akkora volt már ott a kupi, hogy néha én magam sem találtam meg dolgokat. Régóta ideje lett volna már kitakarítani és kidobálni a felesleges papírhalmokat, csak mivel egyedül kellett volna ezt megtennem, valahogy nem fűlött hozzá a fogam. De most, hogy segítőre találtam Mia személyében, neki kellett vágnom. Ráadásul, mivel büntetésben volt, rá hagytam a portörlést meg a dossziék kipakolását a szekrényből, én meg csak ültem az asztalnál, és válogattam, hogy mi az, amire még szükségem lehet, és mi az, amitől nyugodt szívvel megválhatok.

Mia nem bírt csendben dolgozni, újra felhozta a Reus-témát, de még mindig nem mondtam neki semmit. Tudtam, hogy ha elmesélném neki, mi történt köztünk tegnap éjszaka, nem hagyna békén, hanem tovább faggatna. De nekem most nem volt kedvem erről beszélni, úgyhogy továbbra is megvárattam az élménybeszámolóval. Vagy ez, vagy a takarítás nagyon nem tetszett neki, mert összevissza kezdett csapkodni, amin remekül szórakoztam a háta mögött. Különben meg igyekeztem úgy tenni, mint aki nagyon bele van merülve a munkába, de többször is azon kapott, hogy rajta nevetek.

Amikor összegyűlt mellettem egy nagyobb, kidobásra váró papírhalom, megkértem Miát, hogy vigye el őket a szemetesbe. Én is megtehettem volna, de egyrészt ő volt büntetésben, másrészt meg, amíg ő azokat kidobja, én összegyűjthetek neki egy újabb adagot és gyorsabban haladhatunk. Délre végezni akartam mindennel.

- Mozogj már! – szóltam Miára, aki még mindig a szekrény előtt állt, a portörlő ronggyal a kezében. Nem tudom mire várt, de második felszólításra végre összeszedte magát, felvette a hatalmas kupac papírt az asztalról és elindult vele a parkolóba – ott volt ugyanis a legközelebbi szemetes.

Amíg ő odavolt, felhívtam a nagyimat, hogy főzzön már nekünk valamit, aztán ugorjon át hozzám vele dél körül. Mondtam neki, hogy nem biztos, hogy otthon leszünk, de van pótkulcs. Elmagyaráztam neki, hol találja, aztán arra hivatkozva, hogy még millió dolgom van, elköszöntem. Mivel a tegnapi napot nagyrészt a srácokkal töltöttük, nem volt időm kaját csinálni. De ilyen esetekben mindig volt kit riasztanom a családból, aki most sem hagyta, hogy éhen haljak.

Elkezdtem összegyűjteni Mia számára az újabb kupac papírt, de közben feltűnt, hogy túlságosan sokáig tart neki elérni a szemetesig, meg vissza, úgyhogy abbahagytam, amit éppen csináltam, felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Onnan pont a pályára lehetett látni, ahol a srácok edzettek keményen, és aminek a szélén Miát is megpillantottam. Az edzést figyelte, ahelyett, hogy igyekezett volna vissza és haladhattunk volna a dolgainkkal.

Elkezdtem neki integetni az ablakból, bár sok reményt nem fűztem hozzá, hogy észrevesz engem, miközben Götzét bámulja. De szerencsém volt, felnézett, és mikor meglátott, elindult felfelé. Mire megérkezett, már össze volt gyűjtve az újabb adag kidobásra váró papírhalom. Kétszer fordult vele, de mindkétszer lényegesen hamarabb visszaért, mint elsőre.

- Remek, ezzel végeztünk is! – Elégedetten néztem körül az irodában, ami immár minden szeméttől és felesleges dologtól mentes volt. Egy darabig biztosan őrizni is fogom ezt a rendet, de az újabb kupit úgysem kerülhetem el. Remélhetőleg a következő takarítási őrületemkor is találok majd magam mellé segítőt.

- Remek, akkor most hallgatom a beszámolódat. – Mia várakozva pillantott rám, de még mindig nem meséltem neki. Úgy döntöttem, majd otthon mondok el neki mindent, addig csak tud várni. Következő mondatával azonban azonnal rám cáfolt. Félig nyafogva, félig nevetgélve jegyezte meg, hogy már majd’ kilyukad az oldala a kíváncsiságtól. Nem esett meg rajta a szívem, most inkább az edzésre tereltem a szót.

