Búcsú

Sziasztok!

Múlthét vasárnap a Double Date újabb mérföldkőhöz érkezett, méghozzá az utolsóhoz. Felkerült a befejező rész Ria és Mia szemszögéből is, a történet véget ért. Őszinte leszek, egyelőre még nem jutott el a tudatomig, hogy vége, nincs hiányérzetem, viszont fura, hogy a héten már nem kellett hozzákezdenem a következő fejezethez.

Körülbelül nyolc hónap telt el a húsvéti kezdés óta, és hosszabb-rövidebb kényszerszüneteket beiktatva ugyan, de sikerült végigírnunk a Double Date folytatását is, ami hasonlóan nagy sikernek örvendett az olvasóink körében, mint az első rész.

Ha már sikerek, engedjétek meg, hogy egy-két statisztikai adattal untassalak titeket, mielőtt rátérnénk arra, hogy ki mindenkinek tartozom köszönettel. Kezdjük azzal, hogy az összes Ria szemszögéből íródott fejezet összesen 50539 szót tesz ki, és mindez 114 A4-es Word oldalra fért ki. A blog a 2013. májusi nyitása óta ennek a bejegyzésnek a felkerüléséig kicsivel több, mint 24000 látogatót tudhat maga mögött, a fejezetek alá 141 hozzászólás érkezett, a rendszeres olvasók száma pedig időközben 32-re növekedett.

Hihetetlenül nagy számok ezek nekem, és mindenkinek szeretném megköszönni, aki akár csak egyszer is megfordult a blogon. Köszönettel tartozom továbbá azoknak, akik rendszeresen vagy rendszertelenül, egyszer vagy többször, hosszan vagy röviden – igazából teljesen mindegy hol, hogyan és milyen formában – kifejtették a véleményüket a történettel kapcsolatban. Nem is tudjátok, néha milyen nagy löketet adott ez a folytatásokat illetően, illetve milyen boldogsággal és büszkeséggel töltött el, ha dicsérő szavakat olvastam, vagy sorra gyülekeztek egy-egy fejezet alatt az Imádom pipák.

Néhány embert név szerint is szeretnék kiemelni, őket külön köszönet illeti az ötletekért, még ha nem is használtam fel mindent; a rengeteg segítségért, amit tőlük kaptam; a türelmükért, amivel néha a nyavalygásaimat viselték, és azt, hogy percenként változtattam az utolsó fejezeten. Hálás köszönet: Stella L. Brandy, Dora Groß, Vivian Leite és Kori.

Az elején említettem, hogy a történet befejezésének ellenére nincs hiányérzetem. Nos, talán ez azért van, mert készülök nektek egy kis meglepetéssel, méghozzá nem is akármilyennel. A napokban támadt egy olyan ötletünk Dórival, hogy milyen jó lenne ismert fanfiction-párosok karácsonyáról olvasni, illetve írni, bemutatni, hogy náluk hogyan telnek az ünnepek. Akit esetleg érdekel a dolog, az ide kattintva bővebben is informálódhat a „játékról”, illetve kérdezhet ezzel kapcsolatban askon is, nagyon szívesen válaszolok.

A lényeg tehát, hogy december 24. környékén bepillantást nyerhettek Ria és Marco karácsonyába! Nem kell nagy dologra számítanotok, valószínűleg egy édes kis semmiség lesz, de remélem, várni fogjátok. Én már most izgatott vagyok vele kapcsolatban, többek között sütőtökös-mézeskalácsfűszeres muffinnal hangolódok, pedig hol van még a karácsony… :)

Ha esetleg hiányoznék, amíg erre vártok, benézhettek ide, mert hamarosan egy Christoph Kramer novellával jelentkezem, a Tervben menüpont alatt pedig megnézhetitek, hogy ezen kívül még mi mindennel.

Még egyszer, utoljára, nagyon köszönök mindent, és akkor karácsony tájékán „találkozunk”. Addig is legyetek jók, és ha akad egy kis időtök, meg kedvetek, akkor írjátok meg az utolsó fejezetek alá, hogy összességében mi volt a véleményetek az egész DD-ről.

xoxo, L.

Ahogy Lívia már említette, igen, vége a Double Date-nek. Eddig nekem sem volt meg az a hiányérzetem, de most, hogy ezt írom, egy kicsit hiányozni fog azért, hiszen elég sokáig jelen volt az életünkben a történet. Legalábbis nekem heti két éjszaka mindig azzal telt, hogy ezt írtam, viszont annyiból örülök a végének, hogy lesz időm az eddig szüneteltett, saját blogomra.

Lívia leírta nektek a legfőbb statisztikákat, ami ugye azt is tartalmazta, hogy 32 feliratkozónk lett. Amikor elkezdtük a blogot, mindig azt mondogattuk, hogyha Basti mezszámával megfelelő feliratkozónk lenne, az milyen menő lenne, így hát, amikor láttuk, hogy 31 rendszeres olvasónk van, nagyon örültünk. Ami pedig a legjobb az egészben, hogy még ezt is sikerült megugranunk. Azért ezek hihetetlen számok.

Ha már itt tartunk: én köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasta a történetünket, akár kifejezte véleményét, akár nem. Őszintén megmondva az utóbbiból most sokkal több volt, mint az első évadunknál, legalábbis, ami az én részeimet illeti. Remélem, azért legalább ugyanannyira szerettétek, mint a DD1-et. Köszönöm a pipákat, itt, facebookon vagy személyesen elmondott véleményeket, mindent, amit ezekben a hónapokban adtatok nekem.

