10. rész

Sziasztok!

Ha vasárnap, akkor DD! Szép kerek számhoz értünk, ez már a 10. fejezet, ráadásul időközben átléptük a 20.000 látogatót is! Nagyon-nagyon-nagyon köszönjük mindenkinek, aki csak egyszer is megnyitotta az oldalt, de legfőképp a rendszeresen visszajáróknak köszönjük; azoknak, akik minden rész alatt pipálnak, esetleg még hozzászólást is írnak. És én még külön köszönöm az elismeréseket azoknak is, akik askon szogtak írogatni. ♥ 
Remélem, ez a rész is tetszeni fog, igyekeztem kitenni magamért, bár egy kicsit az az érzésem, hogy most nem annyira sikerült. Mindenesetre, ha tetszik, azt valahogy jelezzétek légyszi, mert beteg vagyok, és jól esne egy kis pozitív energia. :D

– Fésű, fogkefe, fogkrém – motyogtam magamban, miközben a fürdőszoba közepén álltam és ide-oda járattam a tekintetemet a félig kiürült, itt-ott kicsit poros polcok között. Éppen azt ellenőriztem, bepakoltam-e már mindent az ibizai útra, de volt egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettem. Mindig volt egy olyan érzésem.

– Indulhatunk? – toporgott Marco az ajtóban. Már szinte az összes bőröndöt és táskát bepakolta a csomagtartóba, miközben én még egyszer körbejártam a lakást. – Még a végén lekéssük a gépet.

– Menjünk – adtam meg magam. Nem jöttem rá, mi az, ami hiányzik, de talán nem is volt ilyen dolog, csak bebeszéltem magamnak. Nem láttam értelmét tovább idegeskedni ezen, úgyhogy felkaptam az utolsó csomagjaim és elindultam Marco nyomában a BMW-m felé. Ügyeltem rá, hogy gondosan bezárjam a bejárati ajtót, és a biztonság kedvéért még a riasztót is felkattintottam. Igaz, nem mentünk el itthonról túl sok időre, de azért nem ártott óvatosnak lenni.

Őszintén meglepődtem, mikor Marco valamelyik nap beállított hozzám azzal, hogy megyünk Ibizára nyaralni. Volt ugyan szó róla, hogy még a VB előtt elmegyünk valahová kikapcsolódni egy kicsit, de nem gondoltam volna, hogy a spanyol szigetre tervezi az utat; ahogy azt sem, hogy Miáékkal együtt. Izgatottan vártam ezt a néhány napot, hiszen mindkettőnknek szüksége volt egy kis lazításra a szezon utolsó, fárasztó hetei miatt; és tudtam, hogy így, hogy Mia és Mario is jönnek, nem csak hogy kipihenjük magunkat, de garantáltan jól is fogunk majd szórakozni négyesben. Mellesleg életemben csak egyszer volt szerencsém látni tengert, akkor is Hamburg kikötőjéből, néhány perc erejéig, egy osztálykirándulás keretein belül. Soha nem nyaraltam még ilyen helyen, a szüleim még nyáron is annyit dolgoztak, hogy általában nem jutottunk tovább az Isar partjánál. Nem állítom, hogy ott nem szórakoztam jól, mert életem legjobb nyarait töltöttem ott a tesóimmal, de azért ez mégis másnak ígérkezett.

Rengeteg képet nézegettem Ibizáról, amióta megtudtam, hogy megyünk, beleolvastam pár útinaplóba, blogokat böngésztem, és hangolódásképp nyári zenéket hallgattam naphosszat. Sikerült nagyon beleélnem magam az egészbe, és már alig vártam, hogy megérkezzünk. Éppen ezért kis csalódásként ért, hogy amikor befutottunk a reptérre, a hangosbemondó közölte velünk és a többi utassal, hogy az Ibiza felé induló járat technikai problémák miatt előreláthatólag fél órás késéssel indul.

– Technikai problémák… Aha, aztán meg majd lezuhanunk – jegyeztem meg félhangosan, mire a mellettem álló, öt-hatévesforma kisfiú rám kapta a tekintetét és falfehérré sápadt. Hoppá. Biztosan először repül, én meg most ügyesen halálra ijesztettem szegényt. Mielőtt még zavarba jöhettem volna az anyukája megrovó, szúrós pillantásától, ismerős nevetés ütötte meg a fülemet, hamarosan pedig a hangok gazdái, Mia és Mario estek be a bejáraton. Valamiért nagyon jókedvűek voltak, még akkor sem tudták abbahagyni a vihogást, amikor odaértek hozzánk. Marco meg is kérdezte tőlük, hogy mit szívtak, aztán meg beavatta őket a „remek” hírbe, hogy fél óráig még Münchenben ragadtunk.

– Nem baj, addig üljünk le! – indult meg Mia néhány fotel felé a bőröndjeivel, mi pedig követtük őt. Amíg ő és én kényelembe helyeztük magunkat, Marcoék elmentek kikérni a neten foglalt jegyeinket.

– Nahát, ez új cipő? – tévedt Mia csinos magassarkújára a tekintetem, amikor kinyújtóztatta lábait. – Nagyon szép – dicsértem meg. – Én is kinéztem magamnak valami hasonlót egyszer, de mire elhatároztam, hogy megveszem, már nem volt a méretemben.

Nagy cipőmániások lévén cipőkről kezdtünk beszélgetni, aztán arról, hogy miket pakoltunk be az utazásra. Miának is elmondtam, hogy végig volt egy olyan érzésem, hogy otthon hagyok valamit, de megnyugtatott, hogy szerinte ez normális.

Marco és Mario néhány perc múlva jöttek vissza hozzánk, és úgy civakodtak, mint két óvodás. Az istennek sem lehetett kiszedni belőlük, hogy mi a probléma, hiába próbálkoztunk mind a ketten. Végül feladtuk, Miával szemforgatva összenéztünk, és megvártuk, míg befejezik a gyerekes vitát.

– Mario elrontotta a jegyfoglalást, de nyugalom, én mindent helyrehoztam! – Marco büszkén húzta ki magát, mire kis híján hangosan felnevettem. Ismertem a reakcióit, éppen ezért nagy összeget mertem volna rá tenni, hogy hiába állítja éppen az ellenkezőjét, nem Götze keze van a dologban, hanem az övé. Mario is ragaszkodott az igazához, a vitájuk pedig kezdett egyre szórakoztatóbbá válni. Végül Mia vetett véget neki, mikor elkérte Götze telefonját, megnézte az üzeneteket, és a többiek számára is kiderült, amit én már egyébként is sejtettem.

A mi problémánk megoldódott, és hamarosan a járatunké is. A hangosbemondó közölte, hogy megkezdhetjük a beszállást, mi pedig igyekeztünk minél hamarabb túlesni az ilyenkor szokásos ellenőrzéseken, aztán pedig elfoglalni a helyeinket a repülőn.

– Huhh – nyögtem fel, amikor a gép megmozdult alattam. Az ujjaim szinte teljesen elfehéredtek, olyan erősen markoltam az ülés karfáját, miközben a kifutópályán haladtunk.

– Jól vagy? – kérdezte Marco. Mogyoróbarna szemei aggódva vizslatták arcomat, homlokán pedig mély ráncok jelentek meg. Előrehajolt egy kicsit az ülésben, amennyire a biztonsági öv engedte, közben pedig megfogta a karfát szorongató kezem.

– Hogyne – erőltettem magamra egy mosolyt, majd lazítottam a szorításon. Tényleg jól voltam. Legalábbis olyan értelemben, hogy nem liftezett a gyomrom, nem émelyegtem és nem volt hányingerem, vagy ilyesmi. Nem féltem a repüléstől, hiszen a csapattal rengeteget utaztam már a levegőben. Egyszerűen csak utáltam a fel- és leszállást, azt az iszonyatosan kellemetlen érzést, ahogy a hirtelen gyorsulástól a belső szerveim lényegében a gerincemhez tapadtak. De amint a gép újra egyenesbe került odafent, és beállt egy állandó sebességre, az érzés elmúlt. Onnantól kezdve élvezet volt az utazás. a felhők látványa alattam mindig lenyűgözött, előttem a végtelen kékség nemkülönben – ezért is igyekeztem mindig az ablak melletti helyet elfoglalni.

Ahogy a felszállás, úgy a leszállás és a reptérről kijutás sem ment gördülékenyen. Mivel Mia mindenkit siettetett, az egyik táskám elkeveredett valahol, és kezdtem úgy érezni, hogy el van átkozva az utazás. Bosszúsan ültem le egy székre, és azt hajtogattam, hogy első dolgom lesz Miát a tengerbe fojtani, ha nem keríti elő a csomagom. A hangulatomra még rátett egy lapáttal Götze, aki természetesen nem bírta megállni, hogy ne tegyen valami megjegyzést, és ezzel ne jutassa eszembe, hogy miért is nem rajongtam én érte korábban.

