11. rész

Sziasztok!
Nahát, nahát! Volt egy nagy célunk, méghozzá hogy Basti mezszámának megfelelő feliratkozónk legyen... és mit mondd nekem Lívia valamelyik nap? Igen, hogy 31 feliratkozónk van. Cheers!
Köszönünk szépen mindent! A feliratkozásokat, a pipákat, a látogatottságot. 20.000+?! Wow :)
Gondolom tudjátok, hogy a történetből már csak egy rész van hátra, a tizenkettedik. Az utolsók, ahogy megszokhattátok, egyszerre fognak kikerülni mindkét szemszögből november 2-án, vagyis két hét múlva. Addig is jó olvasást Mia mostanijához.

xoxo Nix



- Hagyjál! – löktem el álmosan a kezét, amivel finoman ébresztgetett. Nem hallgatott rám, folytatta a simogatást, ezért tovább nyavalyogtam.
- Boldog szülinapot! – csókolt bele a nyakamba.
- Az lenne, ha hagynál aludni – fordultam felé kínzott arccal.
Az éjszakai buli jól sikerült, bár Ria és Marco elég hamar hazajött, mi még ott maradtunk a választott szórakozóhelyen. A fejem enyhén fájt az elfogyasztott alkohol miatt, és szörnyen álmos voltam, úgyhogy hiába esett jól, ahogy ujjai a bőrömön vándorolnak, semmi másra nem vágytam jobban, minthogy visszaaludhassak.
- Négy órát pihentünk – nyögtem fel, amikor megláttam a digitális órán a tizenegyes számot.
- Én mondtam neked, hogy aludjunk – vigyorgott rám elégedetten.
- Mikor?
- Mielőtt belöktél a vízbe ruhástól – jegyezte meg.
Ja, igen, így már rémlik. Egy vodkás üveg volt a kezemben, amit minden áron el akart tőlem venni, hogy ne igyak már belőle, ám én a vízbe löktem, és az alján lévő pár kortyot lehúztam.
- Utána viszont te nem hagytál aludni – emlékeztettem. Nehogy már az egész az én hibám legyen!
- Valahogy meg kellett büntesselek – kacsintott rám.
- Sose legyen részem rosszabb büntiben – kacsintottam vissza neki. – Nem aludhatok még egy órát legalább? – próbálkoztam be még egyszer.
- Nem, fél óra és itt vannak a szüleim meg a barátaink – kezdett el az ágy széle felé tolni.
- Nem mersz lelökni – hajtottam vissza a fejem nyugodtan, mert én tényleg azt hittem, hogy majd az utolsó pillanatban megáll, ám nem így történt. Kapálózva értem földet, és amint kihámoztam magam alól a végtagjaimat, felpattantam, hogy alaposan megkergessem.
- Ria még alszik – szólt ránk Marco, amikor elfutva mellette majdnem feldöntöttük.
- Boldog születésnapot! – hadartam neki engesztelésképpen.
Mario egyenesen a jacht elejéhez futott, és azt terveztem, hogy csakúgy, mint hajnalban, most is a vízbe lököm. Győztesen mosolyogva közeledtem felé, amikor felém fordulva rájött, hogy nincs menekülési útvonala, arra viszont nem számítottam, hogy mielőtt ténylegesen is odaérnék, elkapja a derekam, és velem együtt a vízbe ugrik.
- Na, most már biztosan felébredtél – nevetett ki, amikor a lehető legmérgesebb arcommal néztem rá.
Nem válaszoltam semmit, csak duzzogva kicsusszantam a kezei közül, és visszamásztam a jachtra, hogy levegyem magamról a vizes pizsamámat, illetve, hogy a maradék időben emberi külsőt varázsoljak magamnak. Marco figyelmeztetése után csendben mozogtam odabent, hiszen tudtam, milyen érzés, ha felverik az embert, így viszont kicsit lassabban haladtam. Mario körülöttem somfordált, próbálta kideríteni, hogy valóban haragszom-e rá, vagy csak szórakozok, és miután számára is egyértelművé vált a kis színjátékom, inkább csatlakozott a csapattársához.
- Jellemző, hogy akkor jelensz meg, amikor már minden kész – hallottam meg Marcot zsörtölődni, mire felnevettem.
Pont akkor léptem ki az ajtón, amikor a népes társaság megjelent a jachtunk oldalánál, úgyhogy egy hosszas üdvözlés vette kezdetét, amelynek során mindenki bemutatkozott mindenkinek, hiszen voltak köztünk olyanok, akik még nem találkoztak egymással. Például nekem is most volt először szerencsém Marco szüleihez, akik elsőre nagyon kedvesnek tűntek.
- Hívd fel anyát, hogy megérkeztél, mert tönkre fog menni az idegességben – figyelmeztettem a húgomat, Klarát, miután kibontakoztunk a hosszú ölelésből.
A szüleimnek megígértem, hogy a nyaralás és a maradék vizsgáim elvégzése után hazamegyek, így ők nem jöttek el. Őszintén megmondva, nem szerettem volna, hogy eljöjjenek, mert mind a ketten alkoholellenesek, itt pedig semmi más nem lesz az általuk olyannyira utált tudatmódosító szeren kívül. Felszabadultabban tudjuk élvezni az estét nélkülük, viszont szerettem volna, ha a húgom eljön. Mostanában úgy éreztem, hogy nagyon elhanyagolom, nem is tudnám megmondani, mikor kerestem fel utoljára, szóval gondoltam itt az ideje, hogy foglalkozzak vele is. Anyut persze órákig kellett győzködnünk, míg végül azzal a feltétellel beleegyezett, hogy valaki elkíséri. Nos, ezért van itt most Karl is.