Említettem, hogy ezután lesz időm a saját blogomra is, úgyhogy a továbbiakban erről szeretnék pár szót szólni. Tudom, hogy ott nagyon eltűntem, és a legutóbbi kijelentésem, amit ott tettem, úgy szólt, hogy a Double Date vége után folytatom. Nos, ez így is lesz. Már megvannak a tervek, van sok elkezdett, de még befejezetlen dolgom, ezeket fogom nektek hozni, ha esetleg hiányoznék, és szeretnétek tőlem még olvasni. Várok mindenkit szeretettel ott is

Azt hiszem, én körülbelül ennyit szerettem volna elmondani nektek így a végén. Elnézést, ha egy kicsit összeszedetlen, nem részletezném most az indokokat, de úgy két és fél órát aludtam. Még egyszer nagyon-nagyon és még annál is jobban köszönöm, hogy velünk voltatok!

Niki .x

12. rész

Sziasztok!

Nos, elérkeztünk a történünk és egyben blogunk utolsó fejezetéhez. Már egy jó ideje írjuk, és nagyon sok minden van, amit így zárószóként tudnánk mondani, ezt viszont nem most fogjuk megtenni, hanem egy külön posztban, jövőhét hétvégén. Most viszont itt van a dupla rész, egy Mia és egy Ria szemszög, ami elvarrja a szálakat. Reméljük, tetszeni fog nektek, és mivel ez az utolsó rész, ne féljetek leírni a gondolataitokat a Double Date-tel kapcsolatban. Számítunk rátok!

Jó olvasást! Ölel és puszil titeket:
Liv és Nix

*Amelia*

Mario mocorgására ébredtem, és miután véletlenül többször is meglökött, felé fordulva köszöntettem.

- Ó, bocsi, sehogy sem kényelmes – mosolygott rám, én pedig viszonoztam a gesztust.

- Jó reggelt! Na, nem vagy másnapos? – érdeklődtem hogy léte felől.

- Hát nem mondanám, hogy 100%-osan jól vagyok, kicsit tompa a fejem, de igazad volt, az a másfél liter víz tényleg segített – csodálkozott el.

- Mondtam én neked – kacsintottam rá.

Még az egyik nyaralásunk alkalmával tanultam az egyik ismerősömtől, hogyha egy kiadós buli után, lefekvés előtt megiszol egy üveg vizet, akkor nem leszel annyira kiütve másnap. Nem igazán hittem benne, de amikor a nyaraláson kipróbáltam, és másnap reggel szinte semmi bajom nem volt, elkezdtem alkalmazni. Lefekvés előtt Marioba is beleerőltettem a vizet, és bár mindketten szenvedtünk a másfél liter elfogyasztásával, reggelre megint meglett az eredménye.

Még egy jó ideig az ágyban fetrengtünk, behunyt szemekkel gyűjtöttünk erőt a felkeléshez, ám a szervezetemet már igencsak kikészítette a folytonos éjszakázás. Legszívesebben ágyban maradtam volna egész nap, de közben meg a kinti friss levegő is vonzott, na meg nem azért jöttünk ide, hogy olyan dolgokat csináljunk, amiket otthon is tudunk.

Igaz a fejünk kicsit zúgott, de nem volt hányingerünk, és egyáltalán nem voltunk olyan állapotban, mint a többiek. Szinte mindenki ki volt dőlve, mire kimentünk már valami filmet néztek, ki a kanapén, ki a földön fetrengve, halántékát masszírozva tapadt a képernyőre. Amikor valaki kicsit hangosabban felnevetett egy poénon, szinte mindenki egyszerre pisszegte le a fejfájás miatt. Montana volt talán a legfrissebb, folyamatosan kávét és reggelit készített mindenkinek, amiből aztán én is kértem egy jó nagy adagot.

Mint később felismertem, a Gyakornokokat nézték, amit én már régebben láttam, úgyhogy reggelizés közben csak a fél szemmel figyeltem rá oda, közben pedig próbáltam sorba rendezni az éjszaka eseményeit. Apró jelenetek villantak be, de össze-vissza, szóval beletelt egy időbe mire minden a helyére került. Egyetlen rész viszont továbbra is homályba burkolózott, még pedig a márkás játék után történt dolgok. Csak arra emlékszem, hogy iszonyat sokat ittam a játék folyamán, aztán mintha Marioval lettem volna, de igazából a következő tiszta kép az, amikor megérkeztek a torták. Apró mosollyal gondoltam vissza a kis tortacsatánkra, aztán végigfuttattam a szemem a társaságon, ugyanis látni akartam, hogy viseli a húgom a másnaposságot, ám amikor megtaláltam, el is felejtettem, mi volt az eredeti szándékom. Felix mellett foglalt helyet, félig a srác mellkasára dőlve.

- Mario? – fordultam felé, és kérdőn néztem rá, hátha ő többet tud a dologról. Követte pillantásomat, aztán elnevette magát.

- Tudtam, hogyha akkor adom oda az ajándékod, nem fogsz rá emlékezni – jegyezte meg, mire én meglepetten néztem rá.

- Mi? Kaptam ajándékot? – húztam el a számat, hiszen elég ciki volt, hogy nem emlékszem rá.