– Na jó, induljunk most már! – pattantam fel, mikor meglett a táska is, és betelt a pohár is. Nem akartam rosszkedvvel indítani a nyaralást, úgyhogy a taxiban igyekeztem visszakerülni az indulás előtti, izgatott, kíváncsi állapotba. Nagy segítség volt, ahogy Marco hüvelykujjával megnyugtatóan simogatta a kézfejemet, de az még inkább, ahogy magával ragadott az új, szokatlan környezet. A fülledt, nyári melegtől szinte azonnal gyöngyözni kezdett a homlokomon az izzadtság, a tenger sós illata pedig felidézte bennem néhány jó pillanatát annak a bizonyos osztálykirándulásnak. Amikor pedig a taxiból kiszállva megpillantottam a fehér homokkal borított partot nyaldosó türkiz habokat, végképp visszatért belém az élet.

A strandtól nem messze volt a kikötő, ahol már várt ránk a jachtunk. Elsőként lepakoltuk a bőröndöket, és felfedeztük, mit hol találunk a hajón, aztán pedig nyakunkba vettük a várost. Igaz, hogy Mia inkább fürödni szeretett volna, és ahogy felemlegette, én is kedvet kaptam hozzá, de a fiúk leszavaztak minket. Nem sokkal később már Ibiza utcáin mászkáltunk, fagyit ettünk és az apró emléktárgyakat, feliratos pólókat és mindenféle különleges szuveníreket kínáló utcai árusok választékát böngésztük.

Végül fogalmam sincs, hogyan, de valami hippi piacon lyukadtunk ki. Nagyon élveztem az ott töltött időt, mert hódolhattam a vásárlás közbeni kedvenc hobbimnak, vagyis megkereshettem a legrondább ruhákat, és felajánlhattam a többiek, mondván milyen jól állna rajtuk. Rengeteget nevettünk, ahogy a batikolt, színes, vagy éppen rojtos darabokat akasztgattuk le a vállfákról, hogy magunk elé tartva végiglejthessünk benne a többiek előtt, mintha valami őrült divatbemutatón lennénk. Mondjuk az árusok annyira nem élvezték, hogy nem veszünk semmit, de szólni sem szóltak, úgyhogy zavartalanul folytattuk a szórakozást.

– Hé, hát ez kell nekem! – Marco egy szempillantás alatt termett az egyik standnál tornyokba halmozott cipős dobozok között, és az egyik tetejéről egy ronda, színes rombuszmintákkal és csíkokkal televarrt tornacipőt emelt le.

– Nem, na ne szórakozz! – a karjánál fogva próbáltam meg elráncigálni onnan, mert a kígyóbőr cipő után én már mindent kinéztem belőle, de ezt az ocsmányságot azért mégsem engedhettem meg neki.

– Felpróbálom ezt – húzott ki egy dobozt a többi közül, miután megkérdezte a rusnya tornacipő árát. Nagyot sóhajtottam, mert tudtam, hogy nem fogom tudni lebeszélni róla. Ha ő egyszer kinézett magának egy cipőt, akkor azt is meg is vette – amivel önmagában még nem lett volna semmi gond, mert én is ezt csináltam. A probléma ott kezdődött, hogy általában a legízléstelenebb cipőket volt képes kiválogatni, és előszeretettel hordta is őket az utcán. De az száz százalék, hogy ezt nem fogja felvenni egyszer se. Elégetem, ha az kell, de nem fogom engedni neki, hogy ebben emberek közé menjen.

Miután Marco megvette azt a rondaságot, és büszkén lóbálta maga mellett a papírzacskóban, amibe csomagolták neki, úgy döntöttünk, keresünk egy helyet, ahol megebédelhetünk. Terveztük, hogy majd főzünk is valamit a hajón, alapból úgy is vásároltunk be indulás előtt, de most túlságosan éhesek voltunk, nem bírtuk volna kivárni, hogy elkészüljön a kajánk.

Egy hangulatos, teraszos, tengerparti helyet választottunk, fonott, és puha párnával bélelt székekkel, meg fából készült körasztalokkal, amiknek a közepén festett porcelántálkában apró kagylókat, színes kavicsokat helyeztek el díszítésképp.

Az egyetlen vendégek voltunk – nem is értettem miért –, úgyhogy a tulajdonos személyesen szolgált ki minket. Rákot ajánlott valami fura szósszal, mint a ház specialitása, de nem rajongtam sem az új ízekért, sem a tengeri herkentyűkért, szóval inkább kinéztem egy sima, fűszeres sült halat az étlapról. A többiek is inkább a hagyományos fogásoknál maradtak, a szakács kicsit zokon is vette, hogy nem kérünk a helyi különlegességből, de azért a kiszolgálásnál meglepett mindannyiunkat egy-egy szelet ajándék süteménnyel.

Jóllakottan sétáltunk vissza a hajóra, és most már tényleg úgy gondoltuk, ideje belevetni magunkat a hűsítő habokba. A nap egyre jobban tűzött, árnyékunk pedig nemigen volt, ezért elővettem a táskámból az 50 faktoros naptejemet is, bár tudtam, semmi haszna. Ha bekentem magam, ha nem, akkor is leégtem – egy így volt, mióta világ a világ.

A víz kellemesen langyos volt, sokáig úszkáltunk, bohóckodtunk benne hármasban, Mariot ugyanis nem lehetett lerángatni a hajóról. Se szép szóval, se erőszakkal, semmilyen eszközzel, pedig mindent megpróbáltunk. Feltett szándéka volt ebben a néhány napban olyan feketévé süttetni magát, mint amilyen Alaba.

– Ezt nem mondod komolyan! – nyíltak tágra a szemeim, mikor Marco és Mia társaságában nevetve, kissé elfáradva visszatértem a jachtra, és megláttam a napozó Mario kezében a vastag, legalább 500 oldalas könyvet. Soha nem néztem volna ki belőle, hogy szabadidejében újságokon kívül mást is szokott olvasgatni, ezért is adtam hangot csodálkozásomnak. – Professzornak készülsz, vagy mi? – kérdeztem tőle, miután mi is odatelepedtünk mellé egy-egy törölközőre.

– Szívesen kölcsön adok egyet – nyomott a kezembe egy másik, hasonlóan vaskos kötetet, ami eddig ott pihent mellette. – Nem ártana művelődnöd egy kicsit. A múltkos is azt állítottad, hogy hülyeséget mondtam Miának, pedig ebben le van írva, hogy nekem volt igazam, nézd meg – jegyezte meg, majd behúzta a nyakát, mivel arra készültem, hogy fejen vágom a könyvvel. Végül megmenekült, csak ledobtam mellé, aztán pedig hasra fordulva végignyúltam a puha törölközőmön.

Nem sokat napoztam, talán egy negyedórát, amikor elkezdtem érezni, hogy ég a hátam. Nem akartam megkockáztatni egy komolyabb leégést, ezért inkább felültem, és a vállamra terítettem egy vékony strandkendőt.

– Este még elmegyünk valahová? – kérdeztem a többiektől. Mario még mindig a hatalmas könyvét olvasta, Mia pedig csukott szemmel feküdt mellette. A másik oldalamon Marco szintén a hátát és a vállait takarva ücsörgött, és a telefonját nyomkodta. Ő is olyan hófehér bőrrel volt megáldva, mint én, szóval valószínűleg őt is égette már a nap.

– Bulizunk! – felelte Mia. – Ibizán vannak a legjobb bulik, nem fogunk itthon ülni!

– Rendben – bólintottam. Akkor éppen nem annyira voltam bulizós hangulatomban, de reméltem, hogy estére megjön a kedvem hozzá. – Én még fürdök egyet, jössz? – fordultam Marco felé.

– Aha, csak még írok Marcelnek.

Amikor befejezte, és letette a telefonját, feltápászkodtunk a többiek mellől, majd belevetettük magunkat a tengerbe. Jó néhány, a vízben eltöltött perc után kiültünk a jacht szélére, és a lábunkat lógatva beszélgettünk, mellette pedig napozni próbáltunk, de sajnos tudomásul kellett vennünk, hogy olyan szép barnák, mint Mia és Mario, sohasem leszünk.

9. rész

A vasárnap reggel pont úgy indult, ahogy vártam, a közös fürdés után viszont egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elterveztem.

 - Ugye tudod, hogy lógsz nekem egy meztelen főzéssel? – nyújtottam felém a pólómat, amikor kibújtam a köntösből.

- Persze már – cüncögtem egyet, majd aprót ráztam a fejemen. – Nem fogsz behajtani rajtam valamit, amivel nem tartozok – szögeztem le, ám ennek ellenére fél óra múlva mégis a konyhában álltam. Nem is tudom, mivel győzött meg, egyszer csak ott voltam, és őt szidva láttam neki a reggeli elkészítésének. Ő kényelmesen leült az asztalhoz az egyik székre, és onnan nézte, hogy mit csinálok. Legalább segíthetett volna, ha már teljesen igazságtalanul ilyet csináltatott velem. – Tudod, nem ismerek nálad nagyobb disznót. Egy csaló gazember vagy. Egy hatalmas majom – szidtam kicsit sem hangosan, ám ő csak annál jobban élvezte a műsort.