- Na, ki van itt? – tehénkedett rám valaki hátulról. Karjait összefonta az állam alatt, nekem pedig kétségem sem volt afelől, ki lehet az. Felix sok időt töltött Marionál, úgyhogy már jól ismertem, és ha jól vettem észre nagyon bír engem a kissrác.
- Felix – fordultam meg, aztán összehúzott szemöldökkel néztem fel rá. – Nem akarsz már megállni a növésben?
- Csak te mész össze – rántotta meg a vállát széles mosollyal az arcán. Rettenetesen hasonlítanak egymásra, azt leszámítva persze, hogy Felix a családja összes többi tagjánál magasabb volt. – Boldog szülinapot – köszöntött fel végül ő is, akárcsak eddig mindenki más.
- Jó, anyu még él – tért vissza hozzám Klara, úgyhogy ha már így alakult be is mutattam őket egymásnak, aztán a következő pillanatban valaki a kezemnél fogva máshova rángatott, és utána már szinte azt se tudtam, hogy éppen kivel beszélgetek.
Hamar kialakult egy kellemes légkör, a jachtot betöltötte az emberek zümmögés hatású beszélgetése, a mindenféle rágcsálnivaló ropogtatása és a harsány nevetés egyvelege, én pedig éreztem, hogy ez lesz az egyik legemlékezetesebb szülinapom. Mosolyogva figyeltem, ahogy Mario anyukája sokadik alkalommal is megöleli alig látott fiát, aztán Riára kaptam a tekintetem, aki álmos fejel lépett ki a kabinból. Megmosolyogtam a látványát, de úgy tűnt, őt nem nagyon izgatja megjelenése, bár nem is volt oka rejtegetni természetes önmagát. Ő is üdvözölt mindenkit, aztán leült az asztalhoz, hogy elfogyassza a reggelivel összekötött ebédjét.
- Látod, én is aludhattam volna – fordultam a jobb oldalamon ülő Mariohoz.
- Persze, aztán meg azért lettem volna hibás, mert hagytam, hogy elaludj – nyúlt a tányérom felé, és kivette belőle, amit szimpatikusnak talált.
- Te nem tudsz magadnak kaját szerezni? – néztem rá szúrósan.
- Neki már nem kellene inkább kaját szereznie – szólt be neki a velünk szemben ülő Felix, és pufi fejet vágott. Hangosan felnevettem, és felemelkedtem a székemből, hogy az asztalon áthajolva egy pacsival jutalmazzam.
- Menjetek ti tudjátok hova – csípte meg a karom, aztán miközben én fájdalmasan felkiáltottam, ő felállt mellőlem, és eltűnt a jacht belsejében. Egyikünket sem hatotta meg a dolog, mindketten tovább nevettünk, akárcsak azok, akik szintén hallották a beszélgetést.
Tudtam, hogy nem haragszik, és feltevésem be is igazolódott, amikor pár perc múlva egy ládával a kezében tért vissza, ami tele volt jéggel, közötte pedig hideg sörök és egyéb italok voltak. Szinte mindenki lecsapott rá, szóval ahelyett, hogy állandóan cipekedtünk volna, megmutattuk, hol a hűtő, és ezután mindenki kiszolgálta saját magát. Időközben a zene is felcsendült, aztán már csak azt vettük észre, hogy szinte az egész délután eltelt. André, a barátnője és a hívatlan, de szívesen látott Chris is megérkezett, szóval Mario azonnal hozzám cibálta őket, hogy végre bemutasson egyik legjobb haverjának.
- Sokat hallottam már rólad – mondta André, miután kaptam tőle két puszit.
- Hát még én. Ezer éve hallgatom, hogy be fog neked mutatni – mosolyogtam rá.
- Azt hittem már sosem fog megtörténni – nevette ki barátját, és én is vele tartottam.
- Te ma mindenkivel szövetkezel ellenem? – nézett rám összehúzott szemöldökkel. – Nagy büntetésben lesz részed, ha így folytatod – jegyezte meg.
- Olyanba, mint a ma hajnali? Azt hiszem, nem félek – rántottam meg a vállam.
- Akarom tudni? – vágott ijedt fejet a szöszi, mire határozottan rávágtam, hogy nem.
Nem akartuk feltartani tovább, inkább hoztam neki egy tányért, hogy vegyen nyugodtan, amiből csak szeretne, na meg persze Marcoék is igényt tartottak a társaságára. Amikor Chris felkiáltott, azzal a szándékkal, hogy mindenkit egy kis márkás játékra invitáljon, örültem, hogy még nem fogyasztottam alkoholt, ugyanis had mutassam be magam, mint a világ legbénább márkás játékosát. Nem valami jó a megfigyelőképességem, a lényegtelen dolgokat figyelmen kívül szoktam hagyni, emiatt pedig igen kevés márkát jegyzek meg. Amiket pedig tudok, azokat egyszeriben elfelejtem, mintha soha nem is hallottam volna róluk.
- Haha, ez jó lesz. Még úgyse láttalak soha részegen – reagálta le a húgom.
