2. rész

Sziasztok!

Már itt is a 2. fejezet, remélem vártátok. :) Az előzőhöz köszönjük a kommenteket és a pipákat, még mindig ti vagytok a legjobb olvasók a világon!

xoxo, L.

Reggel nagyon nehezemre esett felébredni; hiszen későn értem haza, hosszúra nyúlt az éjszaka, és nem is tudtam egyből elaludni. Ennek köszönhetően nem pattantam ki azonnal az ágyból, mikor a telefonom ébresztő funkciója fél nyolckor felvert a legszebb álmaimból. Félálomban nyúltam a készülék után, hogy elhallgattassam, majd csigalassúsággal másztam ki a puha paplanom alól. Bebotorkáltam a fürdőbe, nagyjából rendbe szedtem magam, felöltöztem, majd miután megállapítottam, hogy enyhén késésben vagyok, sietve indultam a konyhába reggelizni.

Nagyon úgy tűnt, hogy ezen a napon egyelőre elkerül engem a szerencse, ugyanis ahogy vettem le a polcról a müzlis dobozt, egy kicsit megcsúszott a kezemben, oldalra billent, és körülbelül a fele tartalma kiömlött a konyhám bézs színű járólapjára. Néhány szitokszó hagyta el a szám, miközben a seprűért és a lapátért nyúltam, hogy feltakarítsak magam után. Ám jobb lett volna, ha hagyom a fenébe az egészet, néhány pillanattal később ugyanis a tejet is sikerült kiloccsantanom a dobozból.

A porcelán müzlistálat szerencsére nem törtem el, cserébe viszont a nagy sietségben „jó” szokásomhoz híven leettem a kedvenc blúzomat, így reggeli után még át is kellett öltöznöm. Tanácstalanul álltam a szekrényem előtt, de az idő sürgetett, úgyhogy leakasztottam az első kezembe akadó fogast, és magamra húztam a rajta lógó kockás felsőt.

Ennyi szerencsétlenség után már egy kicsit féltem kocsiba ülni, de mivel megígértem tegnap este Miának, hogy most én viszem el őt a Säbener Straßéra, ezért mégis nekivágtam az útnak. A viszonylag korai időpont ellenére már kellemesen meleg volt kint, úgyhogy lehúztam az ablakokat és élveztem a jó időt, meg a rádióból szóló ütemes slágert vezetés közben.

Kedves barátnőmnek a megbeszélt időben, a megbeszélt találkozási ponton – vagyis a háza kapujában – még nyoma sem volt, ezért a késlekedése miatt a kelleténél kicsit erősebben tenyereltem rá a csengőjére, hogy igyekezzen már. Az ajtóban állva, a lábammal dobolva várakoztam rá még további öt percet, így teljesen biztossá vált, hogy el fogunk késni a munkából. Pedig általában szerettem pontos lenni, és nagyon bosszantott, hogyha valahová nem sikerült időben odaérnem.

– Azt hittem, megőszülök, míg rád vártam – jegyeztem meg mogorván, mikor végre megjelent a küszöbön, kulcsra zárta a bejárati ajtót, és sietve a BMW–m felé indultunk.

– Neked meg mi bajod van? – kérdezte Mia. Őt sem találtam jókedvében aznap, de talán csak a korai időpont tette, nem tudtam eldönteni. – Legközelebb csak csörögj rám, ha bal lábbal kelsz fel és morcos vagy, semmibe nem tart megkérnem Mariot, hogy inkább vigyen el ő.

– Nincs semmi bajom – sóhajtottam, miközben bekötöttem a biztonsági övemet. Nem akartam most feleslegesen összeveszni vele, szóval inkább moderáltam magam, és nem rajta vezettem le a reggeli balszerencse-sorozatom miatti feszültséget. – Csak rossz napom van – tettem hozzá ezúttal már barátságosabb hangnemben. Mia csak bólintott, tudta jól, hogy ilyenkor inkább nem is érdemes hozzám szólni, ezért bekapcsolta a rádiót, ahonnan Avicii egyik új dala szólt halkan. Tudtommal most ez volt az egyik kedvence, fel is tekerte a hangerőt és azonnal énekelni kezdte az akkor kezdődő refrént. Őt hallgatva sikerült egy kicsit jobb kedvre derülnöm, az pedig, hogy egyben megérkeztünk az edzőközpontba, megnyugvással töltött el. Reméltem, hogy a rémesen induló reggel innentől kezdve kellemesebb fordulatot vesz majd.