- Nem, majd otthon kapod meg – legyintett, én pedig végképp nem értettem, miről beszél. – Mindegy. Az öcsém meg a húgod már hajnalban is nagyon össze volt melegedve, de akkor nem foglalkoztatott téged annyira.

- De most ők… vagy mi? – ráztam meg a fejemet.

- Felix nem szokta elsietni a dolgokat, és amúgy is tudod, hogy milyenek ezek a tiniszerelmek. Ma még tetszenek egymásnak, holnap már nem, szóval én nem szedném le a fejüket a helyedben – adott egy kis tanácsot arra utalóan, hogyan kéne fogadnom ezt az egészet, én pedig bólintottam. Végül is igaza volt, ha meg mégis hosszú távú lenne, hát legalább nem valami hülyegyereket szedett össze.

Persze ennek ellenére, piszkáltuk őket egy kicsit. Apró megjegyzéseket tettünk erre-arra, ami miatt totál zavarba jöttek, és végül duzzogva arrébb is vonultak. Jókat nevettünk rajtuk, olyanok voltunk, mint két kisgyerek, akik direkt idegesítik a tesójukat.

Az ibizai nyaralásunk után már csak két napunk maradt, mielőtt Mario elment volna az edzőtáborba, majd a világbajnokságra, abba viszont még belesűrítettünk egy látogatást az árvaházba, hiszen megígértem Annának, hogy a szülinapján ott leszek. Be akartam tartani, és amúgy is szerettem volna, ha Mario találkozik vele. Nem kellett sokat győzködnöm, azt mondta, szívesen elkísér, hiszen annyit hallott már a kislányról, hogy nagyon kíváncsi rá.

Az összes gyerek lelkesen fogadta a focistát, az idősebb fiúk azonnal faggatni kezdték, és elmesélték neki, hogy ők is focisták akarnak lenni, ha nagyok lesznek, ő pedig támogatott mindenkit az elképzelésükben. Még akkor is, ha nagyon jól tudta, hogy az itt lakó gyerek 90%-ának sosem lesz esélye beteljesíteni az álmait. Úgy láttam, őt is eléggé megérintette az a légkör, ami odabent ölelte körül, bár szerintem nincs olyan ember, akit ne ütne szíven. Tényleg kézzel tapintható a feszültség, és nem is azért, mert a kicsik aggódnának, hanem az, hogy pont azt látjuk, ők így is vidámak, mosolyognak, számunkra viszont teljesen szembe mennek az életkörülményeik a boldogság fogalmával.

- Anna, gyere csak! – emeltem fel a karjaim közé. – Be szeretnélek mutatni valakinek – mondtam neki mosolyogva, mire kíváncsiskodni kezdett.

- Szia – integetett megilletődve Marionak, amikor megálltam vele előtte.

- Pont ilyennek képzeltelek. Mia annyit mesélt rólad, hogy lassan úgy érzem, mintha már régóta ismernélek – nevetgélt Mario, aztán kinyújtotta a kezét a kislány felé. Egy pillanatig hezitált csak, aztán valószínűleg úgy döntött, hogy a focista nem fogja megenni, és ő is felé nyújtózkodott.

Mosolyogva néztem, ahogy együtt játszanak és beszélgetnek, közben pedig visszatért az érzés, hogy nagyon szívesen örökbe fogadnám. Akárhányszor itt járok, mindig a fejemben van ez a lehetőség, de aztán lebeszélem magam róla, mert nem vagyok benne biztos, hogy tényleg stabil hátteret tudnék neki nyújtani.

- Most olyan, mintha te lennél az apukám, te pedig az anyukám – nézett fel ránk vidáman nevetve. Nem is tudta, mennyire szíven talált azzal, amit mondott. Kierőltettem magamból egy mosolyt, majd sietősen a folyosóra menekültem, ahová nem sokkal később Mario is követett.

- Hé, mi a baj? – guggolt le velem szembe.

- Tudod, sokszor mondtam, hogy szeretnék nekik segíteni – rántottam meg a vállam, ő pedig kíváncsian várta a folytatást. – Anna nagyon a szívemhez nőtt, és annyira rossz itt látni. Az előbbi mondatából is kiderült mennyire vágyik arra, hogy neki is legyenek szülei – ráztam meg a fejem, aztán hagytam, hogy végig folyjanak az arcomon a könnyek. – Én pedig annyira szeretnék olyan helyzetbe lenni, hogy mindezt meg tudjam neki teremteni – fejeztem be gyorsan. Nem tudtam, hogy reagál rá vagy, hogy egyáltalán érti-e, hova szeretnék kilyukadni, mindenesetre semmiképp sem akartam ilyennel terhelni.

- Mi lenne, ha megérdeklődnénk, hogy zajlik egy ilyen örökbefogadási mizéria? – állt fel mellőlem, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

- Tessék? – kérdeztem vissza élesen.

Nem gondoltam, hogy komolyan mondja, de ott a folyosón átbeszéltünk jó néhány dolgot, és végül kihívott egy ott dolgozó dadát, hogy megkérdezze, kihez kell ilyen kérelemmel fordulnunk. Meglepetten és boldogan nézett ránk, bennem pedig akkor tudatosult először, hogy mi csinálunk. Hiába akartam ezt mindennél jobban, most valahogy túl hirtelennek tűnt. Mindig úgy képzeltem el, hogy alaposan átbeszélünk mindent, mielőtt belevágunk.