- Nem? – csodálkozott rá Mario. – Pedig egy kis iszákos – húzott magához szeretetteljesen, hogy egy szavam se lehessen előbbi megjegyzésére.
- Te játszol? – jelent meg Klara mellett Felix.
- Nem tudom – nézett rám tanácstalanul, mire én megrántottam a vállam. Tizenhét éves, én nem fogom anyának híresztelni, hogy itt mi történt, szóval az ő dolga. – Hát akkor igen – vágta rá.
- Te viszont nem – közölte Felixszel az apja, mire felnevettünk.
Persze, mint kiderült a legidősebb Götze is csak poénkodott, és miután egy kicsit megszívatta a fiát, közölte vele, hogy azt csinál, amit akar. Felix dünnyögött valamit arról, hogy mennyire imádja, hogy van két bátyja, mert náluk már hozzászoktak a szülei ezekhez a dolgokhoz, így vele is elnézőbbek, aztán levágta magát a húgom mellé, és beszélgetni kezdtek, amíg el nem indult az első kör. Szerencsémre autókkal kezdtünk, és az még úgy, ahogy ment is, így nem én voltam az első, aki hibázott, hanem Schürrle barátnője. Meglepődtem, mert még csak nem is második voltam. Épp nagyban dicsértem magamat, hogy kezdek belejönni a játékba, amikor egy darab autómárka nem jutott eszembe, így elhúztam a számat, és a pohárért nyúltam.
- Határozottan nem – nevetettek ki a többiek.
Később, amikor mindenki megunta, hogy Marco telefonja megállás nélkül cseng, rezeg meg hasonlók, a szülinapos társam felállt, hogy fogadjon pár hívást. Én szándékosan hagytam bent a telefonom, tudtam, hogy sokan írnak ilyenkor, és most nem a képernyő bámulásával akartam tölteni az időt. Azt csinálhatom akármikor, és csinálom is. Amikor végül mindenki nyaggatására letette a telefonját, folytattuk az előbbi játékot, és miután meghallottam, hogy a tusfürdő márkák lesznek terítéken, már a kezembe is vettem a poharat. Még azt se tudom, én milyet használok. Csak leveszem a polcról, megszagolom, és ha tetszik, megveszem. Minek nézném meg a márkáját?
Biztosan kijelenthetem, hogy a játék folyamán végül én ittam a legtöbbet, ráadásul a szülinaposoknak csak töményet engedtek, szóval rövidesen még felállni se tudtam. Többször is visszahuppantam a fenekemre, aztán végül Karl röhögve nyújtotta a kezét, hogy segítsen.
- Hova mész? – Hallottam, hogy a kérdés elhagyja a száját, és tudtam, hogy nekem beszél, de mégsem jutott el a tudatomig, hogy válaszolnom kéne. Körbenéztem, és sietve – legalábbis azt képzelve – indultam meg a célszemélyhez, aki történetesen Mario volt.
- Ohó – tartott meg, amikor hozzá érve szó szerint a karjaiba estem. – Gyere, sétáljunk egy kicsit – támogatott az ajtó felé, én pedig nem ellenkeztem. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam.
A jacht végére mentünk, ahol aztán egy kisebb meglepetés fogadott minket, ugyanis Felix és Klara ölelkezve, mosolyogva beszélgettek. Mindketten egyszerre mutattunk rájuk, hogy felhívjuk egymás figyelmét a tesóinkra, de végül legyintettünk egyet, és leültünk egy kicsit a fapadlózatra. Már sötétedett, illetve a szél is fújt kicsit, amitől megborzongtam, de azért a víz felé kezdtem el mászni.
- Fürödjünk – mondtam neki, de erősen fogta a karomat, és nem engedett a víz közelébe.
- Persze, aztán belefulladsz. Felejtsd el – ölelt át, és jóformán rám feküdt, hogy még mozdulni se tudjak. A számra tapasztotta a sajátját, így én sem akartam már tovább küzdeni, legalábbis addig, amíg el nem húzódott. Akkor erőszakosan kaptam el a pólóját, mire felnevetett.
- Szeretlek – suttogtam a szájába, bár hangom erősebben szólt, mint terveztem.
- Pedig még meg se kaptad az ajándékod – állt fel mellőlem, majd a kezét nyújtotta, hogy engem is felsegítsen.
- Most kapom meg? – váltam izgatottá hirtelen.
- Nem – rázta meg a fejét határozottan. – Amilyen állapotban éppen vagy, még a végén elfelejtenéd – tárta elém a valós tényeket, azonban én tagadtam, hogy részeg lennék.
- Csak egyszerre betett a sok tömény, de mindjárt elmúlik a hatása – bizonygattam neki, de nem úgy tűnt, mint aki elhiszi.
Márpedig nekem volt igazam, ugyanis a következő levegőn töltött tíz perc után tényleg éreztem, ahogy kezd tisztulni a fejem, már nem akartam mindenáron fürdeni, és kezdett a visszafogottságom is megjönni, ugyanis nem akartam Marioval közönség előtt szeretkezni. Azt hiszem azért ez haladás volt ahhoz képest, mint amikor kijöttünk, és miközben visszamentünk a többiekhez, az is kiderült, hogy már járni is tudok egyedül. Az első utam a tánctérre vezetett, ahová persze Mariot is magammal cipeltem, majd beálltunk a néhány már táncoló ember közé, hogy mi is hasonlóan tegyünk. Amikor Marcel is csatlakozott, megvakartam a tarkóm, és egyszeriben rájöttem, mennyire szánalmasan is festhetünk a nem létező tánctudásunkkal.