A parkolóban az útjaink szétváltak, nekem az öltözőbe kellett mennem, hogy magamra öltsem a munkaruhámul szolgáló melegítőt és a csapatpólót, neki pedig máshol volt dolga. Pontosan nem tudtam, mi a feladata mára, de ha jól sejtettem, egy FCB News forgatás várt rá a hétvégi meccs kapcsán.

– Victoria! – hallottam meg a saját nevemet, miután az öltözőből kilépve a pálya felé vettem az irányt. Siettem, mert sok dolgom lett volna mára, és nem akartam elmaradni semmivel. Megfordultam, hogy gyorsan lerendezzem ezt a beszélgetést, de meglepetésre Müller-Wohlfahrt dokival találtam szembe magam. – Végre beértél! – Nem is hagyta, hogy köszönjek neki, illetve ő sem vette a fáradtságot, hogy legalább egy sziát mondjon nekem. – Lennél szíves velem jönni egy pár percre? Volna itt valami, amiről beszélnünk kellene.

Elég hivatalos volt ahhoz a hangja, hogy lesápadjak, és földbe gyökerezett lábakkal bámuljam, ahogy elindul a folyosó másik vége, vagyis az irodája felé. Tekintve, hogy ő volt a főnököm, joggal hihettem azt, hogy megunta a késéseimet, vagy bármilyen más hibámat, amit a napokban követtem el, és úgy döntött, köszöni szépen, de nem kér többet a munkámból. Ki fognak rúgni – csak ez járt a fejemben, ahogy elindultam utána a csapatot ábrázoló képekkel dekorált hófehér falak között. – Csodálatos. Lehet ez a nap még ennél is rosszabb?

– Foglalj helyet – intett a kipárnázott, karfás székre, ami az ő bőr forgószékével szemben helyezkedett el az íróasztal másik oldalán. Elég jól sikerült már berendeznie az apró helyiséget, amit nem is olyan régen kérvényezett a vezetőségnél. Néhány nappal ezelőtt még kartondobozok sorakoztak az asztal tetején, mostanra azonban már családi fotók és irathalmok foglalták el a helyüket. – Valami nagyon fontosról lenne szó – kezdte, miután mindketten leültünk. Kávéval is megkínált, de elutasítottam. – Szeretnélek megkérni valamire.

Összevontam a szemöldököm. Ez nem úgy hangzott, mintha ki akart volna rúgni, ezért kíváncsian vártam a folytatásra.

– Tudom, hogy korábban kellett volna szólnom róla, de a rengeteg teendőm mellett mindig kiment a fejemből. Holnaptól kezdve egy hétig nem tudok a csapat rendelkezésére állni, mert Japánban kell részt vennem egy orvosoknak szervezett konferencián. Az itteni feladataimat már szétosztottam a kollégák között, a rendelőmben viszont szükségem lenne egy emberre, aki kézben tartja a dolgokat, míg én távol vagyok. Rád gondoltam, szerintem tökéletesen alkalmas lennél a feladatra.

– Én? – hökkentem meg. Azt hittem, rosszul hallok, de amikor csak bólogatott válaszképp, rájöttem, hogy semmi gond nincsen a hallásommal. – De vannak nálam sokkal képzettebbek is. Én csak levelezőn végeztem az orvosit, ráadásul nem is a legjobb eredményekkel. És még csak a húszas éveim közepén járok – soroltam a „hátrányaimat”.

– Victoria – vette elő a doki a meggyőző hangnemét. – Tudom, hogy vannak magasabb tudással rendelkezők, illetve sokkal idősebbek is nálad, akikre bízhatnám a klinikát. De egyikükben sem bízom meg annyira, mint benned. Téged szeretnélek kijelölni erre a feladatra.  Vállalnád?

– Örömmel – vágtam rá. Igazából mindig is vágytam rá, hogy kapjak egy ilyen kaliberű, komolyabb feladatot. Az előbb csak azért próbáltam tiltakozni ellene, mert hirtelen, felkészületlenül ért a dolog.

– Remek – bólogatott mosolyogva. – Ami az itteni munkádat illeti… Nem te vagy az egyetlen orvos–masszőr a csapatban, biztosan meg tudjuk oldani, hogy átvállalják a kötelességeidet, míg te az enyémekkel vagy elfoglalva – morfondírozott.

