2. rész

Idegenvezetés

Egész hétvégén olyan voltam, mint egy mérgezett egér. Ide-oda szaladgáltam, többször is majdnem felborítva nagybátyámat, egyszerűen képtelen voltam lenyugodni. Szinte el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen a házi feladatom, és nem egy nyereményutazás. A kedvenc csapatommal tölthetek el egy teljes hetet. Szombaton még sokáig csak ültem, mintha nem is fogtam volna fel, hogy milyen lehetőséget kaptam, a délután folyamán és vasárnap azonban duplán kitomboltam magam. Hiába próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, képtelen voltam, és végül fel is adtam. Inkább most jöjjön ki, mint akkor, amikor ott vagyok.

Karl felajánlotta, hogy hétfőn, amikor megy a munkahelyére, tesz egy kis kerülőt, és kidob az edzőközpontnál, így arra sem volt gondom, hogy a fél várost átbuszozzam. Tudni illik, München nem egy kicsi város, és mi a másik felében laktunk.

Vasárnap estére úgy éreztem, hogy lenyugodtam. A bőröndöm ruhákkal és egyéb szükséges dolgokkal megtömve az ajtóm mellett állt, hogy reggel csak bele kelljen kapaszkodnom, és indulhassunk is. Mindent ellenőriztem, szóval semmi okom nem volt az idegeskedésre. Reggelre azonban visszatértem a mérgezett egérke üzemmódhoz, úgyhogy Karl könyörögve kért, hogy üljek le valahová, egyem meg a reggelimet, aztán szépen, nyugodtan induljunk útnak. Próbáltam így tenni, de az izgatottságtól gyors ritmust dobolt a lábam a padlón, és a zsömlémnek csak a fele fért a gyomromba. Nagybátyám képtelen volt tovább hallgatni és nézni ténykedésemet, ezért kijelentette, hogy hamarabb indulunk.

Az úton szorosan összeszorítottam a szám, és kezemet a térdemen tartottam. Nem akartam hülye rajongónak tűnni, aki hisztizni kezd, ha találkozik a kedvenceivel, illetve nem szerettem volna idegesíteni a sofőrömet sem. Ezekhez hasonló gondolatokkal sikerült újra normálissá válnom egészen addig, amíg a Säbener Straßéra nem értünk. Elvarázsolva néztem a hosszú épületre, miközben sokadik alkalommal is megköszöntem Karlnak, hogy lehetővé tette ezt nekem, na meg, hogy elhozott. Miután leállította a kocsit, mind a ketten kiszálltunk. Segített kihalászni a csomagtartóból a táskámat, majd megölelgetett, és ellátott pár tanáccsal. Többek között arra is megkért, hogy ne keveredjek bajba, és legyek jó kislány.

Az ismerőse, akinél a héten lakni fogok, még nem érkezett meg, hiszen korábban értünk ide a megbeszéltnél, de biztosítottam róla, hogy innen egy tapodtat se mozdulok egyedül, így ígéretem után visszaült az autóba, és integetés után elindult a munkahelyére. A telefonomon megnéztem, hány percet kell még egyedül töltenem, és a szabad negyedórámat kihasználva felhívtam anyát, hogy elújságoljam neki, megérkeztem.

A szüleim mindig támogattak, még annak ellenére is, hogy utálják, hogy nem otthon lakok. Azt hiszik, hogy a költözéssel elveszítettek, de ez egyáltalán nem így van. Sűrűn járok haza, és van olyan is, amikor ők jelennek meg egy kis időre Münchenben. A csapattal töltött hétnek azonban cseppet sem örültek. Nem szerették volna, ha újságok címlapján feszítettem volna, és hiába mondtam neki, hogy senkinek nem fogok feltűnni, csak a feladatomra fogok figyelni, továbbra is csak a szájukat húzták. Az az egy szerencsém volt, hogy már felnőtt voltam, így nem szólhattak bele az életembe.

- Szia – köszörülte meg valaki a torkát mögöttem. Megfordultam, hogy megbizonyosodjam sejtésemről, miszerint Karl ismerőse érkezett meg. – Victoria Weiß – nyújtotta felém kezét, amit elfogadtam.