Jókat nevetett az egyre kreatívabb megnevezéseimen, úgyhogy miután kicsit kidühöngtem magam, rájöttem, hogy nagyon egyszerűen vissza tudnék vágni. Csak használnom kell a női bájaimat. Amikor lehajoltam egy-egy edényért, direkt jól hátranyomtam a fenekemet, és időközben megkívántam a tejszínhabot is, amiből véletlenül sikerült a mellemre is nyomnom egy kis adagot. Amikor láttam, hogy kezd elég nyugtalanul fészkelődni a helyén, elmosolyodtam magam. Esélye sincs, ma én nyerek.

- Kapcsolj már valami zenét, olyan csend van – szóltam neki, de nem foglalkoztam vele tovább. Úgy tettem, mintha ott se lett volna.

Láttam, hogy feláll, majd a nappaliba sétált, és pár másodpercen belül felcsendült egy R&B dal. Remek még a zeneválasztás is tökéletes egy kis vonagláshoz. Nem sokáig bírta a székből nézni, hogy mit művelek, de amikor felállt, és közeledni kezdett felém, megfenyegettem, hogy megdobálom tojással, ha nem ül vissza. Tehetetlenségében nyögött egyet, de visszasétált az asztalhoz. Én tovább folytattam a kicsinálását, magamban nevettem rajta, ahogy zihálva kezdte venni a levegőt, még a zenén túl is hallatszott mekkorákat sóhajt néha.

Amúgy a reggeli tojásrántotta volt, de direkt elhúztam az elkészítését, hogy legyen időm játszadozni vele. Amikor már nem tudtam tovább sütni, lezártam a gázt, és elkezdtem megteríteni. Odavittem az asztalra két tányért, két villát, kenyeret és két bögrét is, amibe forró teát öntöttem. Felkaptam a pultról egy cseresznyét, és miközben két szalvétát vittem az asztalhoz, érzékien a számba tettem. Amikor elindultam visszafelé, hogy a serpenyőt is odavigyem, már láttam, hogy nem bírja tovább. A szék hangosan csikordult egyet, amikor felállt, és olyan lendülettel érkezett meg hozzám, hogy a derekam nekivágódott a konyhapult szélének. Vadul csókolni kezdett, én viszonoztam, miközben az egyik kezemmel a hajába túrtam, a másikkal pedig a pulton matattam az ott hagyott tojásokat keresve. Amikor végre megtaláltam, még mindig gyanútlanul csókolt, én meg kihasználva a lehetőséget, a fejére csaptam.

- Mi a szar – kiáltott fel meglepettségében, és a hajához nyúlt, amin már elkezdett lefolyni a tojás.

- Én figyelmeztettelek – húztam fel a vállam, majd egy kis idő múlva visszaengedtem. – Menj, mosakodj meg. Ha lehet hideg vízzel, úgy látom, kell egy kis hűsítés – néztem le a nadrágjára, aztán amikor mérgesen elindult a fürdőszoba felé, kitört belőlem a nevetés. Még akkor is röhögtem, amikor visszaért, és akármilyen csúnyán nézett rám, nem bírtam abbahagyni.

Hétfőn és kedden Ronald még a csapatnál volt, nem tudom, miért maradt, én úgy tudtam, hogy a döntőn kell utoljára látnom, szóval nem törtem magam azon, hogy találkozzunk. Amikor be kellett mennem a központba, akkor bementem, és ha hívtak volna, hogy kellek ott lettem volna, de szerencsére ebben a két napban már nem volt rám szüksége. Ennek ellenére nem csináltam semmi programot, nehogy mégis eszébe jussak, és le kelljen mondanom.

Kedden, amikor bementem, hogy Dieternek segítsek az utolsó, idei FCB News-ban, váratlan meglepetésben volt részem, ugyanis megkért, hogy a honlapra felkerülő dolgokat ezentúl én intézzem, immáron nem gyakornokként, hanem részmunkaidős állásban. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor a mondata végére ért, és széles mosollyal az arcomon a nyakába ugrottam. Nem tűnt meglepettnek, valószínűleg kiismert annyira, hogy számítson egy ilyesmi kitörésre. Ezután még az se tudta elrontani a kedvem, hogy hazafelé a folyosón összefutottam Ronnal, aki el akart köszönni. Nagy nehezen kinyögött egy köszönömöt, de bocsánatkérésre már nem futotta, én pedig a felhőtlen örömömben nem is foglalkoztam ezzel. Adtam neki két puszit, majd szaladtam hazafelé, miközben mindenkinek írtam egy SMS-t, hogy hivatalosan is a Bayernnél dolgozom.

Madarat lehetett volna velem fogatni, és ebben az is közrejátszott, hogy rajtakaptam Mariot, amikor egy ibizai nyaralást tervezgetett, és mikor rákérdeztem, hogy mikor megy, közölte, hogy én is vele fogok tartani. Alig vártam, hogy ott legyünk, ám előtte még volt egy Justin Bieber koncert is, ami miatt szintén be voltam zsongva.

Mariot nem lehetett lecsapni a koncert napján. Egész nap Bieber egyik albumát hallgatta, én pedig csak nevettem rajta. Komolyan rosszabb volt, mint egy tizennégy éves fanatikus lány. Indulás előtt Riával beszélgetettem telefonon, mert nem bírtam ki, hogy ne újságoljam el neki, Mario mennyire idiótán viselkedik. Ő is alaposan kinevette, aztán letettük a telefont, mert szólt, hogy ők most indulnak. Úgy beszéltük meg, hogy Marco vezet, ami így utólag tényleg jó ötlet volt, mert nem tudom, hogy Mario képes lett-e volna rá, szóval szóltam a kis rajongó lánynak, hogy kapja össze magát, mert Riáék két percen belül itt lesznek értünk.

Amikor kinyitottam a kocsi ajtót, és rájöttem, hogy az autóban is Justin énekel, olyan röhögő görcs jött rám, hogy köszönni se nagyon bírtam nekik. Esküszöm, mire odaérünk a koncertre, már mindenki unni fogja a számokat. A fiúk megrántották a vállukat, aztán feljebb csavarták a hangerőt, én pedig észrevétlenül is énekelni kezdtem. Ria csak csendben ült, magasra húzott szemöldökkel, és úgy nézett ki, mint aki azon gondolkozik, hogy kiugorjon-e az autóból vagy elég, ha csak akkor szalad el messzire, amikor megérkezünk a stadionhoz.

Végül egyik sem történt meg, és amikor elfoglaltuk a helyünket, még mindig velünk volt. A színpadon az előzenekar játszott, de egy darab számot sem ismertem tőlük, sőt még az együttesről se nagyon hallottam. Ennek ellenére a rajongók már most hatalmas hangzavart csináltak, és most valahogy senkit sem érdekelt, hogy két sztárfocista ücsörög a közelben. Mindenki az énekes felbukkanását várta, és amikor az egész stadion megtelt visítozó tinikkel, leoltódott minden fény.

Az eddiginél sokkal hangosabb sikítozás vette kezdetét, és én már azt vártam, hogy Mario és Marco is hasonlóan fog cselekedni, de valahogy sikerült uralkodniuk az érzelmeiken, és csak kíváncsian pillantgattak a színpad felé. A fehér vásznon Justin árnyéka jelent meg, majd hirtelen egy angyalszárnyat kapott, és felrepült, majd hangos dübörgés vette kezdetét, mintha tényleg neki repült volna a falnak. A hang és a fények mindig arról jöttek, amerre az árny tartott, így tényleg olyan volt, mintha ott repülne valaki. A fejünk fölött tűzijátékok pattantak, amikor az angyal odaért, és amikor körbeszállt, újra sötétség borult a stadionra. Végül nekirepült a fehér vászonnak, és a videó úgy volt megcsinálva, mintha az betört volna, ezzel egyetemben pedig az egész színpad kivilágosodott. A fehér fal, amire eddig vetítettek kettényílt, és a nyílásban az angyalszárnyakra rögzített Justin szállt le a földre. A ruhája természetesen fehér volt, én pedig elámultam az ötlet láttán. Látszott, hogy mennyire ki volt dolgozva az egész látványvilág, és hamarosan én voltam az, akit magával ragadott a sikítozó tömeg.

Bieber bekiabálta a város nevét, majd elindult az első szám, az All around the world, és a tökéletesen betanult koreográfiájával egyetemben, stúdióminőségben kezdett el énekelni, ami számomra nagy meglepetés volt. Néhány szám után egyértelművé vált, hogy milyen sok munkája van ebben, a mozdulatai tökéletesek voltak, szövegben és dallamban sem tévesztett, szóval engem sikerült lenyűgöznie. Úgy láttam, hogy lassacskán Ria is kezdi élvezni a koncertet, és ezért titokban készítettem is róla egy videót, amin Mario jót nevetett, a lány viszont észre sem vette. Az biztos, hogy ezentúl ezt fogom neki mutogatni, ha valami megjegyzést tesz az énekesre.

A koncert felénél jártunk, amikor Justin bejelentette, hogy a One less lonely girl című számához szüksége lenne egy lányra a színpadra. Természetesen mindenki visítozni kezdett, hiszen azt akarták, hogy őket hívja fel a színpadra, én viszont addig beszélgetni kezdtem Marioval.

- Na, olyan, mint vártad? – hajoltam a füléhez, hogy hallja.

- Jobb – adott egy puszit a számra, közben pedig elkezdődött a következő szám.