– Nem! – tiltakoztam, a doki pedig meglepődött a reakciómon. – Mindkettőt akarom csinálni. – Eszem ágában sem volt lemondani álmaim állásáról, még ha csak időlegesen kellett volna, akkor sem.

– Egyszerre? – vonta fel a szemöldökét. Talán nem hitte, hogy bírnám, de én nagyon reméltem, hogy képes vagyok rá.

– Igen – bólintottam határozottan.

– Rendben van – kicsit kelletlenül, de jóváhagyta a döntésem. – Akkor ennyit szerettem volna, elmehetsz.

Boldog mosollyal pattantam fel a székből és méterekkel a föld felett lebegve igyekeztem kijutni a pályára, hogy elújságoljam a nagy hírt Marconak, de minimum az első szembejövő embernek. Az edzés ugyan még nem kezdődött el, a csapat tagjainak egy része azonban a zöld gyepen gyülekezett, néhány hiperaktív játékosunk – például Müller és Ribery – pedig már most a labdával gurigázott. Ahogy néztem, Marco nem volt köztük, sőt a közelükben sem. Kis időbe telt, míg felfedeztem őt a padon, ahogy éppen a cipőjét húzza át és közben Shaqirival beszélget.

– Szia! – ültem le mellé, majd nyomtam egy puszit az arcára. – Neked is szia – mosolyogtam a svájci játékosra is. Igazából amióta kijöttem a doki irodájából, le sem lehetett törölni a vigyort az arcomról.

– Minek örülsz ennyire? – kérdezett rá Marco a nyilvánvaló jókedvem okára, miután ők is üdvözöltek engem. Már épp készültem neki választ adni és beszámolni az új, egyhetes munkakörömről, mikor Shaq közbeszólt:

– Netán bővül a család? – érdeklődött röhögve. – Ria, kérlek mondd, hogy lehetek majd a keresztapja! – meresztett kiskutyaszemeket.

– Hülye – csóváltam a fejem nevetve, mire sértődötten összefonta a karjait a mellkasa előtt és kinyújtotta rám a nyelvét, mint egy ovis.

– Szóval, mi ez a letörölhetetlen mosoly az arcodon? – pillantott rám Marco, csapattársa előbbi megjegyzéseiről tudomást sem véve.

– Én is hallhatom a mesét? – kíváncsiskodott Shaq, teljesen megfeledkezve arról, hogy ő most éppen „meg van sértődve rám”. Megvontam a vállam, hiszen nem volt titok, amit mondani készültem, és gyanítottam, hogy holnapra egyébként is mindenki fülébe eljut majd a hír, hogy a doki elutazott egy hétre. Részletekbe menően kellett nekik beszámolnom a csapatorvosunk irodájában töltött tizenöt percemről, mert mindenre rákérdeztek, és a végén, amikor kiderült, mit bíztak rám, velem együtt örültek az új kihívásnak.

– Gratulálok, Dr. Weiß – húzott az ölébe Marco, miután befejeztem, Shaq pedig azzal a lendülettel pattant fel mellőlünk, mondván ő nem kíváncsi a további műsorra. – Már érzem is, hogy kapar a torkom, a következő héten szerintem sokszor leszek beteg. Vajon mennyire lehet kemény az az ágy a rendelőben? – tűnődött el, én pedig felnevettem.

– Javíthatatlan vagy – mosolyogva nyomtam puszit a szájára, hogy aztán a dupláját kapjam vissza.

– Reus! – Jupp hangjára mindketten felkaptuk a fejünket. Néhány méterre állt tőlünk a pálya szélén, segédedzője, Hermann Gerland pedig már a csapatot irányította. – Fiam, edzés van, nem nyalifali! – Szigorú hangnemét csak jókedvű arca miatt nem vettük komolyan, de azért jobbnak láttuk, ha inkább mindketten haladéktalanul igyekszünk a dolgunkra.