- Amelia Schneider. – Amint kimondtam a nevem, vissza is húzta a kezét. Minden bizonnyal, nem egy ölelgetős, puszilgatós lány, de legalább első ránézésre nem volt sokkal idősebb nálam. Féltem attól, hogy valaki olyat kapok, akivel nem tudok majd szót érteni. Ráadásul én elhamarkodottan alakítottam ki a véleményemet az emberekről, és ha egyszer valamit elkönyveltem, akkor az nehezen változott meg a későbbiekben.

- Először körbevezetlek itt, a központban, aztán megmutatom a stadiont is. Nem tudom, milyen anyagra van szükséged, de ami lényeges, azt majd leszűröd magadnak, és szépen megjegyzed. – Beleegyezésem jeléül bólintottam egyet, miközben ő már meg is indult befelé. Nekem viszont volt egy problémám, amiért nem szégyenlősködtem szólni.

- A bőröndömet esetleg nem tudom valahová lerakni? Nem lenne túl kényelmes végig magam után vonszolni.

- Rakjuk be a kocsimba! – fordult vissza, én pedig követtem a fekete járműig, majd mikor felnyitotta a csomagtartót, bedobtam a cuccaimat. – Más valami? – nézett rám, de mivel nemet intettem a fejemmel, elindultunk a bejárat felé.

Furcsa volt az a hivatalos stílus, amivel beszélt hozzám. Távolságtartó volt, és ez egyáltalán nem volt az ínyemre. Jobbszerettem, ha már az első találkozás alkalmával felszabadultan tudok nevetgélni az emberekkel, és nem merev háttal kell hallgatnom. Hogy próbáljam feloldani a számomra kényelmetlen légkört, mesélni kezdtem magamról, az életemről, hogy minek tanulok, miért kellett idejönnöm és minden másról, ami éppen eszembe jutott. Szerencsére jó hallgatóságnak bizonyult, így reméltem, hogy majd belekérdez valamibe, amiről tovább regélhetek, de nem jöttek be számításaim, sőt, amikor szemrebbenés nélkül kezdte meg az idegenvezetést, még azon is elgondolkoztam, hogy hallott-e valamit az élettörténetemből.

- Itt a földszinten főként csak átszaladni szoktunk, mert az edzőpályák az épület mögött vannak, a fontosabb irodák pedig a felsőbb emeleten. Azokat valószínűleg nem is áll módomban megmutatni, mert minden percben dolgoznak, itt lent viszont tudok mutatni pár érdekességet. A srácok rengeteg időt töltenek itt, ahogy látod mindenféle szórakozási lehetőség adott számukra – mutatott körbe a pingpongasztalokkal, csocsókkal és egyéb dolgokkal felszerelt helyiségekben.

Ahogy haladtunk, a falakon a csapat eddig eredményei díszelegtek, pontosan jegyezve az évszámot, amikor bajnokságot, kupát vagy Bajnokok Ligáját nyertek. Felemelő volt az évszámok előtt állni, és csodálatos érzés volt egybe látni a sikerrel befejezett éveket. Büszke voltam arra, hogy ennek a csapatnak szurkolok. Annyira elmerültem a fal tanulmányozásában, hogy észre se vettem, Victoria már jóval odébb járt. Sietve mentem utána, hogy ne hagyjon el, és figyeltem rá, hogy többször ne maradjak le.

Innentől kezdve egyik bámulatból estem a másikba. Az egész épület az ebédlőtől kezdve, a játéktermeken át, az edzőtermekig jól felszerelt volt. Ha valaki elvesztené a vagyonát, jöhetne ide lakni, hiszen minden megvan, ami kell, sőt még több is.

Egy ajtóhoz mentünk, ami kivezetett az épületből a levegőre. Előttem zöld fű terült el, és bármerre néztem csak a szépen művelt zöld tengert láttam. Imádtam.

- A játékosok általában a hétfőt kapják meg szabadnapnak, ezért nem dolgozik jelenleg senki a pályákon. Az edzéseket több gyakorlatra bontják fel, például van, aki csak futómunkát végez, gondolom, ezeket kell majd megfigyelned a hét során. Ha kérdésed van, hozzám is fordulhatsz, de biztosabb, ha az edzőktől érdeklődöd meg. – Remek, magyarul őt hagyjam békén? Remélem, nem erre célzott.