Maga elé húzott, és átölelte a derekamat, majd a fejét a vállamon pihentetve hallgatta a számot. Előttünk a tömegben egy biztonsági őr próbálta átverekedni magát a rajongótáboron, és azt kezdtem figyelni, hogy vajon sikerrel jár-e. Amikor hozzánk ért, oldalra álltam, hogy elférjen mellettünk, de ő nem akart tovább menni. Megragadta a kezemet, és maga után kezdett húzni, nekem pedig hamar leesett, hogy miért visz magával. Próbáltam megállítani, hogy keressen valakit, aki tényleg örülne ennek, de közölte, hogy nincs idő a beszélgetésre, és nem adott esélyt a menekülésre se.

Néhány pillanat után, már lökdösött is fel a két táncoshoz, akik rám vártak. Ők kísértek oda a színpad közepén álló székhez, amely előtt már Justin is várt, én pedig kínomban a fejemet fogva kezdtem el röhögni. A kezemet lefejtette az arcomról, és leültetett a székbe, majd az egyik táncostól kapott egy csokor virágot, amit az ölembe fektetett. Még mindig nevettem, amikor körülöttem kezdtem el énekelni. Többször is végigsimított a karomon, ölelgetett, és remekül eljátszotta, mintha tényleg én lennék az a lány, akit meg akar hódítani. A szám végén a tenyerébe fektette az arcomat, én pedig legalább addig próbáltam nem az arcába vihogni, amíg megjátszott szerelemmel nézett a szemeimbe. Tulajdonképpen nem volt nehéz, mert szörnyen zavarban voltam. Tisztában voltam vele, hogy egy egész stadion bámul engem, és már azt is sejtettem, hogy ez benne lesz a másnapi újságokban. Talán a kezdeti nagy nevetésemet sírógörcsnek tüntetik majd fel, az éjszakámat pedig vélhetően Justin szobájában töltöm majd, ezzel megcsalva a Bayern focistáját.

- Hogy hívnak? – kérdezte angolul, amikor a véget ért a szám.

- Mia – válaszoltam neki, mire megköszönte a segítségem, majd a kezemet fogva hátravezetett, ahol megint várt rám egy őr, aki visszavezetett az eddigi helyemre.

Mario elképedt tekintettel bámult rám, Ria és Marco pedig a reakcióit figyelték, de végül ő is elnevette magát, és tovább élvezte a koncertet. Nekem még mindig nem fért a fejembe, hogy az előbb ott voltam fenn a színpadon, milliók tinibálványa pedig engem ugrált körbe. Hiába nem akartam én lenni az a lány, be kell vallanom ez olyan élmény volt, amit sosem fogok elfelejteni.

Amikor a koncertnek vége lett, Ria szinte rohant a kijárat felé, mintha annyira utálta volna az egészet, közben meg rengetegszer láttam rajta, hogy élvezi az estét. De persze tudtam, hogy ezt sosem vallaná be, én meg magamban nevettem, amiért van egy videóm róla. Tuti biztos voltam benne, hogyha egyszer lejátszom neki, nagyon ki fog akadni, és még az egyértelmű bizonyítékok ellenére is le fogja tagadni az egészet. Már attól is elkap a röhögő görcs, ha csak elképzelem, milyen fejet fog vágni.

9. rész

Sziasztok!

Már itt is a 9. rész, a várva-várt Justin koncerttel! Az előzőhöz köszönöm a pipákat és a kommentet, remélem ennél is hagytok valami nyomot magatok után! :)

És egészen hihetetlen, de kb. két résszel ezelőtt köszöntük meg a több, mint 15000 oldalmegjelenítést, most meg már lassan 20000-nél tartunk, már csak néhány kattintás hiányzik. Nagyon köszönjük, a részhez pedig jó szórakozást! :)

A döntőt követő néhány napban mindannyian igyekeztük kipihenni a mérkőzés, de leginkább az azt követő ünneplés fáradalmait. Marco és Mario megkapták a behívójukat a válogatottba, a világbajnokságra való felkészülés kezdetéig azonban bőven volt még hátra idő, amit pihenéssel tölthettek.

Szerencsére nekem sem akadt már túl sok tennivalóm a rendelőben, és végre Müller-Wohlfahrt doki is telefonált, hogy még a héten visszatér. Egyedül Mia volt az, akinek a napjai még egy kicsit sűrűbbek voltak, Dieterrel a csapat youtube csatornájára vágtak össze néhány videót az ünneplésről, és elkészítették az utolsó FCB Newst is.

Kedden dél körül kaptam az SMS-t Miától, hogy részmunkaidős állást kapott a csapatnál, és ebből a jeles alkalomból kifolyólag arra gondoltam, megcsillogtatom szerény konyhai tudományom, és áthívom vacsorázni őt és Götzét. Marcot nem kellett hívni, ő volt ugyanis az ötletgazda, hogy csináljunk négyesben valamit; és ő volt az is, aki találomra kinyitotta valahol az egyetlen szakácskönyvem, és nevetve rábökött a lehető legbonyolultabb receptre. Viszont kár volt előre örülnie, mert közöltem vele, hogy megfőzöm a vacsorát, cserébe azonban rá marad a bevásárlás, plusz be is kell majd segítenie, ha szükségem van rá.

A beszervezett programnak köszönhetően a kedd délelőttöm nagy része azzal telt, hogy kicsit kitakarítottam otthon, majd amíg Marco vásárolt, átugrottam a szüleimhez, hogy a család nőtagjaival együtt kielemezzük a receptet. Nem állítom, hogy konyhatündért neveltek belőlem egy fél óra alatt, de jó pár hasznos tanáccsal elláttak.

– Várjatok egy pillanatot – szóltam rájuk, mikor az egyik zseniális, az életemet nagyban megkönnyítő ötletük közben megcsörrent a telefonom. A kijelzőn Marco neve állt, kíváncsi voltam, hazafelé tart-e már. Ideje lett volna lassan elkezdeni főzőcskézni, ha el akartunk készülni a Miáékkal megbeszélt időpontra. – Mondd, drága! – szóltam bele vidáman.

– Elárulnád, hogy mégis hol vannak a réteslapok?! – Ugyan nem emelte fel a hangját, de lehetett érezni, hogy nagyon ideges volt. – Már az egész áruházat bejártam… Kétszer! Legalább tízszer megfordultam a tésztáknál, és sehol egy réteslap. Minden más megvan, szóval ha nem találom meg két percen belül, hazamegyek anélkül.

– Oké, várj egy pillanatot – mondtam neki. Próbáltam visszatartani a nevetésem, miközben átgondoltam, hol tartják a boltban az ilyesmiket, de nem igazán ment. Nem gondoltam volna, hogy Marco elveszik majd a bevásárlóközpont labirintusában egy csomag réteslap miatt, és hisztizve fog felhívni. – Menj a hűtőpulthoz, és nézd meg a tortellini vagy a mirelit pizza közelében – igazítottam el végül. – Aztán meg siess haza, mert nem készülünk el, mire Miáék jönnek.

– Rendben – morogta. – Szia. – Meg sem várta, hogy én is köszönjek, egyszerűen csak kinyomta a telefont.

 – Köszönöm a vacsoramentő tanácsokat – fordultam a családhoz, miközben a zsebembe süllyesztettem az LG-m. – Ha ehető lesz, és marad belőle, majd hozok át. Most mennem kell, Marco nemsokára megérkezik – búcsúzkodtam.

Mire hazasétáltam a szüleim házából, már a matt fekete Audi is ott parkolt az udvaron. Azt hittem, Marco még mindig a réteslapok miatt fog bosszankodni, ehhez képest mosolyogva fogadott, mikor beléptem a konyhába. Az összes vásárolt dolog ott sorakozott a konyhapulton, plusz még egy két olyan is, ami nem szerepelt az általam írt listán.

– Ez minek? – emeltem ki az egyik szatyorból egy üveg félédes fehérbort. Én szerettem, de Miáék nem voltak valami borozósak, úgyhogy eszembe se jutott felírni.

– A főzőműsorokban is úgy főznek, hogy iszogatnak közben – vonta meg a vállát Marco.

– És te ezt honnan tudod? – A szemöldököm a magasba szaladt a meglepettségtől.

– Valahonnan meg kellett tanulnom az alapokat, miután elköltöztem otthonról – felelte. – Nem hívogathattam egyfolytában anyut a munkahelyén, de nem is élhettem pizzán és kínain.

Semmi vicces nem volt abban, amit mondott, mégis hangosan felnevettem, ahogy elképzeltem őt lázasan recepteket jegyzetelni egy füzetbe, miközben a koncentrálástól összeráncolt homlokkal a tévéképernyőre mered. Miután kiszórakoztam magam rajta, szóvá tettem, hogy nekem bezzeg még soha nem csillogtatta meg a főzőtudományát, és sosem lepett meg olyan vacsorával, amit ő maga főzött.

– Talán azért, mert az alapoknál soha nem jutottam tovább, és hidd el, nem akarsz te abból enni, amit én főzök – nevetett most már ő is. A konyhaszekrényhez lépve a felső polcról levett két borospoharat, megkereste a fiókban a dugóhúzót, majd minden erőlködés nélkül, könnyedén nyitotta ki a palackot.