Éjfélkor elővettük a hűtőből a hatalmas tortát, ami bár hiába volt gigantikus méretű, rettentő hamar elfogyott, így felvágtuk a Mario anyukája által sütött perec formájú süteményt is. Csak egy kicsit nevettünk ám, amikor megláttuk, hogy milyen alakja van, de hamar túlléptünk ezen a dolgon, ugyanis Mario és Marco egy harmadik tortával jelent meg, amit elmondásuk szerint nekem és Riának rendeltek. Mindketten izgatottan bontogattuk a dobozt, így mi láttuk meg először, hogy a karton valójában egy habos-babos, rózsaszín Barbies tortát rejt. Amikor végül teljesen lekerült róla a doboz, valaki felnevetett, amihez persze mindenki csatlakozott, főleg mikor hirtelen ötlettől vezérelve a rózsaszín szoknyába markoltam, és a torta ironikus dicsérete közben Mario arcába vágtam. Ebből aztán egy viszonylag nagy kajacsata lett, ugyanis Mario nem hagyta magát, később pedig Ria és Marco is csatlakozott, illetve Fabiant se hagytuk ki, hiszen egy napon született a testvérével.
- Boldog szülinapot! – találkozott össze a tekintetem a hozzám hasonlóan talpig krémes, de boldogan mosolygó barátaimmal, majd egy nagy ölelésben részesítettük egymást.

11. rész

Halihó!
Először is bocsánat, hogy az eddig megszokottakhoz képest ilyen későn kerül fel ez a fejezet, de korábban nem igazán volt időm foglalkozni vele.
Másodszor: továbbra is köszönöm a lelkes pipálóknak a pipákat, askon véleményezőknek pedig a kedves üzeneteket! Átléptük a 22000 oldalmegjelenítést is, ezt szintén köszönjük, illetve már csak egyetlen egy feliratkozó választ el minket a bűvös számtól, Basti 31-esétől. Én lennék a legboldogabb ember, ha a történet végéig meglennénk annyian! *-*
A fejezethez jó szórakozást, utolsó előtti Ria szemszög! :)

A lábam minden lépéssel belesüppedt a puha, nedves homokba, a hullámzó, kellemesen hűvös tengervíz pedig néha a bokámig felcsapott. Késő éjszaka volt – vagy inkább korán reggel –, és én nem tudtam aludni. Mindig nehezen szoktam hozzá az idegen ágyakhoz, a jachton találhatóval sem volt ez másképp, meg egyébként is rossz alvó voltam, minden apró, ismeretlen zajra felébredtem. Most is ez történt, és a tenger lágy hullámzásával együtt mozgó hajó sem tudott visszaringatni az álmaimba, úgyhogy amikor meguntam a forgolódást, halkan felkeltem Marco mellől és kisétáltam a pici konyhába. A vállamra terítettem a vékony pulcsit, amit előző este egy szék karfáján hagytam, aztán kiléptem a szabadba.
Sötét volt még odakint, de egy vékony csíkban már vöröslött az ég alja, és látni lehetett a nap első sugarait, melyek narancssárgás fénybe vonták a tengert is. A csodás látvány némiképp megvigasztalt, amiért nem tudtam kialudni magam.
Gondoltam, sétálok egyet a parton, ha már ilyen szép idő van. A papucsaim hamar lekerültek a lábamról, a kettőt összefogva lóbáltam a testem mellett, miközben lassú léptekkel haladtam előre a homokban. Jót tett a séta, és a tenger felől érkező, sós illatot magával hozó hűvös, hajnali szél, amitől libabőrözni kezdett a karom. Legalább kiszellőztettem egy kicsit a fejem, amiben napok óta ezernyi gondolat cikázott össze-vissza. Természetesen a doki ajánlata foglalkoztatott leginkább, hiszen azóta sem beszéltem vele arról, mi legyen. Még mindig nem tudtam, mit akarok.
Az egyik felem át akarta venni a klinikát, mert kihívás volt, és rengeteg új lehetőséget tudott volna nyújtani – olyanokat, amikről korábban még álmodni is alig mertem. Soha nem voltam még olyan magas beosztásban, mint amilyenben ott lehettem volna, és ez egyrészt nagyon vonzott, másrészt eléggé taszított is. Megijesztett egy kicsit a nagy felelősség gondolata, nem voltam száz százalékig biztos benne, hogy képes lennék hosszú távon, egyedül vezetni a helyet. Nem éreztem magam vezető típusnak, nem voltak meg bennem az ehhez szükséges tulajdonságok – főképp a következetesség hiányzott, és nagyon sokszor a konfliktushelyzeteket sem tudtam megfelelően kezelni.
Az is visszatartott, hogy mennyire imádtam a jelenlegi munkámat, az embereket, akikkel együtt dolgoztam, és magát a Bayern Münchent. Azt a családias hangulatot, ami a Säbener Straßén fogadott minden nap, nem tudta volna helyettesíteni az idősödő Nora társasága, és az ő állandó, felszínes dolgokról való csacsogása.