Miközben a fű mentén körbesétáltunk, folyamatosan magyarázott, ám hiába próbáltam figyelni, és megjegyezni az információáradatot, hamar elkalandoztak a gondolataim. Nem úgy tűnt, mintha szívesen magyarázott volna, de nem értem, hogy akkor miért vállalta el. Ha nem férek bele az idejébe, akkor miért mondta, hogy egy teljes hetet itt tölthetek? Hiszen nekem elég lett volna egy edzés is, attól függetlenül, hogy lényegesen jobban örültem a teljes hétnek. Ám a reggeli, képzelt mennyországomat Victoria pillanatok alatt összetörte.

- Amelia, figyeltél? – fordult hozzám számonkérően. Felháborodása teljesen jogos volt, ugyanis fogalmam sem volt, mit mondott az előbb.

- Persze, Tori. Viszont nem szeretem, ha a teljes nevemen szólítanak. Hívj csak Miának! – A nevem sérelmezése jó elterelő hadműveletnek bizonyult.

- Én pedig kifejezetten utálom, ha valaki Torinak nevez. Ria, oké? – Nos, minden bizonnyal, nem most loptam be a szívébe magamat, de legalább a névkérdést lerendeztük, és ebből már nem lesznek problémák. Bólintottam, mert megszólalni már alig mertem. Ki tudja, hogy mivel mondok rosszat. – Akkor menjünk – mutatott maga elé. Tesztelni akarta, hogy tényleg figyeltem-e, és tökéletes módszert választott ahhoz, hogy az első akadálynál megbukjak.

- Hova is megyünk? – néztem rá hátra elhúzva a számat, közben már előre féltem a letolástól, ami végül nem érkezett meg. A szemét forgatva indult meg előttem, így nekem csak az volt a dolgom, hogy kövessem.

Mint kiderült a központban véget ért az idegenvezetés, így következő turistalátványosságként az Allianz Arena következett. Egyetlen egyszer jártam ott, de akkor még nagyon kicsi voltam, szinte már alig emlékszem. De akármilyen apró is voltam, ott felfogtam, hogy milyen az, amikor valakit, valamit támogatnak. Én akkor és ott váltam focikedvelővé, hiszen a hangulat az én tizenegy éves szívemhez is elért, és rögtön magával is ragadott. A mai napig imádtam hallgatni, ahogy a stadion zsong a szurkolók hangjától. Ellenben velem, anya utálta. Világéletében irtózott a tömegtől, így semmi szépet nem látott a 70.000 fős stadionban és a hangos kiabálásban.

Attól a perctől fogva, hogy Ria kinyitotta az ajtókat, és beléptünk az épületbe, a pályát akartam látni, de nem szóltam. Ennyi idő alatt is sikerült rájönnöm, hogy gondosan felépítette magában az állomásokat, sőt talán az egész életét, és ha valaki beleszól vagy belezavar a menetrendjébe, akkor nagyon mérges lesz, így hát csendben, bőszen bólogatva sétáltam mellette.

- Itt a sajtóterem. A meccsek előtt, illetve után ide gyűlnek be az újságírók, riporterek, hogy feltegyék a játékosoknak a kérdéseiket.

- Hű, jó nagy! – kotyogtam közbe, mert nem bírtam szó nélkül hagyni. Sose gondoltam volna, hogy ennyi embert engednek be, de különben is mi értelme van, hogy negyven újságtól ideküldenek egy-egy embert, majd másnap mindegyik újság ugyanazt a hírt, ugyanazokkal a mondatokkal közli?

- Általában maximum három játékos ül a mikrofonok mögé, és körforgásszerűen váltják egymást – tette még hozzá, amit szeretett volna, majd hagyta, hogy még egyszer körülnézzek, azután viszont kimentünk a folyosóra, és elindultunk a másik irányba, az öltözők felé.

Most teljesen üresek voltak, nem voltak felakasztva a mezek, nem voltak kitéve a cipők és papucsok, helyette óriási rend és tisztaság uralkodott. Biztos vagyok benne, hogy a Bayernnél a takarítóstáb is szakavatott. Hihetetlen, hogy milyen precizitással figyeltek mindenre a csapatnál… és a luxust sem vetették meg. Az öltözőhöz tartozott egy szoba, ahol ágyak voltak letéve, mint kiderült itt kapták meg a meccs után a játékosok a lazulást egy masszázs keretében.

Innen lépcsőkön kezdtünk el lefelé menni, ami a kijáróhoz vezetett. A csapat itt vonul el minden hétvégén, amikor ki kell menniük a pályára. Alig fogtam fel, hogy a kedvenceim ugyanazon a piros szőnyegen álltak, mint én. Kétoldalt a falon ott díszelgett a címer, alaposan tanulmányoztam, miközben elhaladtunk mellette, hibát persze, ha évezredekig álltam volna előtte, se találtam volna.