- Nyugi, bőven lesz időnk megbeszélni az egészet. Most csak megérdeklődjük, hogy zajlik, rendben? Ez nem jelenti azt, hogy máris a miénk – simogatta meg a hátam, mielőtt bementünk az irodába.

Életemben nem hallottam még ilyen sok infót ilyen rövid idő alatt, úgyhogy alaposan megdolgoztattam az agytekervényeimet. Próbáltam mindent megjegyezni, vagy legalábbis a legfontosabb információkat kiszűrni.

- Nagyjából mennyi esélyünk van, hogy átmenjünk ezeket a vizsgálatokon, és mi kapjuk a kislány felügyeleti jogát? – kérdezte Mario.

Fogalmam sem volt, honnan szedte ezeket a kérdéseket, de komolyan olyan volt, mint egy üzletember. Magabiztosan adta elő magát, tudta, hogy mi mit jelent, mondhatjuk, hogy teljesen tájékozott volt. Lehet, hogy csak jobban tudott koncentrálni, mint én, mindenesetre lenyűgözött.

- Sok mindentől függ, mint az előbbi pár percben már kifejtettem, és nem szeretnék hamis reményeket kelteni, de a megélhetőség elég sokat számít, ez pedig nem probléma az önök esetében – közölte a tényeket nyíltan. – Beszéljék át, aztán ha úgy döntenek, hogy belevágnak, azonnal megszerezzük az összes papírt, hogy minél hamarabb a végére érjünk – fonta össze az ujjait az asztalon, mi pedig bólintottunk, majd megköszöntük a segítségét, és elhagytuk az épületet.

Nem volt sok időnk megbeszélni, hogy mit akarunk, de Mario meggyőzött, hogy nem az én befolyásolásom miatt ment bele ebbe, hanem ő is szívesen fogadna örökbe. Sosem beszéltünk a gyerek témáról, most viszont elmondta az öt éves tervét, és igencsak meglepődtem, hogy mennyire komolyan gondolja ezeket a dolgokat. Hiába ismertem, még így is meglepetésként ért, viszont csak még jobban beleszerettem, már ha ez lehetséges.

Végül is úgy döntöttünk, hogy kérelmezzük az örökbefogadást, így még másnap visszamentünk, hogy velük is tudassuk végső döntésünket. Aláírtunk néhány papírt, majd hazajöttünk, ugyanis Marionak indulnia kellett a táborba.

A világbajnokság alatt telefonon tartottuk a kapcsolatot, ő nem utazhatott haza, nekem pedig nem volt időm odarepülni. Egész hónapban egyedül intéztem a papírokat, elküldtem mindent, amit kellett. Hatalmas frászban voltam, hogy esetleg valamit rosszul csinálok, világ életemben utáltam az ilyeneket intézni, most viszont rá voltam szorulva. Mario még egy kontinensnyi távolságból is óriási energiát adott mindehhez, sosem felejtett el felhívni, ha kellett, akkor késett egy kicsit az edzésről, vagy meglógott egy közös meccsnézésről, még annak ellenére is, hogy közöltem vele, ne csinálja ezt. Őszintén megmondva, nem igazán ment neki a VB alatt, és csak arra tudtam gondolni, hogy minden emiatt van. Az ő agya is folyton kattogott, nehogy elfelejtsünk valamit, így nem tudta magát kellőképpen odatenni. Ettől függetlenül a nemzeti válogatott menetelt előre, és végül a döntőbe is bejutott. Erre az eshetőségre már előre felkészültem. Marionak akartam egy kis meglepetést szerezni, úgyhogy odautaztam a tudta nélkül. Azonban nem egyedül mentem. Rengeteg erőfeszítésembe került, hogy elengedjék velem Annát, hiszen hivatalosan még mindig nem ért véget az örökbe fogadás, szóval ilyet nem igazán lehetett volna csinálni, de végül azzal a feltétellel, hogy velünk jön az egyik nevelő is, beleegyeztek. A kislány és Mario is ugyanannyira örült az utazásnak, utóbbi alig akarta elhinni, hogy tényleg ott vagyok, ráadásul Annával.

A döntőt végigizgultam, azt hittem leszaggatom magamról a nevével ellátott mezt, a körmeim is elég hamar tropára mentek. Nagyon szerettem volna, ha nyernek, szinte extázisban tomboltam végig az egész meccset, és meglepő mód Anna is hasonlóan tett. Kicsi volt még ugyan, de mintha érezte volna, hogy mekkora jelentősége van ennek a meccsnek, és mindamellett, hogy rengeteget kérdezősködött a játék felől, teljes szívéből szorított ő is. Miután Mario belőtte a gólt, csak egy tizedmásodpercig örültem, mert utána görcsösen számolgattam az időt, és vártam, hogy vége legyen, hiszen egy gól, nem gól. Végül aztán az az egy gólocska is meghozta a várt eredményt és Németország nyerte a tornát.

Hatalmas ünneplés vette a kezdetét, azonban Mario mindenkitől elnézést kért, és azonnal hazarepültünk. Annát vissza kellett juttatnunk minél hamarabb, fogadnunk kellett a bizottságot, válaszolgatnunk millió és egy kérdésre, elmondani egy-egy napunkat percről percre, egyszóval az egész életünket kivesézték. Szörnyen untam, hogy folyton csak ide-oda szaladgálunk, intézzük az ügyeket, és közben még mindig nem nevezhetem a lányomnak Annát, de aztán fél év múlva kifizetődött minden erőfeszítésünk.