Az edzés kezdete után alig láttam neki a tennivalóim végeláthatatlan sorának, máris megjelent mellettem a doki, és közölte, hogy hagyjam abba, amit csinálok, mert most el szeretne vinni a rendelőjébe, hogy megmutassa, mit hol találok, illetve részletesebben elmagyarázza, miket kellene csinálnom majd az ő távollétében. Örültem neki, hogy ezt ő hozta fel először, mert egyébként később én is rá akartam kérdezni. Igaz, hogy a nevem előtt ott díszelgett a Dr. rövidítés, és az egyetemet is egész jó eredményekkel végeztem, a valóságban azonban még soha nem volt lehetőségem gyakorolni a szakmát.

Az egész körbevezetés nem tartott tovább egy óránál, de ezalatt minden lényeges információhoz hozzájutottam. Még a kedvesnek tűnő asszisztenssel is sikerült találkoznom, aki biztosított afelől, hogy mindenben a segítségemre lesz, ha esetleg szükségem lenne rá.

– De nem hinném, hogy rá leszel szorulva a tanácsaimra, kedvesem. Ha Dr. Wohlfahrt téged választott a feladatra, biztosan nagyon jó szakember vagy – hízelgett az ötvenes éveiben járó, festett szőke hajú Nora. Viszonoztam a mosolyát, aztán a dokihoz fordultam, aki tovább magyarázott nekem. Néhány dolgot még megmutatott, utána viszont el kellett indulnunk vissza, mert neki még megannyi teendője volt a központban. Nekem viszont azt mondta, vehetem úgy, hogy erre a napra szabadságot kaptam. Az úton visszafelé telefonáltam Marconak, aki addig nem is tudott róla, merre vagyok.

– Szia – köszöntem, mikor néhány pillanat múlva felvette a telefont. – Dr. Wohlfahrttal voltam a rendelőjében, hogy elmondjon nekem pár leendő feladatot. Most végeztünk, a nap további részében pedig szabad vagyok. Kitalálunk valami közös programot délutánra?

– Marioval edzőterembe mennénk, és Mia is velünk tart. Jöhetnél te is – ajánlotta gondolkodás nélkül. Gondolom, már előre megbeszélték, hogy ez lesz a délutáni elfoglaltságuk. – Kérlek, Ria, nem akarom a gyertyát tartani – tette hozzá lehalkítva a hangját.

– Ott vannak a közelben? – nevettem fel.

– Aha. Bár nem hiszem, hogy figyelnek arra, amit neked mondok, épp nagyon el vannak foglalva egymással. Tuti ez menne egész délután… Életet mentenél, ha velünk jönnél, és szóval tartanád Miát…

– Ott leszek nyugi – ígértem.  – Az edzőterem előtt találkozunk, csak mondd meg, mikor.

Másfél órával későbbi időpontot beszéltünk meg, ez alatt volt időm hazamenni, enni egy keveset, és valami kényelmesebb ruhát felvenni, mint az, amit a reggeli nagy sietségben magamra kaptam. Igazából nem nagyon volt ma kedvem semmiféle mozgáshoz, szóval reméltem, hogy amíg a fiúk edzenek, Mia meg én majd letelepedünk valahová, és elmesélhetem neki is legújabb feladatkörömet a csapatnál.

Marco végülis az egyszerűség kedvéért értem jött, és ahogy általában mindig, mindenhová, az edzőteremhez is korábban érkeztünk, mint Mia és Mario. Ezúttal azonban nem kellett sokat várnunk rájuk, nemsokára feltűnt az utca végén a fehér Audi R8 is, Götzével a kormány mögött. Úgy terveztem, majd odabent, nyugodtan mesélek Miának, de két percig sem bírtam tartani a számat.

– Nem fogod elhinni, milyen feladatot kaptam! – Még szinte ki sem szállt a kocsiból, amikor letámadtam ezzel, de az a vicces, hogy ugyanabban a pillanatban az ő száját is pontosan ugyanezek a szavak hagyták el. Mostanában gyakran történt velünk ilyesmi, úgyhogy már csak nevettünk rajta. Viszont meglepett, hogy nem csak engem találtak meg ma ilyenekkel, és a kíváncsiságom nagyobb volt, mint a mesélés iránti vágy, szóval átengedtem neki a kezdés jogát.

– Két hétig Ronald Hoeneß bébiszittere leszek – kezdte. A név hallatán apró fintor jelent meg az arcomon, hiszen nem egyszer volt már „szerencsém” találkozni a nagyképű unokaöcsivel. Nem irigyeltem a feladatért, Ronnál idegesítőbb és elkényeztetettebb személyt ugyanis keveset hordott a hátán a Föld. Viszont Mia most legalább egy kicsit megtapasztalja majd, milyen volt nekem, amikor ő érkezett a csapathoz.