Pár lépcsőfokot kellett még megtennem felfelé, hogy ott álljak a pálya szélén, a világ legszebb stadionjában, és szájtátva bámuljam nagyságát. Eljött az életemben az a pillanat, amikor nem akartam megszólalni. Ez így, csendben volt tökéletes.

- A fűre nem léphetünk rá, viszont visszamegyünk, és megmutatom a VIP részleget.

Már előre tudtam, hogy milyen kilátás fog rám várni onnan fentről, és nem csalódtam az általam elképzelt képben. Középen a rikító zöld színű fű újabb ámulatba ejtett, de nem akartam elsiklani a lelátók mellett sem. Sokáig álltam az ajtó előtt, csodálva a helyet, és most az egyszer Ria sem szakította szét ábrándozásaimat. Talán, ő is ugyanannyira csodálta a helyet, mint én.

- Egyszer, gyerekként voltam itt meccsen – szólaltam meg. – Azóta szeretem a csapatot, és csodálom a meccsek légkörét.

- Igen, valóban leírhatatlan – bólintott egyetértően. – Hazaviszlek, hogy berendezkedhess a szobádba, mára nincs több programunk, úgyhogy pihenni is tudsz.

Fel se tűnt, hogy így elszaladt az idő. Már jócskán elmúlt ebédidő, de csak a kocsiban kezdett el sztrájkolni a gyomrom, amiért nem jutattam bele megfelelő mennyiségű ételt, hiszen én ma még csak egy fél zsömlét ettem. Valószínűleg Ria is hallotta, hogy éhes vagyok, ezért nem szóltam külön. Amikor megérkeztünk a házába, megmutatta, hogy melyik szoba lesz az enyém, és magamra hagyott, hogy kipakolhassak, berendezkedhessek, ő pedig megígérte, hogy addig összeüt valami ehetőt.

A szoba viszonylag nagy volt, így bőven elfértem benne, főleg, hogy nem sok cuccot hoztam magammal, és barátságos, halványzöld színű volt. A szín eszembe juttatta a gyerekkoromat, mert a szüleimnek is ehhez hasonló árnyalatú szobájuk volt, legalábbis addig, amíg én össze nem firkáltam mindenféle színű tollal és ceruzával. Jót mosolyogtam saját butaságomon, miközben kínlódva néztem a táskámra. Nem sok kedvem volt pakolászni, de tudtam, hogyha nem akarom egész héten a bőröndömből keresgetni a ruhát, akkor kénytelen leszek valamikor megcsinálni, és a most jó időnek tűnt. Siettem, mert nem akartam egyedül hagyni Riát, ha már befogadott, az az alap, hogy amiben tudok, segítek neki, így amint a cuccom nagy részét a szekrénybe raktam, kimentem és meg is kérdeztem, hogy tudok-e valamiben segédkezni.

- Nem, nem kell, mert nem itthon fogunk enni – válaszolta. – Meg lettünk hívva egy grillpartira.

Nem kaptam bővebb információt, nem is kérdeztem rá, de örültem, hogy nem kettesben leszünk. Mármint adni akartam neki egy esélyt, hogy bebizonyítsa, nem unalmas ember, de nagyon féltem, hogyha ketten maradunk, akkor vagy felszínes dolgokról fogunk beszélgetni vagy semmiről. Nagyon kényelmetlen lett volna, ezért tartottam jó ötletnek, hogy elmenjünk arra a sütögetésre. Talán a barátai között máshogy viselkedik majd, és jobban megismerhetem, mert nem akartam az első pár óra alapján megítélni. Próbáltam az ő fejével gondolkozni, mentegetni, de az előítéletességem miatt mindig csak oda lyukadtam ki, hogy nem szimpatikus, éppen ezért elhatároztam, hogy ma este hagyom, hogy bebizonyítsa, rosszul gondolom.

Gyalog indultunk el, mert állítása szerint csak a következő utcába megyünk, és ezért felesleges kocsiba ülni. Igaza volt, az egész nem vett igénybe két percnél többet, így szerencsére a kínos csendet is elkerültük.