Azonban a pénz sem volt utolsó szempont, ami azt illeti. A mostani fizetésemmel is tökéletesen meg voltam elégedve, de az, amit az új pozíciómban, a klinikán kaphattam volna, nemcsak az én, de még a családom költségeinek egy részét is fedezte volna. Az utóbbi időben nem álltak olyan jól anyagilag, ezért ha már adódott egy ilyen lehetőségem, szerettem volna támogatni őket. Viszont több embertől megkaptam már, hogy csak miattuk ne fogadjam el az ajánlatot. Ha arról van szó, hogy élvezem-e a munkámat, amit éveken keresztül végeznem kell, vagy pedig minden nap kedvetlenül, stresszesen, a számat húzogatva dolgozom, és belefásulok az állandó monotonitásba, nyugodtan lehetek önző.
Nehéz döntés előtt álltam, és néha azt kívántam, bár valaki kimondhatná helyettem a végső szót, hogy ne az én vállamat terhelje a felelősség.
Szinte teljesen kivilágosodott már, amikor elindultam visszafelé. Nem jutottam a döntéssel se előbbre, se hátra, viszont jól elmászkáltam az időt. Fel sem tűnt, milyen messzire elkeveredtem a jachttól, de az egyenes partszakasz miatt szerencsére nem volt nehéz visszatalálnom a kikötőhöz.
Marco még mindig aludt, amikor halkan benyitottam a szobába. Egy kicsit elálmosított a kinti hűvös levegő és a hosszú séta, úgyhogy visszamásztam az ágyba mellé azzal a céllal, hogy ha nem is alszok már, de legalább pihenek még egy keveset.
– Merre jártál? – kérdezte, mikor magamra húztam a takarót. Meglepett, hogy mégis ébren van, hiszen még mindig nagyon korán volt.
– Csak a parton voltam – feleltem halkan. Addig fel sem tűnt, mennyire fáztam, míg be nem vackoltam magam a jó meleg paplan alá.  – Felébredtem valami zajra, és utána már csak forgolódtam, úgyhogy inkább kimentem. A doki ajánlatán gondolkodtam.
– És mire jutottál? – érdeklődve fordult felém, egyik karját átvetette a derekamon, és közelebb húzott magához.
– Semmire, de ma meg holnap inkább nem is akarok ezzel foglalkozni. Boldog születésnapot! – köszöntöttem fel, egyben kellemesebb témára is váltottam. – Mikor jönnek Marcelék? – kérdeztem, miután megkapta a köszöntés mellé járó csókot is.
 Mivel mindannyian mostanában ünnepeltük a szülinapunkat – Marco és Mia konkrétan ma – úgy döntöttünk, meghívunk néhány embert a jachtra, és közösen bulizunk egy jót. Néhány dolgot már előre – még a nyaralás előtt – megszerveztünk, értesítettük a családjainkat, a barátainkat, gondoskodtunk egy csomó kajáról és piáról, és lebeszéltük Marco egyik haverjával, hogy biztosítsa a zenét. Tulajdonképpen már a torta-kérdést is megoldottuk, hiszen rendeltünk egy közös, több emeletes csokitortát, amiért a mai nap folyamán el is mehetünk majd.
– Dél körül lesz itt mindenki, egyedül André meg Montana jönnek majd később – felelte Marco.
– Oké, akkor délig még aludjunk egyet – javasoltam, majd belefúrtam a fejem a kispárnámba.
Tényleg elaludhattam, mert amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már üres volt mellettem az ágy. Odakintről halk beszélgetés hangjai szűrődtek be, időnként nevetés – ez volt az, amire végülis felébredtem.
Amikor pizsamában, kócos hajjal, arcomon a párnahuzat gyűrődéseinek nyomával kisétáltam a szobából, meglepődtem, hirtelen mennyien lettünk. Nem kellett az órára néznem, hogy tudjam, elmúlt már dél, mert az ebédlőben az asztal körül ott ült a Götze és a Reus család, Karl, Mia tesója, David és Katja, meg Marcel. Csak Fornell jött, a másik Marcel meg Robin most nem értek rá; az én családom pedig megígérte, hogy majd otthon megünnepeljük a szülinapomat.
Mindenkit üdvözöltem, bár Marco anyukáját nem olyan nagy kedvvel, mint a többieket. Nem beszéltünk a dortmundi látogatás óta, egyáltalán nem kért bocsánatot, éppen ezért elég kellemetlen volt a társaságában tartózkodni. Ő is csak zavartan fészkelődött, amikor egy gyors zuhany és felöltözés után leültem mellé egy bögre kávé társaságában. Én szerettem volna kibékülni vele, de úgy éreztem, nem nekem kell megtennem az első lépést. Ő viszont a jelét sem mutatta, hogy sajnálná, ami a dortmundi vacsorán történt, úgyhogy egyelőre próbáltam nem tudomást venni róla, hogy nem vagyunk jóban, és úgy tűnt, ebben legalább együttműködő. Ha más nem is, ez közös volt bennünk: ő sem akarta elrontani a fia születésnapját.
Egy ideig csak beszélgettünk, és végigkóstoltuk az összes féle rágcsálnivalót és süteményt, amit a vendégeink magukkal hoztak. Ugyan mindenkinek a lelkére kötöttük, hogy nem kell semmi, lesz elég nasi, enni és innivaló, de természetesen ennek ellenére is megleptek minket valamivel még az ajándékokon kívül is.