Közben elindultunk befelé a fiúk után, Marco pedig elégedetten és hálás mosollyal vette tudomásul, hogy már a legelső perctől fogva lekötöttem Mia figyelmét. Amíg ők birtokba vették a különböző eszközöket és gépeket, Amelia és én kerestünk egy helyet, ahová leülhettünk úgy, hogy nem is zavartuk őket, de közben meg tökéletes rálátásunk nyílt arra, ahogy a különböző izmaik, izomcsoportjaik dolgoznak. Mia sztorija elég hosszúra nyúlt arról, hogy mennyire szörnyű volt az első nap Ronnal, de jól szórakoztam azon, ahogy előadta, amikor az ifjú Hoeneß bepróbálkozott nála. Türelmesen kivártam, míg a történet végére ért, utána pedig én is belevágtam a saját kis mesémbe.

1. rész

Sziasztok!

Nos, eljött ez a nap is. A Double Date folytatódik. Már szinte mindent elmondtunk az előző posztokban, úgyhogy nem is nagyon szeretnénk feleslegesen szövegelni. Minden a megszokott módon fog történni, szerdánként jönnek az előzetesek, vasárnaponként érkeznek a részek, az első és az utolsó pedig dupla szemszög.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Livi és Niki

Részlet az első részből 2.0

Sziasztok!

Április van. Hogy ez miért jó nektek, azt mindjárt megtudjátok. Nos, elsősorban azért, mert tavasz van, így a blog az évszaknak megfelelően fel is öltözött. Stylistja a már jól ismert Lívia volt. Szerintem csodaszép lett, úgyhogy megérdemel egy hatalmas tapsvihart. Másrészt pedig 20-án jön az első fejezet. Akárcsak az első évadnál, most is dupla résszel fogunk kezdeni, reméljük, várjátok már, addig viszont itt egy kis részlet Mia szemszögéből is:

„A suliban hatalmas sikert aratott a beszámolóm, még a jegyemet is megajánlotta a tanár, így vizsgáznom sem kellett abból a tantárgyból, amiből a feladatot kaptam. A vizsgahelyszín helyett azonban többször is virítottam a napilapok egyik oldalán, hol úgy, mint Mario Götze barátnője, hol, mint a Bayern új munkatársa. Utóbbira nagyon büszke voltam, imádtam is csinálni a feladataimat. Kezdetben nehezen értettem meg, hogy mikor hova kell szaladnom, de hála Dieternek, aki már az első percben nagyon kedves volt velem, sikerült belerázódnom a dolgokba, és elérnem, hogy én legyek az első személy, akire számít, ha valami gond adódik.

Miután már nem fájt annyira a hátam, megköszöntem Marionak a masszírozást, aztán kimentem a konyhába, hogy a hűtőben keressek valami gyorsan elkészíthetőt. A drága, amint felálltam az ágyról, felkapta a telefonját, és nyomkodni kezdte.

Amíg elértem a konyhába, azon gondolkoztam, hogy milyen színűre festhetném ki a nappalit. Amikor kiderült, hogy állandó munkát kapok a csapatnál, kellett egy ház, ami nincs annyira messze, mint Karlé. Mivel az egyetemet is folytattam, az új lakhelyem a kettő között, félúton helyezkedett el, és szerencsére se Riától, se Mariotól nem esett messze. Kezdetben furcsa volt, hogy teljesen egyedül lakok, de szerencsére nem sok időt kellett egyedül töltenem. Napközben egyik helyről szaladtam a másikra, éjszakánkét pedig vagy Marioval voltam vagy annyira álmos voltam, hogy meg sem fordult a fejemben a magányosság. Ugyan már hat hónapja ez a ház szolgált lakhelyemül, mégsem sikerült teljesen belaknom, ami pedig a legjobban zavart, hogy a falak mindenhol fehérek voltak. A hálószobát már az első héten narancssárgára pingáltam, a többire viszont még nem volt energiám, de azt tudtam, hogy a nappali lesz a következő áldozat.”

Ui: A Vivientől kapott díjat is kitettük. Az előző bejegyzésben el tudjátok olvasni a válaszainkat. Köszönjük ezúton is. :)

Díj

A díjat köszönjük szépen Viviennek.