- Feltűnt, milyen gyorsan telik ez a hét? – kérdeztem, hiszen már szerda volt. Szinte még csak most érkezett, de úgy elszaladtak a napok mellettünk… Egy kicsit biztosan sajnálni fogom, ha eljön a vasárnap, neki pedig haza kell mennie Karlhoz.

- Igen, sajnos – lett hirtelen szomorkás. Nem akartam, hogy most emiatt legyen rossz kedve, hiszen azért még előttünk állt négy nap, amit biztosan élvezni fogunk együtt. Inkább gyorsan eltereltem a témát arra az ötletemre, amit pakolás közben találtam ki neki.

- Arra gondoltam, hogy szombaton leellenőrizhetnénk, mit sikerült megtanulnod itt. Ha már jegyzeteltél, akkor tudjad is. – Tudtam jól, hogy csak egy beadandóhoz kell neki az anyag, de attól még nem fog neki megártani, ha megtanulja rendesen. Ki tudja, lehet, hogy a későbbiekben még hasznára válik majd. Ő is jó ötletnek tartotta, könnyebben belement, mint azt gondoltam volna.  Kezdett a dolgokhoz való hozzáállása is egyre szimpatikusabb lenni.

Nem maradtunk az edzésre, mert már egyébként sem tartott volna sokáig, meg nekem a gyomrom is korgott. Kisétáltunk a parkolóba, beültünk a kocsimba és hazafelé vettük az irányt. Bekapcsoltam a rádiót, amiben pont az I need your love csendült fel. Egy darabig csak hallgattuk és magunkban dúdolgattuk, aztán Mia rázendített a refrénre. Nem volt rossz hangja, de most nem őt akartam hallgatni, ezért inkább megkértem, hogy fejezze be.

Otthon már várt minket a nagyim által elkészített, műanyag dobozokba zárt, isteni finom ebéd, aminek azonnal neki is estünk. Nem csak én voltam már éhes, hanem Mia is, és neki is nagyon ízlett minden, nem győzte dicsérni a fűszeres sült halat, a pudingos-krémes süteményre pedig jóformán megfelelő szavakat sem talált.

Ebéd után felment a szobájába, és ha jól láttam, a jegyzetfüzete volt nála. Csodálkoztam, hogy azonnal bele is vág a tanulásba, azt hittem, majd csütörtök este fog nekiülni és hajnalig le sem fekszik, de úgy tűnt, ő nem az a tipikus kettesre hajtó egyetemi diák, mint amilyen a legtöbb csoporttársam volt az orvosin.

Én, ha már ennyire benne voltam délelőtt a takarításban, itthon folytattam. Kezdetnek elmosogattam a kiürült dobozokat és a tányérokat, amikből ettünk. Aztán előszedtem a porszívót és kiporszívóztam a nappalit. Nagyjából eddig tartott a lelkesedésem is, a takarításnál ugyanis kevés dolgot utáltam jobban a világon. Lehuppantam a kanapéra és a tévét kezdtem kapcsolgatni, de már megint nem ment benne semmi értelmes műsor, csak a Gute Zeiten, schlechte Zeiten ezredik részének ezeregyedik ismétlése.

Nem kellett azon halálra unnom magamat, mert megcsörrent a telefonom. David neve állt a kijelzőn, mosolyogva vettem fel és köszöntem neki.

- Örülök, hogy hívsz – mondtam. Tényleg így volt, hiszen alig múlik el olyan nap, hogy ne beszélnénk egymással személyesen vagy telefonon.

- Mi újság van? – érdeklődött. – Tegnap szinte nem is láttalak…                    

- Ó, a tegnapi napom enyhén szólva eseménydús volt – sóhajtottam, de közben levakarhatatlan mosoly ült az arcomon, ahogy Marcora gondoltam. Valakinek muszáj volt beszélnem róla, és az a valaki mondjuk David volt. – Mindent elmesélek, oké? De nem telefontéma. Mikor érsz rá?