– Mire iszunk? – kérdezte, miközben kitöltötte az italokat, és felém nyújtotta az egyik poharat.

– Nem is tudom… – tűnődtem el. – Mondjuk arra, hogy finom vacsorát főzünk, ami után Miáék megnyalják mind a tíz ujjukat?

– Oké – bólintott. – Bár szerintem Marionak mindegy, mit raksz elé, meg fogja enni. Aztán meg Löw rögtön az első edzésen megbünteti majd, mert túlsúlyos lesz a mérlegelésen – jegyezte meg gonoszan. Felemelte a poharát, én pedig a Götzés megjegyzésén mosolyogva, finoman hozzáérintettem az enyémet, mielőtt belekortyoltam volna a borba.

Vele vacsorát főzni egy élmény volt. Próbáltam feladatokat adni neki, de mindenbe csak belekezdett, aztán nekem kellett befejeznem helyette. Eleinte szóvá tettem neki, és bosszankodtam, a második pohár ital után azonban már nem foglalkoztam vele. Hirtelen nagyon jó kedvem kerekedett, a mosolyom körbeért a fejemen, később pedig már mindenen csak jókat nevetgéltem. Nem tudtam abbahagyni a vihogást, a könnyeim folytak a szememből, aminek köszönhetően homályosan láttam, és egyszer majdnem sikerült az ujjamat is a salátának készülő zöldségek közé aprítanom.

– Mutasd mit tanultál, amíg én bevásároltam neked – simított végig a vállaimon Marco, miközben figyelte, ahogy dolgozom. Továbbra sem segített, inkább csak hátráltatott, bár nem tagadom, élveztem a puszikat, amiket az arcomra, a vállamra és a nyakamra kaptam.

– Előbb sózd meg a húst – nyomtam a kezébe a sószórót. Arra egyikünk sem számított, hogy ha a készülő vacsora fölé tartva fejjel lefelé fordítja, leesik a teteje, és a műanyag doboz egész tartalma a serpenyőbe ömlik. Ijedten néztünk össze, amikor mégis ez történt, aztán egy pillanat múlva mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés.

– Most mit csináljunk? Rendbe tudjuk hozni? Elmenjek még egyszer a boltba? – aggodalmaskodott Marco, amikor abbahagyta a röhögést. Én még mindig a könnyeimet törölgettem, és valahogy nem annyira foglalkoztatott már a vacsora sorsa. Tulajdonképpen nem is volt már kedvem egy négyesben töltött estéhez.

– Mi lenne, ha inkább lemondanánk? – ajánlottam. – Majd találkozunk velük máskor. Menj, hívd fel Götzét, és találj ki valamit. Mondd neki, hogy nem érzem jól magam – lökdöstem ki Marcot a konyhából. Nem kellett neki kétszer mondani, hogy hagyjuk a mai programot, talán időközben neki is elment tőle a kedve. Amíg ő telefonált, eltüntettem az elrontott hús nyomait, a többi kaját viszont, amit meg lehetett menteni, megpróbáltam befejezni.

– Na, bevették a sztorit? – érdeklődtem, mikor Marco visszatért.

– Nem mondanám – csóválta a fejét. – Azt mondták, majd máskor pótoljuk. És megkérdezték, felgyújtottuk-e a konyhát és hívják-e a tűzoltókat – tette hozzá nevetve.

Miután eltakarítottam a romokat és fintorogtam egy sort, miután megkóstoltam, mit főztünk, úgy döntöttünk, inkább elmegyünk valahová kajálni, és megegyeztünk, hogy többet ilyen bonyolult ételek elkészítésére nem vállalkozunk. Soha.

A szerdámat utazgatással töltöttem, akkor volt ugyanis Katja meccse Kölnben. David meg én kora délelőtt nekivágtunk az autópályának, hogy megnézhessük, a többórás úton pedig volt időm megvigasztalni osztrák barátomat, amiért egyéb teendők miatt kénytelen kihagyni a másnapi Bieber koncertet.

A doki csütörtökön tért vissza, és Manuval üzent nekem, hogy vár a szobájában. Pont bent voltam a központban, el kellett még intéznem néhány dolgot, mielőtt nyári szabadságra küldtem volna magamat, a kapusunk pedig néhány ellenőrző orvosi vizsgálatra érkezett.

Dr. Müller-Wohlfahrt irodájába lépve azonnal észrevettem néhány változást. A polcokon, a falon Japánból hozott emléktárgyak sorakoztak, az asztalon pedig cseresznyevirág mintával díszített, csodaszép porcelán kávéscsészék várták, hogy megtöltsék őket a forró, fekete itallal. Elutasítottam, amikor a doki kávéval kínált – nem is kívántam, meg szerettem volna rövidre fogni ezt a beszélgetést. Gondoltam, csak meg akarja köszönni a munkámat, ehhez képest kellemesen meglepődtem azon, amit még hozzátett a mondókájához.

– Tulajdonképpen ez egy próba volt – kezdte, mire tágra nyíltak a szemeim. Feszülten kezdtem fészkelődni a székemben, mert el nem tudtam képzelni, hogy miről beszél. – Nem szóltam róla, de az volt, és te sikeresen vetted.

– Milyen próba? – tettem fel a kérdést óvatosan. Melegszívű, barátságos mosolya megnyugtató volt ugyan, mégis egy kicsit tartottam attól, hogy mit fogok hallani.

– Úgy gondolom, ideje átadnom a stafétát a fiatalságnak, ezért a világbajnokság után már csak a Bayern Münchenre szeretnék koncentrálni. Viszont nem szeretném veszni hagyni a klinikát sem, hiszen sok munkám van benne, ám nagy hátránya, hogy elveszi az időt attól, amit valóban szeretek csinálni. Ez pedig a csapatorvoslás. – Kíváncsian vártam ennek a monológnak a végét, bár már volt egy halvány sejtésem arról, mit szeretne közölni velem Dr. Müller-Wohlfahrt. – Szeretném, ha folytatnád ott a munkát, Victoria. Egyetlen panasz sem érkezett rád, és szerintem tökéletesen alkalmas lennél a feladatra. Ez egy nagy előrelépés lehetne a karrieredben.

Noha végül nem lepett meg, mégis hirtelen, váratlanul ért ez a lehetőség. Tisztában voltam vele, hogy a doki utolsó mondata mennyire igaz, mégis megannyi ellenérvet is fel tudtam volna sorakoztatni a lehetőséggel szemben. Egyrészt Lea miatt aggódtam, pontosabban amiatt, hogy ha átvenném a klinikát, a masszőri állásomtól örökre el kellene búcsúznom. Márpedig mindig is ez volt álmaim munkája, imádtam csinálni, és nem szívesen hagytam volna ott még egy ilyen feljebb lépési esély miatt sem. Másrészt nem élveztem az ott töltött napokat, egyszer sem éreztem azt, hogy ezt hosszú távon szeretném csinálni. Harmadrészt, ha elvállaltam volna az orvos által felajánlott állást, a szabadidőm megint jelentősen lecsökkent volna.

Nem tudtam, mihez kezdjek, sosem voltam még ennyire tanácstalan.

– Szeretnék erre aludni egyet – böktem ki végül, mert tényleg nem tudtam, mit feleljek. – Vagy többet. Ha lehet.

– Természetesen – bólintott mosolyogva Dr. Müller-Wohlfahrt. – Nyugodtan gondold át, tudom, hogy nem egy egyszerű döntés elé állítottalak.

Ebben maradtunk, aztán egyelőre visszaadtam neki a klinika kulcsait.

Hazamentem, hiszen mindent sikerült elintéznem, mielőtt találkoztam a dokival. Otthon egy filmmel, majd magazinok lapozgatásával ütöttem el az időt, később pedig átjött Marco, hogy együtt készülődjünk a koncertre. Pontosabban, hogy én készülődjek, ő meg addig szórakoztasson.

- Hangolódásképp hallgassuk meg Justin pár számát! – javasolta lelkesen, és már húzta is maga elé az asztalon lévő laptopomat, hogy rákeressen a srác nevére youtube-on.

– Ne, ne, ne! – tiltakoztam azonnal. A szobát átszelve egy pillanat alatt az asztal mellett termettem, és lezártam a gépem tetejét. Marco csalódott-durcás arccal pislogott rám, és megkérdezte, miért csináltam ezt. – Szerintem bőven elég lesz végighallgatni a koncertet úgy, hogy nem is szeretem a zenéjét.

– Pedig jó – bizonygatta. – Majd meglátod, a ma este után szeretni fogod – tette hozzá. Nem szóltam semmit, de nem hittem, hogy ennyitől rajongóvá válnék. Mellesleg ha a koncert után mégis megtetszene esetleg néhány száma, a világért sem vallanám be senkinek, mivel úgyis csak az ugye én megmondtam pillantásokat kapnám érte.

Ennyiben hagytuk a dolgot, és folytattam a készülődést, ám amint leültem a tükör elé, csörögni kezdett a mobilom.

– Szia – köszöntem Miának a telefonba, majd kihangosítottam, és letettem magam elé, hogy addig se kelljen abbahagynom a hajam igazgatását, amíg vele beszélek. – Mi ez a zaj a háttérben? – Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mit hallok, zenét vagy valami mást.