A ház, amihez megérkeztünk nagy volt, és oldalra elnézve láttam, hogy egy kisebb kert is tartozik hozzá. Kíváncsi voltam, hogy hányan leszünk és milyenek a barátai, ám mindenre számítottam, csak arra nem, ami valójában történt. Nagyon meglepődtem, mikor az ajtóban megjelent a mosolygós házigazda, akit én is nagyon jól ismertem, hiszen David Alaba volt az, személyesen.

Megilletődve léptem beljebb Ria oldalán, miközben ő már mutatott is be minket egymásnak. David úgy hajolt oda két pusziért, mintha régi ismerősök lettünk volna, én pedig azt sem tudtam, hova nézzek zavaromban. Becsukta a kaput mögöttünk, aztán a vállunkra tette a kezét, és úgy kezdett el befelé tolni minket, közben pedig már mesélte is, hogy nem sokára elkészül a kaja is, csak még egy kicsit sülnie kell a húsnak. Amikor a hátsó ajtón keresztül a ház mögött, a kertben kötöttünk ki, David rögtön a grillsütőhöz sietett megforgatni az illatozó húst és Ria is vele tartott. Nem akartam lábatlankodni, ezért kicsit távolabb álltam meg, és megvártam, amíg kibeszélik magukat. Miután ez megtörtént a vendégül látónk szinte ránk parancsolt, hogy üljünk le valamelyik székbe vagy a hintaágyba, ahol kényelmesebb, így ezután nem egyedül néztem ki a fejemből, hanem Riával. Rajtunk kívül nem volt más itt, úgyhogy beszélgetést kezdeményeztem.

- Jóban vagy a játékosokkal? – érdeklődtem remélve, hogy nem tűnök tolakodónak.

- Persze, szinte mindenkivel. Nem nehéz velük jól kijönni, de majd te is rájössz, mert lassan biztos beesnek még páran – kaptam meg a választ kérdésemre.

Egyáltalán nem nyugodtam meg a hír hallatán. Nem tudtam, hogyan viselkedjek majd a társaságukban, teljesen kívülállónak éreztem magam, és azonnal rájöttem, hogy ennél még az édes kettes is jobb lett volna.

Véleményem akkor sem változott meg, amikor megjelent a következő focista, aki történetesen a kedvenc játékosom, Bastian Schweinsteiger volt. Na, rá aztán végképp elérhetetlenként tekintettem, nem tudtam elképzelni, hogy együtt nevetek majd vele valamin. Nem sokkal utána Müller és Shaqiri is befutott, és ezzel teljessé vált a létszám. Miután bemutatkoztunk egymásnak, levágták magukat a hintaágyra, mi pedig nem messze tőlük a székeken ültünk. Valamiről beszélgetni kezdtek, de nem akartam, hogy azt higgyék, hallgatózom, ám miután Ria újra lelépett mellőlem Davidhez, képtelen voltam kizárni a beszélgetésüket. Néha jót mosolyogtam magamban az elsütött vicceiken, illetve Thomas roppant nevetséges vihogásán. (http://www.youtube.com/watch?v=giXX-0j9sCQ 1:38-tól)

Közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy Ria és David együtt van-e. Nagyon jól elvoltak, sokat nevettek, és látszólag elég közel álltak egymáshoz, mind testi viszonylatban, mind lelkileg. Viszont azzal, hogy ő az idejét vele töltötte, én megint nem tudtam hozzá közelebb kerülni, és ez bosszantott. Most velem kellene foglalkoznia vagy legalább az ismerkedéssel próbálkoznia, de úgy tűnt, hogy ez őt egyáltalán nem érdekli. Különben is kezdtem magam rosszul érezni. Ez az egyedül üldögélés, magamban mosolygás tipikus lúzer viselkedésre vallott. Basti mentett meg a végső megaláztatástól.

- Bastian bácsi látja ám, hogy valami gond nyomja e icike-picike lány szívét – húzott velem szembe egy széket, amire aztán le is ült. Zavartan mosolyodtam el, miközben aprót ráztam a fejemen.

- Csak gondolkoztam, meg furcsa itt – böktem ki végül. Biztos voltam benne, hogy egyszer az lesz a végem, hogy nem tudom befogni a számat.

- Miért? – csapott le megjegyzésemre, így ha eddig nem, hát most biztosan megbántam, hogy megszólaltam. Nem mondhatom neki, hogy zavarban vagyok a jelenlétük miatt, az olyan bután venné ki magát. Jobb ötlet híján elmeséltem, hogy kerültem én ide, ő pedig figyelmesen hallgatott. Úgy tűnt, tényleg érdekli, amit mondok neki. – Ó, szóval egy jövendőbeli újságíró ül előttem – nevetett. El tudtam képzelni, hogy mennyire szerethette őket.