- Egy ebéd holnap együtt? – vetette fel az ötletet. Beleegyeztem, aztán viszont le kellett tennem, mert megjelent Mia, és közölte, hogy ő most átmegy tanulni Mariohoz. Nem voltam biztos benne, hogy lesz abból tanulás, ha ő megjelenik ott, de ezt a véleményt inkább megtartottam magamnak, és a kérésének tettem eleget. El kellett magyaráznom, hogyan jut el Götze házához. Nem volt könnyű dolgom, mert én reggel kocsival voltam, de reméltem, hogy odatalál majd az utasításaim alapján.

Miután elment, azon gondolkodtam, most mihez kezdjek magammal, hogy ne unatkozzak. Nem akartam egyedül lenni, úgyhogy elkezdtem nézegetni a telefonom névjegyzékét, hogy kit is kellene áthívnom. A barátnőim neve fölött átsiklottam, most nem volt kedvem csajos estét tartani velük. Marconál álltam meg. Nem gondolkodtam sokat, hogy felhívjam-e, már tárcsáztam is a számát, ami év eleje óta el volt mentve. Minden játékosunk, az egész edzői stáb, az orvosi csapat, de még Uli Hoeneß és Karl-Heinz Rummenigge neve is ott díszelgett a híváslistámban.

- Mia elment itthonról, nincs kedved átjönni? Nézhetnénk valami filmet – ajánlottam fel neki, miután átestünk egymás kölcsönös üdvözlésén. Tetszett neki az ötlet, és még azt is megígérte, hogy elhozza a kedvenc filmjét. Nem sok idejébe telt, hogy megérkezzen, jó tizenöt perccel a hívásom után már szólt is a csengő, a bejárati ajtó mögött pedig Marco állt.

- Szia – kaptam egy puszit az arcomra, miután átlépte a küszöböt. Magával hozta az említett DVD-t, meg két csomag vajas popcornnal is meglepett minket. Ez utóbbinak örültem, hiszen én egyáltalán nem is gondoltam rá. A nappaliba mentünk, és letelepedtünk a kanapéra.

- Nem jöttél le ma edzésre, pedig nem tudod, milyen izgalmakról maradtál le – felelte arra a kérdésemre, hogy történt-e vele ma délelőtt valami említésre méltó. A válasz hallatán kíváncsian pislogtam rá, folytatást várva. – Először is Mario bántalmazni akart, mert rájött, hogy átírtam a telefonszámait. Reggel késésben volt, és az edző helyett az anyukáját sikerült felhívnia – nevetett fel. Vele együtt nevettem, ahogy elképzeltem, hogy Götze az anyukájának ecseteli a késése okait. – Aztán Mia is alakított. – Megtudtam, hogy amikor leküldtem őt a szemeteshez a nagy halom papírral, félúton kicsúszott a kezéből az egész, a srácok meg voltak olyan kedvesek, hogy kiröhögték. Eleinte egyedül Bastian volt hajlandó segíteni neki összeszedni az iratokat, később azonban többen is köré gyűltek.

Miután Marco beszámolt minden lényegesebb edzésen történt eseményről, egy pillanatra csend állt be köztünk, aztán észrevette a tévé alatt álló kisebb videojátékgyűjteményt, és közölte, hogy játszani akar velem valamit. Beleegyeztem, habár én nem sűrűn vettem elő azokat, mostanában inkább csak porfogónak sorakoztak a polcomon. Az idejét sem tudom már, mikor játszottam bármelyikkel is utoljára, szóval alaposan kijöttem a gyakorlatból.

- Mesélj magadról! – kérte, miután eldöntöttük, hogy a FIFÁ-t szedjük elő, és bociszemeket meresztve kikönyörögtem, hogy lehessen a Bayern a csapatom. A legjobb felállásomat küldtem pályára az ő Dortmundja ellen, aminek a kezdőcsapatában még ő maga is ott volt, Götzével egyetemben. Furán néztem rá, és megjegyeztem, hogy tegnap már egy csomó mindent elmondtam neki magamról. De nem tágított a témától, erősködött, hogy biztosan van még olyan, amiről nem tud.

- Csak el akarod terelni a figyelmem a játékról, hogy könnyedén legyőzhess, hm? – kérdeztem, miközben tettem egy kapuralövési kísérletet Tonival, ami végül jó néhány méterrel fölé ment.

- Nem tennék ilyet – vigyorgott, egy percre sem szakítva el a tekintetét a képernyőtől. – És nem is tudnék… Te nő vagy…

- Zseniális megállapítás, Columbo kapitány – nevettem fel a mondata közepén.