- Gratulálok! Mától hivatalosan is önök Anna új szülei! – nézett fel ránk Herr König, miután ő is odaírta a nevét a lap aljára. Boldogan és megkönnyebbülve pillantottam Mariora, akinek az arcán a saját érzéseimet láttam tükröződni, majd felálltunk, és Annához sétáltunk, hogy elmondjuk neki a jó hírt.

Többször is említettük neki, hogy min dolgozunk éppen, és minden nap be is jártunk hozzá, amikor csak tehettük, bár nem szerettük volna hitegetni, hiszen közel sem volt biztos, hogy eljutunk a végéig. Most viszont már hivatalos volt, és vele is közölni akartuk. Kicsit féltem, hogyan fog reagálni, eddig nagyon örült, amikor mondtuk neki, de azért mégiscsak itt élte le eddigi élete nagy részét, és lehet, hogy meg fog ijedni a változástól.

- Szia, Anna! – köszönt neki Mario, amikor beléptünk az ajtón, és a kislány felénk rohant. - Mit szólnál hozzá, ha ma hazajönnék velünk?

- Tényleg? – nézett ránk nagy szemekkel meglepetten.

- Bizony. Már elkészült a szobád is – újságoltam neki a nagy hírt, mire még nagyobbakat pislogott ránk.

- Lesz saját szobám? – hitetlenkedett, miközben szemei csillogni kezdtek az előtörő könnyektől. A meghatottságtól én is csak bólintani tudtam, mire egyik kezével Mariot a másikkal pedig engem ölelt át.

Miután elköszönt az intézet összes lakójától és dolgozójától, azonnal hazavittük. Kicsit szomorúnak tűnt a búcsúzkodás alatt, de a kocsiban már csak izgatottság és kíváncsiság látszott az arcán, aztán amikor megérkeztünk Mario lakására, ami immáron az enyém is volt, ugyanis összeköltöztünk, vidáman rohangált körbe, hogy mindent felfedezzen.

- Remélem, tetszik – nyitotta ki neki a miénk mellett lévő szoba ajtaját Mario, ami történetesen az övé volt. Csak futólag nézett körbe a frissen berendezett új otthonába, aztán felénk fordult.

- Nagyon tetszik. Köszönöm! – mondta ki ezt az egyszerű szót, de hangjából végtelen hála és öröm csengett, nekem pedig jól eső érzés öntötte el a szívemet. Szeretném, ha ezentúl mindig ilyen boldog lenne, és ennek érdekében mindent meg is fogok tenni.

*Victoria*

Éktelen, fülsértően hangos csörömpölésre ébredtem a buli másnapján, és arra, hogy éles, néhány pillanatig tartó, de elviselhetetlen fájdalom hasít a fejembe. Felszisszentem, és összeszorítottam a szemhéjam, de a helyzet csak súlyosbodott. Hasogatott a fejem, és hiába masszíroztam a halántékomat, nem akart elmúlni.

– Szarul vagyok – morogta mellettem Marco, miközben a lehető leglassabban próbált meg felülni. Résnyire nyitott szemeimen keresztül láttam, ahogy egyik kezét a gyomrára szorítja, míg a másikkal az ágyon támaszkodik, hogy ne zuhanjon vissza a párnák közé.

– Én is – nyöszörögtem. – Szomjan halok, teljesen ki van száradva a szám – panaszkodtam rekedten. Mit meg nem adtam volna akkor egy pohár vízért, és hirtelen már ezerszer is megbántam, hogy előző éjjel, a buli hevében annyit ittam. Tudtam magamról, hogy nem bírom az alkoholt, tegnap mégsem tudtam mértéket tartani, és ennek meg is lett a maga böjtje.

Fájt gondolkodni, fájt megmozdulni is, de fel kellett kelnem. Egyrészt le akartam üvölteni a fejét annak, aki odakint csörömpölt – a jelenlegi időérzékem szerint – hajnalok hajnalán, másrészt muszáj volt innom valamit. Pótolnom kellett a folyadékot, amit az alkohol elvont a szervezetemből, és talán egy aszpirin sem ártott volna. Ezek együtt valószínűleg enyhítették volna a kínzó, hasogató fejfájást, még ha teljesen nem is mulasztották volna el.

– Kimegyek. Kérsz egy pohár vizet vagy valamit? – fordultam Marco felé, de a hirtelen mozdulattól ismét szúró fájdalom nyilallt a fejembe. Magamban káromkodva nyúltam a homlokomhoz, de a kézrátétellel való gyógyítást még gyakorolnom kellett, mivel egyáltalán nem jeleskedtem benne.

Marco nem felelt az előbb feltett kérdésemre, talán meg sem hallotta azt. Most, hogy végignéztem rajta, tényleg elég rosszul festett, az arca szürkés, halványzöldes árnyalatban játszott, és görcsösen fájdalmas arckifejezéssel még mindig a hasán pihentette a tenyerét. Sajnáltam szegényt, de nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta.

– Feküdj vissza – kértem gyengéd, gondoskodó hangon. Legszívesebben visszanyomtam volna a párnák közé, de nem hinném, hogy azzal jót tettem volna neki. Odahajoltam hozzá, hogy adjak egy puszit az arcára, mert ez volt minden, amit tenni tudtam érte. – Hozok neked egy szem gyógyszert.