- Majdnem – bólintottam, hiszen a sportkommunikátoriról nem csak ebbe az irányba lehetett elindulni.

- Szeretnéd, hogy adjak neked interjút? Csak neked, csak most megengedem, hogy bármit kérdezz – dőlt hátra a székben, várva, hogy feltegyek valami izgi kérdés. Nekem viszont eszem ágába sem volt faggatni.

- Nem azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk – mondtam. – Vagy legalábbis te nem – javítottam ki magam, miután rájöttem, hogy de, én pont azért vagyok itt. Jót nevetett rajtam, és végül én is vele nevettem. Szinte nem is értettem, hogy miért féltem a találkozástól. Rá kellett jönnöm, hogy ő is csak egy ember, illetve a többiek is, akik jókedvűek, jófejek és nem esznek meg vacsorára.

Reméltem, hogy már nem kell sok idő a husinak, különben biztos, hogy felfordulok. Basti pont olyan éhesen fordult a sütő felé, mint én, ám én pillanatokon belül már újra magam elé néztem, ugyanis David úgy döntött, hogy neki melege van a tűz mellett, ezért levette a pólóját. Riát látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy a mellette álló srác a hasát mutogatja, továbbra is beszélgettek.

- Szereted is a csapatot? – zökkentett vissza a harmincegyes a valóságba.

- Igen – adtam igenleges választ, ami után rögtön azt kérdezte, hogy ki a kedvencem. – Nincs kedvencem, szerintem mindenki ugyanannyival járul hozzá a győzelemhez. – Inkább a semlegesség mellett döntöttem, mert nem akartam bevallani neki, hogy ő a kedvencem. Olyan furán vette volna ki magát.

- Kész a kaja! – kiáltotta el magát David, megmentve ezzel engem a következő kínos kérdéstől.

Bastian volt az első, aki sorba állt, a többiek pedig egy-egy megjegyzés kíséretében jól ki is nevették. Szerintem baromi aranyos volt, ahogy rávetette magát a tányérjára. Úgy nézett ki, mint egy ötéves. Shaq kicsit többet ivott a kelleténél, ezért kötekedni kezdett az egyik székkel. Rettenetesen vicces volt, de végül az éhség felülkerekedett rajta, és ő is beállt a rövid sorba a finom falatokért.

- Jót beszélgettetek Bastival? – ült mellém Ria, majd a térdére tette a tányért. Mivel tele volt a szám, először csak bólintottam.

- Ha mindenki olyan, mint Basti, akkor tényleg nem nehéz velük kijönni – válaszoltam végre rendesen is. – Lehet egy kérdésem? – Megvonta a vállát, és kíváncsian nézett, úgyhogy ezt igennek vettem. – Együtt vagytok Alabával? – Tudtam, hogy semmi közöm hozzá, de kíváncsi típus voltam, és mint az már kiderülhetett, egyetlen gondolatom sem maradt bennem.

- Nem, dehogyis! Csak jó barátok vagyunk – tiltakozott. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy nem csak barátság van közöttük.

- Ühüm – bólogattam vigyorogva, mire kicsit hangosabban szólt, hogy tényleg így van. – Szerintem nincs barátság fiú és lány között.

- Hát itt a példa, hogy van – morogta az orra alatt, de nem hagytam annyiban.

- Ha van is, akkor hosszútávon biztos átalakul – rántottam meg ezúttal én a vállam. Tapasztalatból tudtam, hogy igazam van. Minden bizonnyal nem tetszett neki, amiket mondtam, ezért megrázta a fejét és Thomas mellé vonult, hogy helyettem vele beszélgessen tovább.

Az indulás előtti fogadalmam, miszerint a délután folyamán megkedvelem Riát, egyáltalán nem jött össze. Még csak a közelébe se jártam ennek, és nagyon jól tudtam, hogy én se vagyok a kedvence. Talán vannak olyan emberek, akik nem tudnak megmaradni egymás mellett, és ha vannak, akkor mi sajnos ebbe a kategóriába tartozunk. A probléma csak az, hogy ez ellen semmit nem tudtunk tenni. Sem ő, sem én. Ezt a hetet akárhogy is, de végig kell csinálnunk.