– Mario hangolódik a koncertre. Betett egy Bieber lemezt, és úgy rohangál itt körbe-körbe, mint aki megkergült. Rosszabb, mint egy tizenéves rajongólány – nevetett, és én is bekapcsolódtam, ahogy elképzeltem Götzét. – Nálatok is ilyen rossz a helyzet?

– Nem, szerencsére. Az én lakásomban én vagyok a főnök, úgyhogy nincs Bieber hallgatás. És mondjuk az is megnyugtató, hogy amikor Marco megérkezett, nem I♥Justin Bieber feliratú póló volt rajta. – Ezen megint nevettünk egy jót, az emlegetett pedig sértődöttséget színlelve fordult ki a szobából. Nem aggódtam amiatt, hogy igazából megharagudott volna rám. Felkészítettem – és tudta ő saját magától is – hogy ma nem fogom ezzel békén hagyni, ahogy azzal is tisztában volt, hogy csak viccelek. Most valószínűleg csak a cipőjéért meg a pulcsijáért ment ki, mert látta, hogy én is indulásra kész vagyok. Elköszöntem Miától azzal, hogy öt perc és ott vagyunk értük, majd Marco után siettem.

Már a kocsiban ülve várt rám, és messziről láttam, hogy valamiért nagyon vigyorog. Az ajtót kinyitva azt is megértettem, mi az oka.

– Most komolyan? – vontam fel a szemöldököm, miközben bekötöttem a biztonsági övem. A kocsiban valami Bieber szám szólt, és a kesztyűtartó fölé hajítva az egyik albumának borítóját találtam. Kellemes utazásnak néztünk elébe.

– Az én autómban én vagyok a főnök – jegyezte meg Marco széles, kárörvendő mosollyal, mielőtt elfordította volna a kulcsot. Nem tehettem mást, csak tűrtem a zenét, és nevettem rajta, hogy az én korábbi szavaimat használta. – Egyébként nincs I♥JB feliratú pólóm, de a kedvedért majd beszerzek egyet, és mindig az lesz rajtam, ha találkozunk – tette hozzá.

– Kérlek, ha szeretnél egyet, veszek neked a születésnapodra – nevettem.

Miután felvettük Miáékat, még hangosabbra vették a zenét, és mindenki – még Mia is énekelni kezdett. Én csak csendben ücsörögtem, és azon tűnődtem, vajon megsértődnének-e a többiek, ha rosszullétre hivatkozva még a koncert előtt hazamenekülnék. Persze ezt az ötletet hamar elvetettem, már csak azért is, mert ajándékba kaptam a koncertjegyet. Maradtam, és reméltem, hogy nem fogom megbánni, hogy adtam egy esélyt ennek a Bieber gyereknek.

Amikor megérkeztünk, éppen egy előzenekar játszott, de a tömeg néha szinte teljesen elnyomta a hangjukat. Nem ismertem őket, de nem volt rossz a zene, amit játszottak. Ki tudtam volna bírni, ha egész este őket kellett volna hallgatnom Justin helyett.

– Várjátok már Justint? – kiabált az éppen színpadon lévő csapat énekese a mikrofonba, mire mindenki fülsüketítő visításba kezdett. – Oké – folytatta, mikor a sikoltások elhaltak. – A kedvencetek már a színfalak mögött készül. – Újabb hangoskodás követte a szavait, és újabb két percbe telt, mire folytathatta a mondókáját.  – Mit szólnátok, ha megmutatnánk neki, mennyire várjátok őt? Közösen eléneklünk neki pár dalt, benne vagytok? – Ismét csak sikítás volt a válasz, majd amikor többé-kevésbé elhalt a rajongók hangja, a színpadon lévő zenekar belekezdett egy ismert Bieber számba.

Három dalából játszottak részletet, amiket egy kicsit a saját stílusukra igazítva adtak elő, majd egy saját számuk után levonultak a színpadról. Mindenki izgatottan fészkelődni kezdett, amikor pedig bemondták Justin nevét, felrobbant a hely – minden eddiginél hangosabb sikítás vette kezdetét.

A fülem kezdett hozzászokni a sikolyokhoz, a lábam pedig ahhoz, hogy a mellettem álló lány folyamatosan rátaposott ugrálás közben. Amikor azonban meguntam őt, inkább befurakodtam Marco elé. Új helyemről ugyan alig láttam valamit a magasságom miatt, de nem törődtem vele, úgy gondoltam, egy koncerten elég, ha hallom, ami a színpadon folyik. Két perc múlva erre Bieber alaposan rácáfolt, amikor valami émelyítően giccses, angyalszárnyas belépőt produkált, amit inkább találtam nevetségesnek, mint lenyűgözőnek. De nagyon úgy tűnt, ezzel a véleményemmel egyedül vagyok a tömegben.

– Ez playback? – piszkáltam Marcot az első szám közben. Fogalmam sem volt róla, mi a címe, de hallottuk a kocsiban is idefelé, és már ott sem tetszett. Most meg így, a béna koreográfiás körítéssel aztán végképp nem.

– Nem az – intett le. Éppen csak egy pillanatra vette le a szemét a színpadról, egyébként nem lehetett őt kizökkenteni a rajongó állapotból. Egy ideig őt és a körülöttem állókat figyeltem, mert sokkal szórakoztatóbbak voltak a koncert eseményeinél – amikből egyébként sem láttam túl sokat, tekintve, hogy 170 centis lányok ugráltak előttem tűsarkúban.

A következő két-három számot még végigunatkoztam, átálltam Marco és Mia közé, utána azonban egy nagyon picit elkezdett tetszeni, amit hallok. Próbáltam élvezni az estét, amennyire csak lehetséges volt, de azért nem mondanám, hogy túlzásokba estem. Például eszemben sem volt beszállni a visításba, ami azt a bejelentést követte, hogy Justinnak a következő számához szüksége lenne egy lányra a színpadra.

Próbáltam nem a szememet forgatva, lekicsinylően figyelni az előttem megőrülő tömeget, amikor észrevették, hogy egy biztonsági őr közelít felénk. Közelebb léptem Marcohoz, hogy helyet csináljak a két méteres pasinak, mivel az előttünk álló tűsarkús lányok inkább rátapadtak, ahelyett, hogy megmozdultak volna. Talán emiatt, talán nem, de a fekete pólós nagydarab fickó úgy döntött, nem megy tovább. Ehelyett megragadta Mia kezét, és maga után kezdte vonszolni. Meglepetésemben még a szám is tátva maradt, csak bámultam, ahogy eltűnnek a tömegben, nem sokkal később pedig Mia felbukkan a színpadon.

Akkor kezdtem el nevetni, amikor Justin leültette őt egy székre, a kezébe nyomott egy csokor virágot, majd körülötte kezdte el produkálni magát. Felváltva figyeltem Miát, ahogy Bieber simogatja a karját; és Mariot, hogy mi erre a reakciója. Többnyire ő is nevetett a színpadon zajló eseményeken, ahogy kedvenc énekese a barátnőjének teszi a szépet, néha azonban eltűnt a mosoly az arcáról.

– Szeretnél a helyében lenni, mi? – böktem oldalba a könyökömmel vigyorogva. – Mármint Mia helyében.

– Haha, hát persze – nevetett.

Mia visszatérése után az események számomra ismét egy kicsit unalmassá váltak, de szerencsére nem volt már túl sok hátra a koncertből. Én igyekeztem legjobban a kijárat felé, miután Bieber befejezte, közben pedig hallottam, ahogy Marco megjegyzi, milyen kár, hogy nem lehetett olyan VIP jegyet kapni, amivel Justinhoz is beengedtek volna minket. Valahogy nem bántam, hogy erre nem került sor, viszont azt sem, hogy eljöttem a koncertre. A zenét ugyan nem szerettem meg, viszont jól éreztem magam, és ha már a keddi vacsora elmaradt, legalább most együtt voltunk.

8. rész

Sziasztok!

Nos, az egy hetes késésem után, itt vagyok én is a nyolcadik résszel. Hogy miért nem írtam meg időben a fejezetet? Hatalmas festések voltak nálunk, először a spájz, a konyha és végül a szobám is ki lett festve. Utóbbival rengeteg dolgom volt, szóval esélytelen volt, hogy végezzek vele. Az elfoglaltságom azonban csak az egyik ok volt, a másik, hogy ez a rész nem igazán a kedvencem, és így elég nehéz volt megírni. Főleg annak a tudatában, hogy Lívia már mindent leírt a sajátjában, amit én írhattam volna ebbe. Ennek fejében az enyém egy kicsit más lett, nem igazán szól az ünneplésről, gondolom ti se akarjátok kétszer ugyanazt olvasni. Remélem, azért ez is tetszik majd nektek, annak ellenére, hogy eltért egy kicsit az eredeti témától.

Viszont köszönöm a segítséget, mert ugyan nem sok hozzászólást kaptam a részeim alá (ez nem panaszkodás, senki ne értse félre), de amiket kaptam, azokat olvasgattam, mielőtt végül minden erőmet összekaparva, belekezdtem az írásba. Sokat segítettek, és például Dóri lelkesedése annyira átragadt rám, hogy tulajdonképpen mondhatni, eszméletlen hamar sikerült megalkotnom.