– Hagyd, nem kell – nyúlt a karom után, amikor kikászálódtam mellőle az ágyból. – Fél órán belül jobban leszek.

– Biztos? – aggodalmaskodtam, de ő csak bólintott a kérdésemre, úgyhogy annyiban hagytam a dolgot. Inkább a saját bajaimmal törődtem, a torkom még mindig iszonyúan száraz volt, idejét érzetem, hogy most már tényleg kimenjek azért a pohár vízért.

Nem mi voltunk az egyetlenek, akik felriadtak a zajra. Marcel az étkezőasztalnál ült, tenyerébe támasztotta az állát, és üres tekintettel meredt a semmibe. Nem volt rajta más, csak egy alsógatya meg egy atléta, előtte pedig egy nagy bögre kávé, amihez még csak hozzá sem nyúlt. Vele szemben Katja ült, hasonlóan nyúzott arckifejezéssel bámulta az asztal lapját, de ő legalább néha vette a fáradtságot, hogy felemelje a csészéjét és belekortyoljon a forró italba, ami az alján lötyögött.

– Á, Victoria! – csicseregte egy meglepően élénk hang. Montana került a látóterembe, a többiekhez képest friss és üde volt, széles mosollyal az arcán kívánt jó reggelt, majd pedig megkérdezte, kérek-e én is egy kávét. Esetleg reggelit, ugyanis arról is gondoskodott. Hosszasan ecsetelte, hogy nem tudta, ki mit szeret, de reméli, az omlettet senki nem fogja visszautasítani. Bevallom, nem figyeltem minden egyes szavára, mert a jelenlegi állapotomban iszonyatosan bántotta a fülemet a hangszíne, és alig vártam, hogy befejezze a mondókáját.

– Ez nagyon kedves tőled – próbáltam rámosolyogni, de azt hiszem, csak egy grimaszra telt az erőmből, és még az is elég erős fizikai fájdalommal járt. – Nem érzem jól magam, csak egy pohár vizet szeretnék inni. – Még szinte végig sem mondtam, már ott állt előttem, átlátszó, vízzel telt üvegpohárral a kezében.

– A többiek is ezzel kezdték a napjukat – biccentett Katjáék felé. Meg tudtam érteni, azt viszont sehogy sem bírtam felfogni, hogy lehet Montana ennyire kipihent és felfrissült, mikor előző éjjel ő is nagyon sokat ivott a márkás játék során. – Hé, srácok, mit szólnátok, ha megnéznénk valami filmet? – érkezett Montana következő kérdése. – Látom, nem vagytok topformában – biggyesztette le ajkait, és jelentőségteljesen végigmérte a konyhában összegyűlt zombi társaságot.

– Én támogatom – szólalt meg Marcel, még a kezét is felnyújtotta, de nyomban vissza is ejtette az asztalra. Katja is csatlakozott hozzá, illetve még néhányan, akik kikóvályogtak a szobáikból a beszélgetésünk zajára, és nekem sem volt ellenemre. – Javaslom a Gyakornokokat – tette hozzá Marco haverja.

Kiürítettem a poharam, és szinte ezzel egy időben már éreztem is a kiszáradt torkomon végigfolyó víz áldásos hatásait. A folyadéknak hála hirtelen a fejem sem fájt már annyira, úgyhogy úgy döntöttem, nincs szükségem még az aszpirinre is. Visszaadtam André barátnőjének a poharat, aztán visszasétáltam a szobánkba, hogy szóljak Marconak is a filmről. Gondoltam, neki is lesz kedve hozzá, hiszen a képernyőre meredni nem valami megerőltető tevékenység, és így, hogy Montanán kívül mindenki másnapos volt, tökéletes időtöltésnek bizonyult a délelőtt további részére.

Sajnáltam, hogy délután már pakolnunk kellesz, és készülődni hazafelé. Szívesen maradtam volna még, ha lehet, mert jól éreztem itt magam, és ezt főleg a jó társaságnak köszönhettem. De az örmények elleni felkészülési meccs már szinte a nyakunkon volt, és a srácoknak utazniuk kellett a válogatotthoz, illetve nekem is akadt még egy kis elintéznivaló dolgom az edzőközpontban. Na, meg ugye a dokival is beszélnem kellett, hiszen egyre inkább kezdett körvonalazódni bennem, hogy hogyan képzelem el a jövőmet. Nehéz volt meghozni a döntést, és még nem is voltam száz százalékig biztos magamban, ezért egyelőre nem emlegettem senkinek. Úgy voltam vele, hogy majd otthon, nyugodtan átgondolom még egyszer, aztán elmondom a többieknek is.

Azt hittem, Marco még mindig az ágyban fog feküdni – amire egyébként meg is kértem, mikor kijöttem a szobából –, de amikor átléptem a küszöböt, a bőröndje mellett guggolva találtam rá, ahogy éppen a ruhái között kutakodott.

– Létezik, hogy nem maradt egy tiszta pólóm se? – mérgelődött magában, miközben mindent kiszórt a földre, és két perc alatt óriási rendetlenséget csinált.

– Ha gondolod, felőlem így is maradhatsz – jegyeztem meg még mindig az ajtóban állva. Beljebb léptem egy kicsit, de csak addig, hogy még éppen ne kelljen bokáig ruhákban gázolnom.

Marco felpillantva rám, féloldalas mosolyra húzta a száját, majd felegyenesedve néhány lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot, és a karjaiba vonva megcsókolt. Széles vállát átölelve, tenyeremet a tarkójára simítva viszonoztam a csókot, miközben izmos mellkasához simultam.