Amikor mindenki hasa megtelt, szépen sorjában előkerültek a hűtőből az italok is, Marcel pedig önállósította magát, és elővette a lemezeket, amiket magával hozott. Kiválasztott egyet, és betette a lejátszóba, ahonnan hamarosan a Coldplay Sky Full Of Stars című száma csendült fel.
Késő délutánra járt már az idő, mikor megérkezett André és a barátnője, plusz mindenki nagy meglepetésére velük jött a srácok válogatottbeli csapattársa is, Christoph Kramer. Nem számítottunk az újabb szőke németre, de természetesen nem küldtük el, hanem bemutattuk mindenkinek, és bevontuk őt is a jókedvű társalgásba.
Az alkohol hatására mindenki egy kicsit jobban feloldódott, én például azt vettem észre magamon, hogy egy pohár pezsgő után barátságos hangnemben cseverészek Marco anyukájával,  a második pohár után pedig már arra is rávettem magam, hogy elhívjam őket magunkhoz Münchenbe. Éreztem, hogy ezt még meg fogom bánni, és valószínűleg ő is, hogy igent mondott, de abban a pillanatban nem tudtam ezzel foglalkozni. Az agyam azon része, amelyik megakadályozhatta volna, hogy egyáltalán kinyissam a szám, már félig lezsibbadt.
– Emberek, van egy ötletem! – kiáltott fel Chris úgy húsz perccel az érkezése után. – Játsszunk márkásat!
– Jó! – vágta rá azonnal David, egy pillanattal később viszont elbizonytalanodott. – Mi is az a márkás? – kérdezte a tarkóját vakargatva. Tanácstalan arckifejezésének köszönhetően azonnal a nevetség tárgyává vált, de nem sértődött meg, inkább ő is mosolyra húzta a száját.
– Ez az egyik kedvenc ivós játékom – világosított fel Kramer mindenkit. – A végtelenségig lehet játszani. A szabály csak annyi, hogy az első ember kitalál valamit, mondjuk azt, hogy autó, és a többieknek szépen sorban mondaniuk kell egy-egy autómárkát. Akinek nem jut eszébe, annak innia kell.
– Jó, játsszunk ilyet! – helyeselték néhányan. Marco és Mario szülei persze kihúzták magukat a játék alól, de Karl szó nélkül benne volt. Mondjuk ezen nem lepődtem meg, mert jól emlékeztem rá, hogy őt már az egyetem idején is be lehetett vonni minden hülyeségbe.
Újra elfoglaltuk az asztal körüli helyeket, majd kisorsoltuk, hogy ki kezdjen. Marcelre esett a választás, és ő az egyszerűség kedvéért – meg ha az előbb már egyébként is fel lett hozva példaként – autók mellett tette le a voksát. Nyilván azt hitte, ezzel minket, lányokat meg tud majd fogni, de fogalma sem volt róla, hogy nekem például volt korábban egy időszakom, amikor kívülről fújtam az összes autómárkát; Mia pedig nagy Forma-1 rajongó hírében állt.
– Ferrari! – kiabálta be nagy büszkén Mia tesója.
– Mercedes! – vágta rá Katja, mikor rá került a sor.
– Trabant – folytatta a sort Karl.
Egy ideig elég unalmas volt a játék, mert mindenki tarsolyában volt egy-egy, még el nem hangzott autómárka. Végül Montana volt az első, aki hosszas töprengés és a többiek sürgető pillantásai után feladta, és inkább az ivás mellett döntött. Őt követte az ötlet értelmi szerzője, Christoph, majd szépen lassan mindenki. A végén három kör ment le úgy, hogy egy-egy embert kivéve mindenki ivott, szóval a játékot megelőzően kialakult kellemes alaphangulat csak még tovább fokozódott.
– Na, mikor folytatjuk már? – türelmetlenkedett Götze, mivel a két játék közé beiktatott szünet a szülinapi köszöntéseket telefonon is fogadó Marco miatt egy kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztük. Mire befejezte a Leoval és Moritz Leitnerrel folytatott hosszas, nevetésekkel és beszólogatással teletűzdelt beszélgetést, már mindenki pohara újra volt töltve.
– Szerintem úgy igazságos, ha ezt a kört az előző vesztese kezdi. Montana? – pillantott Christoph a mellette ülő lányra. André barátnőjének arcán egy pillanatra gonosz mosoly suhant át, majd mindenkivel közölte, hogy tusfürdőmárkákat fogunk felsorolni.
– Ne már! – hördültek fel a srácok közül egy páran, hiszen ők maximum két márkát, ha ismertek. Egyet, amit ők használtak, meg egyet, amit a barátnőjük cuccai között láttak.
– Na, gyerünk, nincs apelláta. Amúgy is az ivásra megy ki a dolog, le kell itatnunk a szülinaposokat! – vágott vissza Montana. A többiek ebben már egyetértettek vele, úgyhogy kezdetét vette a második játék is. Ez a kör jóval rövidebb volt, mint az előző, senki nem ismert különleges tusfürdőmárkákat, de nem is ez volt a fontos. Jól szórakoztunk, rengeteget nevettünk, és mire a végére értünk, senki nem volt már szomjas.
A többiek még játszottak egyet, de én azt a kört inkább már kihagytam. Katja meg Montana is úgy gondolták, hogy eleget ittak már, úgyhogy hármasban csatlakoztunk a Reus és a Götze szülőkhöz, akik odakint ültek és beszélgettek.