Na, nem is szaporítom tovább a szót. Akinek már elkezdődött a suli, annak kitartást a következő hétre, akinek nem, élvezze ki az utolsó hetet! Jó olvasást!

Nix

UI: A díjakat, amiket kaptunk, nagyon szépen köszönjük. Ki fogjuk őket tenni, amint sikerül tizenegy értelmes kérdést összedobnunk.

Pénteken azzal indult a napom, hogy Hoeneß behívatott magához. Nagyon ideges voltam, amíg az ajtajához értem, hiszen sejtettem, hogy a tegnapi Mario-Ronald jelenet miatt kell nála megjelennem, és legutóbb világosan kijelentette, hogy ki fog rúgni, ha még egy hasonló eset előfordul. Az ajtóban Marioval találkoztam, aki épp bekopogni készült.

- Hát te? – kérdeztem tőle, mire leengedte a kezét.

- Az előbb szólt, hogy jöjjek fel, mert beszélni akar velem. Te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza.

- Ugyanezért. Remélem, nem akar kirúgni, mert akkor én meg téged rúglak ki – bokszoltam a vállába, aztán bekopogtam, és beléptünk az irodába, ahol már Jupp és Ron is helyet foglalt.

Ha eddig kétségem lett volna afelől, hogy miért vagyunk itt, most már biztossá vált. Csak azt nem értem, nekem ehhez mi közöm van, én nem tettem semmit Ronald ellen. Egy rossz szót nem mondtam rá, végeztem a dolgom. Az, hogy szóváltásba keveredett Marioval nem rajtam múlt. Szándékosan nem szítottam közöttük tüzet. Természetesen mégis én voltam az első, akit elővett.

- Magát már figyelmeztettem egyszer, de úgy látom, nem nagyon foglalkozott vele. Világosan megmondtam, hogy itt mindenkinek csak egyetlen új esélye van. Miért kellene mégis kivételt tennem Önnel? – nézett rám kíváncsian, én pedig gyorsan döntöttem. Nem mondok semmit, és talán meggondolja magát, vagy elmondom a véleményem, és kockáztatom, hogy elhiszi-e nekem. Utóbbi mellett döntöttem, és azonnal nyitottam is a számat, de Mario megelőzött.

- Nem az ő hibája. Az első sem az övé volt. Az igazság az, hogy Ronald feltűnően nyomul rá, és tudja, mi egy párt alkotunk. Szerintem természetes, hogy idegesít, ha valaki a barátnőmre feni a fogát. De Mia nem csinált semmit – szögezte le újra, mire Uli kelletlenül felé fordult.

- Ameliát kérdeztem – mondta neki tárgyilagosan, és visszafordult felém, amikor viszont megint el akartam kezdeni, Jupp szakított félbe.

- A kislánynak tényleg semmi köze az egészhez. Azt leszámítva, hogy rajta veszekednek, de hát tudjuk milyenek a fiatalok. Én ott voltam, és a kezdetektől csendben figyeltem, hogy mi alakult majd a két fiú között, szóval hihetsz nekem. Csak egy kis szóváltás volt, amolyan odaszúrások, amivel Mario megmutatta, hogy kihez tartozik Mia, Ronald pedig próbálta megváltoztatni a valóságot. Ha elfogadsz egy tanácsot, a két fiatalembert bünteted meg csak. Amelia nem érdemli meg – kelt ő is a védelmemre, ami ugyan nagyon jól esett, csak nem értettem, miért hitték, hogy nem tudom magam megvédeni.

- Ronald azt mondta, Amelia egyszer elment vele ebédelni, ami miatt úgy gondolta, van esélye. Ez igaz? – fordult felém.

- Jézusom! – kiáltottam fel meglepettségemben, aztán a szúrós pillantása visszafogtam magam. Milyen lánynak állított be engem ez az idióta? – Vele ebédeltem, mert azt gondoltam, hogy távol a munkától tudunk normálisan beszélgetni, és kicsit jobban megismerjük a másikat, de ez csak annak érdekében volt, hogy egy hullámhosszra kerüljünk, és könnyebben tudjunk együtt dolgozni. Mellesleg öt perc után felálltam, és egy alapos fejmosást tartottam neki az illemről, hiszen jóformán azt mondta, hogy érdekből vagyok Marioval – meséltem el az esetet. – Herr Hoeneß, nem tudom, hogy miket mondott rólam, de mint látja, ezt sem volt igaz – fejeztem be, remélve, hogy most már hisz nekem. Ronald csak csendben ült, és inkább nem reagált semmit a szavaimra.

- Rendben. Sajnálom, hogy a veszekedés alatt nem voltam a közelben, így most más szemtanúk alapján kell döntenem, de ezúttal akkor Amelia kisasszonyt felmentem – bólintott felém, mire egy halk, megkönnyebbült köszönömöt mondtam. – Herr Götze, maga egy órával tovább marad ma az edzésen, Ronald, veled még beszélünk, és Jupp, köszönöm, hogy elmondtad, mi történt – fejezte be, mire mindannyian felálltunk, és az ajtó felé sétáltunk. – Ronald, te maradsz! – parancsolt rá. A hangjában semmi biztató nem volt, úgyhogy már most sajnáltam a srácot azért, amit kapni fog.

Meg akartam várni Mariot, hogy a kis büntetése után együtt induljunk el. Nekem szerencsére már semmi feladatom nem volt a csapatnál, a meccs beharangozóját és minden más egyebet már feltöltöttünk a honlapra, a tegnapi vendégeskedésről még az edzés alatt elküldtem a cikket, úgyhogy úgy gondoltam, megnézem, ahogy teljesíti a büntetését, de Hoeneß is jelen volt, és amikor megálltam a pálya mellett, megkért, hogy távozzak. Igencsak rosszul esett, de nem nagyon tudtam ellene tenni, így hang nélkül visszaültem az irodába, és pasziánszozni kezdtem, amíg le nem telt az egy óra. Sajnos az én irodám ablakából nem nyílt rálátás az edzésre, de sejtettem, hogy az egy órás keretet nem lépik túl, mert így is elég fáradt már, nem akarják túlhajszolni. Mindenképpen el akartam kerülni Ulit, úgyhogy nem az öltözőhöz mentem, hanem Mario kocsija mellett táboroztam le.

Amikor elkészült, és az Audihoz ért, nem volt valami fényes kedve. Nyomott egy gyors puszit a számra, majd duzzogva bevágta magát a kormány mögé. Tudtam, hogy nem rám haragszik, ezért nem kezdtem el problémázni, csak csendben beültem mellé. Egész úton nem beszéltünk, ő az útra tapasztotta a szemét, pedig soha nem szokott ennyire előre nézni, én pedig az mellettem lévő ablakon bámultam kifelé. Ismertem már annyira, hogy először nem akar beszélni róla, csak ha már nagyjából túltette magát azon, ami felidegesítette, szóval nem piszkáltam, hogy mondja el.

- Bejössz? – kérdeztem, amikor leparkolt a lakásom előtt. Nem állította le a motort, ebből gondoltam, hogy nem sok kedve van hozzá.

- Nem. Hazamegyek – válaszolta szűkszavúan felém fordulva. Sóhajtottam egyet. Nem szerettem, amikor nem osztotta meg velem az érzéseit. Hiába tudtam, hogy ő ilyen, mégis úgy éreztem, hogy nem bízik meg bennem, vagy nem nyújtok elég támaszt.

- Tudod, hogy… - kezdtem bele a szokásosba, hogy én itt vagyok, ha beszélgetni szeretne, de akár csendben is ülök mellette, ha neki úgy jobb, ám félbe szakított.

- Tudom – adott újra egy puszit, közben pedig kinyitotta az ajtót. Burkolt célzás, hogy menjek már. – Majd hívlak.

- Szeretlek – mondtam, aztán teljesítettem akaratát, és kiszálltam az autóból. A szó hallatán elmosolyodott, majd amikor becsuktam az ajtót, elhajtott. Remek. Lassan már tényleg csak a sofőröm lesz. De Isten lássa lelkem, nem azért vártam meg, hogy ne kelljen gyalogolnom.

Mario kedve miatt az enyém sem volt a legfényesebb, de amikor két órával később megjelent az ajtómban, már nyugodtabb voltam. Az első dolga volt, hogy jó szorosan átöleljen. Mindig örültem, amikor végül mégis úgy döntött, hogy kell neki valaki, akinek elmondhatja a gondjait, és engem választott.

- Hoeneß idegesített fel? – érdeklődtem, amikor leült a kanapéra. Maga mellé húzott, és csak azután kezdte el mesélni, hogy mi volt.

- Heynckes direkt nem akart nehéz feladatokat adni, tényleg láttam rajta, hogy nem akar velem kitolni, de Uli végig ott állt, és mindenbe beleszólt. A végére már úgy éreztem magam, mint valami idióta, aki focizni sem tud, mert állandóan leszólt. Nem tetszett neki a tempó, komolyan még azt is megjegyezte, hogy a kezemet, hogy mozgatom. És, ha ez nem lenne elég, az a hülyegyerek végig ott állt mellette, és elégedetten nézte a megalázásomat.