– Látom, már semmi bajod – mondtam neki egy mosoly kíséretében, miután elhúzódott tőlem, én pedig újra kaptam viszonylag normális ütemben levegőt.

– Mondtam, hogy így lesz – vont vállat. Ujjai még mindig a hajtincseimmel játszadoztak, a szürkészöld tekintet pedig az enyémet kereste. – Szeretlek.

– Én is téged. – Apró puszit nyomtam a szájára, aztán kibújva öleléséből a bőröndje fölé hajoltam. A felső, cipzáras részből, amit elfelejtett kinyitni, felkaptam egy szépen összehajtogatott, tiszta pólót, és hozzávágtam. – Legközelebb nézz szét jobban – tanácsoltam nevetve, majd amikor észrevettem, hogy mindenre elszánt tekintettel közelít felém, gyors léptekkel az ajtó felé iramodtam.

De ki vagyok én, hogy felvegyem a futóversenyt Marco Reusszal? A szoba közepéig sem jutottam, már elkapta a könyököm, és egy könnyed mozdulattal magához rántott, hogy aztán egy szempillantás alatt eltüntesse a lábam alól a talajt.

– Tudom, hogy mire készülsz, de meg ne próbáld! – Próbáltam fenyegető hangnemben beszélni, de semmi hatást nem értem el vele. Egy másodperccel később már az ágyon feküdtem, és csak annak a gondolatától is nyüszítve nevettem, hogy meg akar csikizni. – Kérlek! Ma van a szülinapom! – fogtam könyörgőre, mikor ujjai az oldalamhoz értek. Nem sikerült meghatnom, és hiába próbáltam, szabadulni sem tudtam a karjai közül, mert erősebb volt nálam.

Csak akkor hagyta abba, mikor Marcel a torkát köszörülve megjelent az ajtónkban, és közölte, hogy már mindenki türelmetlenül várja, hogy elinduljon a film, de mi még hiányzunk a nappaliból.

– Két perc és ott vagyunk – ígérte Marco, majd miután a haverja kiment a szobából, visszafordult hozzám. – Boldog szülinapot! – Bosszantott a fölényes mosoly, amivel ezt mondta, úgyhogy amikor meg akart csókolni, eltoltam magamtól.

– Utállak – közöltem vele duzzogva.

– Persze. Az előbb még nem ezt mondtad – nevetett.

Szemeimet forgatva tápászkodtam fel az ágyról, és indultam kifelé a többiekhez, ő pedig követett. Mi is elfoglaltuk a helyünket az egyik kanapén David és Katja mellett, ami utólag rossz döntésnek bizonyult, mert így nem úsztuk meg Alaba késésünkhöz kapcsolódó beszólását. Én csak egy fintorral válaszoltam neki, Marco vissza is szólt, de aztán Christoph csendre intette őket, mielőtt folytathatták volna a szópárbajt.

Marco vállára hajtva a fejem, ujjainkat összekulcsolva néztem végig a filmet, amire már nagyon kíváncsi voltam. Sokan ajánlották, de egyedül mindig lusta voltam belekezdeni, így társaságban viszont nagyon szórakoztató volt, főleg úgy, hogy néha nem is magán a poénon nevettem, hanem valamelyik körülöttem ülő röhögésén, illetve néhány ember fájdalmas felhördülésén egy-egy élesebb hang hallatán.

*

Nehéz szívvel ugyan, de még aznap ott kellett hagynunk Ibizát. A reptéren várakozva a hazafelé tartó járatunkra viszont az jutott eszembe, hogy attól, hogy a nyaralásunknak vége, az igazi nyár tulajdonképpen még csak most kezdődik. Innentől kezdve egy sokkal nagyobb kaland vár a német válogatottra és ránk, szurkolókra Brazíliában. Egy olyan út, amit ha végigjárunk, beírjuk magunkat a történelembe, és a legnagyobbak között tartanak majd számon minket.

Nem is volt kérdés, hogy utazom a válogatottal Dél-Amerikába. Minden meccsen ott akartam lenni, szurkolni a csapatnak, és egyetlen pillanatát sem elmulasztani ennek az élménynek. De mindenekelőtt még Münchenben akadt dolgom. Amíg a srácok az edzőtáborban izzadtak, én tettem egy látogatást a Säbener Straßén.

A doki szokás szerint tárt karokkal fogadott, már türelmetlenül várva a válaszomra a klinikával kapcsolatban. Addigra már mindenkivel beszéltem erről, aki fontos volt nekem, és mindannyian megerősítettek benne, hogy helyesen döntöttem. Dr. Müller-Wohlfahrt kissé csalódottan vette tudomásul, hogy bármennyire is kecsegtető ajánlat volt, hogy átvegyem tőle a klinika vezetését, én mégis inkább megmaradtam az eredeti állásomnál. Valahol mégis meg tudta érteni, hiszen ő is azért akart váltani, mert túlságosan szeretett a csapat orvosa lenni, akárcsak én.

Izgatott tervezgetéssel és csomagolással teltek a következő napok, még az örmények elleni felkészülési meccset otthon néztem néhány közeli baráttal és a családommal együtt, utána viszont utaztam Brazíliába. Ugyan nem ismertem senkit a focistabarátnők közül Montanán kívül, de Lena Gercke és Klose felesége már az első perctől nagyon szimpatikusak voltak, amikor találkoztam velük a reptéren, illetve később a szállodában. A gyerekek is imádnivalók voltak, főleg Louis Podolski, és Boateng lányai, akik minden adandó alkalommal körülrajongták Götzét.