Nem sok időt töltöttünk a csillagos ég alatt, Katja hamar panaszkodni kezdett, hogy fázik, úgyhogy visszamentünk a hajó belsejébe, ahol ismét Marcel zenéi szóltak, az asztal helyén kialakított üres téren pedig jó néhányan – köztük Mia meg Mario – már táncoltak is. Éjfélig Marco és én is csatlakoztunk hozzájuk, és bár a tánctudásunk az első közös buli óta mit sem változott, éppen akkor ez egyikünket sem érdekelte.
Amikor az óra elütötte a tizenkettőt, megállítottuk a zenét, mert eljött az ideje a tortaevésnek. Előkerült a hűtőből a közös, karamellás csoki torta, amiből mindenki kapott egy jó nagy szeletet, illetve Mario anyukája is meglepett minket egy tortával, amit a fia kedvenc bajor étele nyomán perec alakúra formázott.
Ezen, és a közösen kiválasztott tortán felül Marco és Mario a legnagyobb titokban rendeltek egy másikat is, amit nekem és Miának szántak ajándékba. Sejtettük, hogy valami szokatlannal találjuk majd szembe magunkat, amikor kibontjuk a dobozát, de arra, hogy egy rózsaszín marcipánnal, rózsaszín habbal és csillogó cukorgyöngyökkel díszített Barbie-s torta lapul a kartonpapír alatt, egyikünk sem gondolt. A vendégsereg is meglepődött egy pillanatra, aztán a szoba egyik sarkából hangos nevetés harsant fel, amihez rövid úton mindenki csatlakozott.
– Csodálatos – jegyezte meg Mia, majd beletenyerelt a tortába, és Mario arcába vágott egy maroknyi piskótát és rózsaszín krémet. Ismét hangos kacagás tört ki a hajón, néhányan már a könnyeiket törölgették, vagy éppen a hasukat fogták nevetés közben. Götzét sem kellett azonban félteni, miután kézzel gyorsan kitörölte a szeméből a krémet, ő is a torta után nyúlt, és visszaadta Miának, amit kapott. Amikor pedig egy adag piskóta landolt a hajamban, én is becsatlakoztam, később Marco is, a többiek pedig remekül szórakoztak az óvodásokhoz méltó viselkedésünkön.
A mókának sajnos hamar vége lett, a torta ugyanis nagyon gyorsan elfogyott. Miután mindannyian lemostuk az arcunkról a krémet, és kifésültük a hajunkból a ragacsos masszát, folytatódhatott a buli. Marcel elindította Olly Murs Wrapped Up című számát, ami mostanában mindenki egyik kedvence volt, majd ezt sorra követték a jobbnál jobb dalok egészen hajnalig, amíg az utolsó néhány, legkitartóbban bulizó ember is elvonult aludni. 

10. rész

Heyho!
Meghoztam én is a részem, ami remélem, elnyeri majd a tetszéseteket. Kellemes vasárnapot nektek! Na, meg jó olvasást! :)
Nix

Mióta Mario tudatta velem, hogy szerdán Ibizára megyünk, azóta a bepakolással ügyködtem. Nem számítottam rá, hogy nyáron egy ilyen kiruccanásban lesz részem, de ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek, és igazából nem is kellett győzködnie. Főleg amikor kiderült, hogy ez ilyen négyes parti, amin Marco és Ria is részt vesz. Eszméletlenül vártam már, még sosem voltam Ibizán, sőt még ahhoz hasonló helyen sem nagyon, és már előre tudtam, hogy felejthetetlen nyaralás lesz.
Örültem, hogy a válogatott tábor előtt még van ideje egy kicsit pihenni, mert tudtam, hogy mennyire fáradt. Szinte rendszeresen kelt fel éjszaka arra, hogy begörcsöl a lába, és mivel képtelen volt szitkozódás nélkül várni, amíg kicsit alábbhagy a fájdalom, én is fent voltam vele. Sajnáltam, és tényleg ráfért már ez a kikapcsolódás a világbajnokság előtt.
Már el kellett volna indulnunk, de hiába kezdtem el a pakolást már két napja, még egyszer ellenőriztem a bepakolt cuccokat, és rájöttem, hogy néhány dolog még hiányzik. Utáltam az ilyen indulásokat, mindig olyan érzés volt, mintha valamit elfelejtettem volna, és képtelen voltam rossz gondolatok nélkül bezárni a lakást. Mario most nem sürgetett, gondolom direkt korábbi időpontot mondott az indulásra, mert tudta, hogy ezt fogom csinálni.
- Bébi, ha valamit elfelejtesz, majd ott veszünk neked – ölelte át a derekam, aztán kivette a kezemből a bőröndöt. Könnyedén lendítette be a csomagtartóba, pedig esküszöm nekem még húzni is nehezemre esett.
Miután végre sikerült belém beszélnie, hogy minden megvan, elindultunk a repülőtérre. A rádióban vidám, nyári zene szólt, én pedig azonnal elfelejtettem, hogy az előbb még aggodalmaskodtam. Felsőtestemmel táncolni kezdtem, a kezemmel pedig ide-oda mutogattam, miközben a szöveget énekeltem. Mario vigyorogva vezetett, gondolom rajtam szórakozott, pedig már bőven volt ideje megszokni ezt a tulajdonságomat. Kicsit feljebb csavartam a hangerőt, amikor Justin Bieber Roller Coaster című száma elindult. Nevetve vettem tudomásul, amikor a refrénnél Mario is beszállt az éneklésbe.