- Sajnálom – húztam el a számat.

- Nem a te hibád. Amúgy is fáradt voltam, és oké, szidjon le, ha ragaszkodik a büntetéshez, akkor büntessen meg, de miért a döntő előtt? Ő is nagyon jól tudja, hogy kimerültek vagyunk, és ha így nyüstöl, akkor holnapra se pihenem ki magam, és nem játszok, majd úgy, ahogy szoktam. De mindegy. A másik bajom alapból a döntő. Nem látok sok esélyt rá, hogy kezdő legyek, és ideges is vagyok miatta – forgatta meg a szemét.

Sejtettem, hogy az izgalom is közrejátszik a rossz hangulatában, de miután mindent elmondott, már kicsivel jobb kedve volt, aztán korán este el is aludt, miközben a tévét nézte. Nem tudtam eldönteni, hogy felkeltsem-e, hogy ne a kanapén aludjon, vagy hagyjam pihenni, de végül az utóbbi mellett döntöttem. Én is hamar el akartam tenni magam másnapra, úgyhogy elmentem lezuhanyozni, egyszer még megnéztem Mariot, a szobámba mentem, és az ágyba beesve azonnal elaludtam.

Reggel mikor felkeltem, már mellettem feküdt, és fent volt. A plafont bámulta, és rettentően izgult. Ezt a remek hangulatot hamar sikerült rám is átragasztania, úgyhogy egészen addig, amíg el nem indultam a stadionba, gyomorgörcsöm volt. Szerencsére a külvilág számára nem látszott rajtam, úgyhogy mindenki azt hitte, én vagyok a megtestesült nyugalom. A játékosok busszal érkeztek, együtt, én viszont külön utaztam, és a bejáratnál azonnal Ronaldba ütköztem. Nem beszéltük meg, hogy találkozunk, ezért azt hittem, már a meccs alatt sem kell elviselnem a fejét. A pénteki megbeszélés után, ha lehet, még jobban haragudtam rá, hiszen kiderült, hogy olyan dolgokat hazudott rólam, ami nagyon rossz színben tüntetett fel. Sajnáltam, hogy a két hét alatt sem sikerült megjavítanom, vagy legalább egy kis fejlődést elérnem a személyiségében, mert valahol mélyen bíztam benne, hogy történik valami, ami miatt megváltozik, és jó haverok leszünk. A filmekben valahogy így szokott lenni.

Ha nem lett volna elég, hogy a meccs alatt Ronald mellett kellett ülnöm, még Uli is folyton a nyomunkban volt, és árgus szemekkel figyelte, hogy mit csinálunk. A lelátón három széksor volt csak közöttünk, úgyhogy alig vártam, hogy elkezdődjön a meccs, mert abban bíztam, hogy akkor majd nem fogom a hátamban érezni a tekintetét, hiszen a mérkőzésre fog koncentrálni. Csakhogy az első játékrész nem sok izgalmat szolgáltatott, így továbbra is bőven volt ideje minket ellenőrizni. Úgy tűnt a Chelsea védekezésre tette fel az egész meccset, annak ellenére, hogy az összes interjúban azt hajtogatták, nem fogják ilyen szinten megadni magukat. Aha, látom. A mieink próbálták megtörni a védelmet, de a kékek túl jól állták a sarat. Az első félidő végére már nem volt olyan Bayern játékos, aki ne próbálkozott volna lövéssel, kivéve Manut, pedig látszott rajta, hogy legszívesebben kiállna a kapuból, és ő is támadna.

Amint meghallottam a hármas sípszót, pattantam is fel a helyemről, és befelé kezdtem sietni, nehogy Ron utánam akarjon jönni. Ria még a meccs előtt írt egy üzenetet, amiben arról érdeklődött, hogy történt-e valami, én pedig azt válaszoltam, hogy majd a félidőben gyorsan elmondom. Ennek eleget téve az öltözőtől nem messze megálltam, és amíg barátnőmre vártam, twitteren gyorsan megnéztem, hogy mit gondolnak az rajongók a meccsről. Természetesen a trendek felét a mérkőzéssel kapcsolatos tagek tették ki, szóval találomra rányomtam az egyikre, és olvasgatni kezdtem.

Látszik a fáradtság a Bayern játékosain, nincs esélyük nyerni; Minek védekezik a Chelsea? Talán többre mennének, ha ők is akarnának támadni; Heynckes cseréld le Götzét; Unalmas meccs, még mindig 0-0; BASTIAN SCHWEINSTEIGER FUßBALLGOTT!!

- Ugye nem küldtek el a csapattól? – állt meg mellettem Ria, és aggódva támadott le a kérdéssel. Felnéztem a telefonomból, és figyelni kezdtem rá is, de nem zártam be az alkalmazást.

- Nem – néztem vissza a telefonomra, ami rezegni kezdett. Mivel bekapcsoltam az internetet, elkezdtem megkapni az összes értesítést, amiből igencsak sok jött mostanában. Szerettem válaszolgatni a rajongóknak, mert tudtam, hogy örömet okoz nekik, de néha igazán idegesítőek voltak. – Velem semmi, csak Hoeneß csúnyán nézett rám. Behívatott engem, Mariot, Ronaldot, meg még Heynckest is – kezdtem el mesélni az unszolásra, miközben a zsebembe csúsztattam az iPhone-t.

Miután megnyugtattam Riát, hogy tényleg semmilyen hátrányt nem szenvedtem az egész esetből, elkezdtük kivesézni a meccset, de nem sokáig beszélgethettünk, mert Riának mennie kellett, és én is úgy döntöttem, jobb, ha visszamegyek a lelátóra.

A második félidő aztán meghozta a várt helyzeteket, és végül Gomez volt az, akinek sikerült begyötörnie az első gólt. A Chelsea továbbra is védekezni próbált, de a gól után megzavarodtak, és alig pár percen belül Shaqiri is megrezegtette a hálót. Mario a hatvanadik perc környékén már csak árnyéka volt önmagának, de az edző nem tervezte a lecserélését, ő pedig próbálta a legtöbbet kihozni magából. Azt hittem, hogy 2-0 marad az állás, de a lefújás előtt még Basti is úgy gondolta, hogy kell egy gól a neve mellé, szóval ennek érdekében a kapuba sarkazta a labdát. A kispadon ülők már akkor ugráltak és ölelgették egymást örömükben, majd a fehér vonalhoz álltak, várva, hogy a bíró lefújja a meccset, és ők azonnal befuthassanak a többiekhez. A lelátón is érezhető volt, hogy már mindenki ünnepel, ezzel belőlem is eltűntek a negatív gondolatok, és a többiekkel együtt örültem a sikernek. Aztán a bíró lefújta a meccset, én pedig szinte eufórikus állapotban szaladtam le a lelátóról, hogy a pályán Mario nyakába vessem magam. Az eddigi fáradtsága mintha eltűnt volna, helyette ő is a többiekkel ünnepelt, fülig érő szájjal. Amikor mögé értem, és hátulról átkaroltam, azonnal megfordult, és a derekamat átkarolva magával egy magasságba emelt.

- Fel tudod ezt fogni? – kiabált örömében, én pedig nevetve kezdtem puszilgatni.

Az éjszaka további része olyan örömmámorban telt el, hogy alkoholos ital nélkül is teljesen úgy éreztem magam, mintha be lettem volna rúgva. Pörögtem, akárcsak a focisták és mindenki más a csapatnál. A program sűrű volt, hatalmas ünneplés vette kezdetét, és Mario csak annyi időre engedte el a kezem, ameddig kénytelen volt. Ez pár óra múlva már nem is azért volt, mert annyira ölelgetni akart, hanem mert nem igazán állt volna meg a lábán. Az egész csapat sokat ivott, ráadásul keverték is az italokat, mert a sörre pezsgőt, majd bort is leöntöttek a torkukon, szóval nem kellett sok idő ahhoz, hogy mindenki lelkesen ugráljon, kiabáljon és rögtönzött vagy régebbi dalokat énekeljen. Amikor végül minden ünneplős eseményen megjelentünk, és már kellőképpen elfáradtunk, hívtam egy taxit, mivel Mario nem biztos, hogy képes lett volna akár a telefonja felemelésére is, és hazacipeltem a részeg majmomat. Benne azonban még bőven dolgozott az adrenalin és az alkohol is, így nem igazán akart aludni.

- Na, még csak most kezdődik az ünneplés legjobb része – húzott magára, amikor sikerült az ágyra döntenem. Felnevettem, mert nem sok esélyét láttam, hogy ő ma este bármilyen teljesítményt is tudna nyújtani az ágyban. Nem akartam lelombozni, úgyhogy úgy tettem, mintha belemennék a dologba. A hasára fordítottam, és masszírozni kezdtem a hátát, miközben néhány csókkal illettem a nyakát. Számításaim hamar beváltak, és ahelyett, hogy beindult volna, elaludt. Mosolyogva dőltem be mellé az ágyba, fürödni már nekem se volt kedvem, és Mariot ismerve reggel úgyis egy közös zuhanyzással kezdünk.