Fura volt őt nézni, ahogy a két kicsivel játszik, és belegondolni, hogy hamarosan a saját lányával teszi majd ugyanezt. Nem kicsit lepődtem meg, amikor Mia és ő bejelentették, hogy örökbe szeretnének fogadni egy kislányt az árvaházból, ahová Mia szokott járni látogatóba. Persze még korántsem volt biztos, hogy a folyamat végén Anna szülei lehetnek, de jó esélyeik voltak, hogy meggyőzzék a bizottságot arról, hogy megfelelnének a feladatnak.

Őszintén, nem tudtam elképzelni Mariot apaként, de nagyon elszántnak tűnt az ügyben, és néha komolyan meglepődtem rajta, mennyire felelősségteljesen kezeli a dolgokat. Az egyetlen hátránya ennek az örökbefogadós mizériának az volt, hogy Götze másra sem tudott gondolni, másról sem tudott beszélni, ezért a teljesítménye nem minden mérkőzésen volt olyan, amit elvártak volna tőle. Nem mellesleg néha az edzésekről is elkésett, amiért kapott is pár szúrós pillantást Löwtől, és néhány pluszkört büntetésképp.

Nem sokkal a döntő előtt – ahová végül kiegyensúlyozott, kiváló játékkal bejutott a német csapat – Löw adott egy szabadnapot a játékosainak, amit igyekezett mindenki pihenéssel és a családjaikkal, barátnőikkel tölteni. Néhányan a homokos tengerpart mellett döntöttünk – Marcon és rajtam kívül Schürrléék is ott múlatták az idejüket, illetve Basti és Lukas is ott ökörködtek tőlünk néhány méterre.

Ők ketten megint jól egymásra találtak – állapítottam meg magamban, miközben mosolyogva figyeltem, ahogy Bastian próbálja a víz alá nyomni Podolskit. Külön szinte nem is láttam őket, amikor csak találkoztunk, ők ketten egymást ugratták valamivel, alvós képekkel zsarolták a másikat, vagy éppen a többiek ellen szőttek vicces terveket. Kevin Großkreutz volt a fő céltáblájuk, de a dortmundi egész jól bírta, hogy ő a Schweinski páros mókázásának állandó áldozata. Nem sértődött meg, inkább úton-útfélen azt hangoztatta, milyen jól kijön Lukasékkal.

A döntő napján Mia is megérkezett Brazíliába. Addig Münchenben intézte az örökbefogadáshoz szükséges papírokat, és csak telefonon tartotta a kapcsolatot velünk, de a döntőt nem tudta, és nem is akarta kihagyni. Mindenki legnagyobb meglepetésére Annát is magával hozta, így végre én és Marco is találkozhattunk a kislánnyal.

Jobban izgultam aznap, mint a BL döntő előtt, hiszen tudtam, hogy néhány játékosunk számára ez lesz az utolsó lehetőség, hogy megnyerje a VB trófeát. Nyílt titok volt, hogy Klose visszavonul a torna után, de Lahm is emlegette már, hogy a későbbiekben szeretne csak a Bayernre koncentrálni.

A rendes játékidő kilencven perce alatt egy pillanatra sem bírtam leülni, végig talpon voltam, és feszülten figyeltem a pályán zajló eseményeket. Bíztattam a csapatot a többi szurkolóval együtt, tomboltunk, tapsoltunk, énekeltünk – a hangulatra tehát egyetlen panaszszó sem eérkezhetett.

A hosszabbítás elején aztán muszáj volt leülnöm egy kicsit, és egészen addig ülve is maradtam, míg Mario meg nem szerezte nekünk a vezetést. Akkor aztán felpattantam, egy pillanatra magával ragadott az őrjöngő tömeg, utána pedig ismét nyugtalanul pislogtam hol a pályára, hol a kivetítőn található órára, és türelmetlenül vártam a meccs végét jelző hármas sípszót.

A mérkőzés lefújása után még nagyobb örömujjongás és ünneplés vette kezdetét, mint a BL döntőt követően. Mia és Mario hazautaztak Annával, Marcoval viszont rendesen kivettük a részünket a buliból mind Brazíliában, mind pedig Berlinben. Alaposan el is fáradtunk a végére, de a mosoly letörölhetetlen volt mindkettőnk arcáról. Boldog voltam, hogy ezt a csodás hónapot együtt éltük meg, hogy mellette lehettem, amikor egy ekkora álma vált valóra, és visszagondolva életem egyik legjobb döntésének tartottam, hogy nem szakítottam vele néhány héttel ezelőtt.

– Végre jöhet a jól megérdemelt pihenés – nyújtózott Marco az ágyban a Münchenbe utazásunk másnapján. Otthon szintén óriási tömeg fogadta a hazaérkező világbajnokokat, így pedig még egy nappal meghosszabbodott az ünneplés. Literszámra folyt a bajor sör, gondoskodva róla, hogy a jókedv egy pillanatra se lankadjon. – A héten van kedved visszamenni Ibiziára? – kérdezte felém fordulva.

– Hát már hogyne lenne! – vágtam rá széles, boldog mosollyal az arcomon, majd szorosan hozzábújtam.