- Ebből adódik, hogy egyszerre több dologra is tudsz figyelni – fejezte be, nem is törődve az előbbi megjegyzésemmel.

- Oké – biccentettem. – Játsszuk a következőt: én is mondok magamról egy dolgot, aztán te is. Benne vagy? – Bólintott. – Én kezdem. Hiába vagyok nő, és hiába vagyok még emellett ikrek is, legtöbbször képtelen vagyok több mindenre koncentrálni egy időben.

- Utálok veszíteni – közölte, és ezzel szinte egy időben olyan gólt lőtt Neuernek, amilyet a valóságban csak nagyon kevesen tudnának. Felpattant a helyéről és látványosan örülni kezdett, én meg csak nevettem rajta, ahogy ugrál, és közben az egekig magasztalja magát.

- És egoista vagy – egészítettem ki az előző mondatát, miután visszaült mellém.

- A játékszabály úgy szól, hogy magadról kell mondanod valamit, nem rólam – csóválta a fejét mosolyogva. Most, hogy már a zsebében volt a vezetés, kényelmesen hátradőlt. Egymás után soroltuk a tulajdonságainkat, amikről a másik még nem tudott, Marco néha mellé is beszélt, a pályán lévő játékosait irányítgatta, mintha azok hallották volna az utasításait. Jót mosolyogtam rajta, bár így utólag lehet, hogy hatásos volt, amit csinált, mert legyőzött 2:0-ra. És mivel nem csak ő utált veszíteni, hanem én is, a vereségem után kijelentettem, hogy nem szólok hozzá. Felkaptam az asztalról a popcornt és a konyhába mentem, hogy betegyem a mikróba.

- Ha tudtam volna előre, hogy sértődés lesz a vége… - jött utánam. A pultra támaszkodott és a fejét csóválta, de közben mosolygott, szóval annyira gondolhatta komolyan ezt az egészet, mint én a duzzogást.

- Egy majom vagy, Reus! – játszottam azért továbbra is a szerepem. – Ha legközelebb jössz, játszunk egy visszavágót, amire alaposan fel fogok készülni, majd meglátod. Most viszont inkább menj, és tedd be a filmet, amit hoztál. Jövök én is, ha kész a kukorica.

Az elkészült popcornt egy tálba öntöttem, bevittem a nappaliba és letelepedtem Marco mellé a kanapéra. El is felejtettem, hogy éppen haragszom rá, de már nem is számított. Kíváncsian vettem a kezembe az asztalon heverő DVD-s dobozt, kényelmesen elhelyezkedtem, és olvasni kezdtem, miről szól a film. Illetve csak kezdtem volna, mert már a címén fennakadtam. Selyemfiú a pácban. Nem erre számítottam tőle, és ezt szóvá is tettem.

- Majd meglátod, hogy jó. Milliószor láttam már, de szerintem sosem fogom megunni.

Nagyon érdekelt, hogy mit eszik ennyire ezen a filmen, úgyhogy a kezembe vettem a kapcsolót és elindítottam. Egy darabig nekem is tetszett, soha hasonló alaptörténettel nem találkoztam még, a poénok is jók voltak, és Ashton Kutcher mellett sem mehettem el szó nélkül. A közepe felé azonban kezdett az egész unalmassá válni, és el is álmosodtam rajta. Marco vállára hajtottam a fejem, úgy néztem tovább, de a figyelmem elég sokszor kalandozott el. Főleg, miután Marco átölelt.

Kettőnkön járt az eszem, meg ezon a két napon, amit együtt töltöttünk. És hogy ilyen rövid idő alatt mennyire megkedveltette magát velem. Talán túlságosan is. Nem volt olyan pillanat, hogy ne éreztem volna magamat jól a társaságában, és reméltem, hogy ezzel ő is ugyanígy van. A reggeli jelenetünk után erre tudtam következtetni, és ez örömmel töltött el. Nem akartam ezt ilyen hirtelen kijelenteni, de úgy éreztem, valami alakulgat kettőnk között, és csak rajtunk múlik, hogy szabad utat engedünk-e az érzéseinknek.

A nagy gondolkodás közben kezdtem egyre laposabbakat pislogni, és nem kellett sok időnek eltelnie, már aludtam is.