Marcoékkal a reptéren találkoztunk, ahogy előre megbeszéltük. Ők kicsit nyugisabbak voltak, mint mi, akik szinte beestünk a bejáraton a nagy nevetés közepette. Még mindig Mario éneklése miatt mulattunk ilyen jól.
- Mit szívtatok? Remélem, magatokkal hoztátok – fogott kezet Marco Marioval. – Amúgy nemrég mondták be, hogy a gépünk késni fog, szóval még van egy jó félóránk – tájékoztatott minket erről a csodálatos hírről.
- Nem baj, addig üljünk le – mutattam az ablak mellett lévő fekete fotelekre.
Ria azonnal csatlakozott hozzám, a két srác viszont úgy döntött, hogy ők addig kikérik a jegyeket, amiket a neten foglaltak. Rájuk hagytuk ezt a részét, úgysem kellünk hozzá négyen, majd a bőröndökkel elfoglaltuk a székeket. Kinyújtottam a lábaimat, amikre ma magassarkút húztam, mondván úgysem kell sokat álldogálni. Ria még nem látta ezt a lábbelimet, és amikor a szeme rátévedt, megjegyezte, hogy mennyire tetszik neki. Mosolyogva köszöntem meg, aztán kiveséztük, hogy milyen cuccokat pakoltunk be a hétre.
A fiúk veszekedve tértek vissza, nekünk pedig fogalmunk sem volt, hogy mi történhetett. A szavaikból nem sok mindent tudtunk meg, csak hogy valami nem jó. Többször is megkérdeztük, hogy mi a baj, de semmi reakciót nem kaptunk, szóval megvártuk, amíg abbahagyják a gyerekes marakodást, majd újra feltettük a kérdést.
- Mario elrontotta a jegyfoglalást, de nyugalom, én mindent helyrehoztam – húzta ki magát Marco.
- Mi? Te írtad rosszul, én arra foglaltam, amit küldtél – kötötte az ebet a karóhoz Mario.
Mielőtt újra belekezdtek volna az én nem vagyok hibás, de te jól elszúrtad dologba, inkább megkérdeztem, hogy megvan-e nekik még az üzenet, amiben megbeszélték. Amikor bólintott, kikaptam a készüléket a kezéből, és lázasan olvasgatni kezdtem, majd amikor megtaláltam, közöltem Marcoval, hogy most bizony Pufinak van igaza. Marco zavartan motyogott valamit, majd közölte, hogy felesleges erről beszélni, hiszen már mindent elsimítottak. Nem is nagyon vártam más reakciót tőle.
Miután hosszas várakozás után, végre feljutottunk a gépre, elfoglaltuk a helyeinket, és zenét hallgatva töltöttük el az utazást. Már vártam, hogy megérkezzünk, ezért mindenkit siettettem a leszállásnál, aminek az lett az eredménye, hogy Ria elhagyta az egyik táskáját. Természetesen én voltam a hibás, és amíg ő engem szidva leült egy székbe, mi előkerítettünk az eltűnt bőröndöt.
- Marco biztos nem bánta volna, ha eltűnnek a ruháid. – Mario egész végig jól szórakozott, és természetesen a csodálatos megjegyzéseit sem sikerült magában tartania.
- Na, jó, induljunk most már – pattant fel Ria, és végre kijutottunk a repülőtérről.
A légkondicionált épület után úgy arcon csapott a forró, kinti levegő, hogy azt hittem rosszul leszek. Fülledt meleg volt, úgyhogy alig vártam, hogy beüljünk a taxiba, és a jachtra érjünk. Azt terveztem, hogy még ruhástól a vízbe vetem magam, de ez a tervem hamar elillant. A srácok ragaszkodtak ahhoz, hogy körbenézzünk a hajón, amit végül is jó ötletnek tartottam, mert még sosem voltam ilyenen, és kíváncsi voltam, milyen az elrendezése. Kívülről kicsinek tűnt, nem tudtam, hogy fér el benne konyha, fürdő, meg két szoba, de belülről nagyon tágas volt. Minden tetszett benne, nagyon szép volt.
Reméltem, hogy a felfedezőút után végre lehűthetem magam, de túl sok energia volt a többiekben, és kitalálták, hogy menjünk el szétnézni a városba. Próbáltam őket meggyőzni, hogy még egy kicsit várjunk, de hajthatatlanok voltak, így történt, hogy egy fél óra múlva már egy sétányon nézelődtünk, aminek nem tudtam megjegyezni a nevét, tekintve, hogy soha életemben nem tanultam spanyolt, és nem is terveztem, mert nem igazán szívleltem. A hely nagyon szép volt, már amit eddig láttam belőle, és az emberek nagy része turista volt, szóval olyan sok spanyol szót sem kellett hallgatnom.
Sejthettem volna, hogy a városnézés igazából vásárlásba fog torkollani, de arra én sem számítottam, hogy valami hippi piacon fogunk kikötni, ahol rondábbnál rondább cuccokat mutogatunk egymásnak, mondván ez milyen jól állna rajta.
- Hé, hát ez kell nekem! – kiáltott fel Marco. Nem tudtam eldönteni, hogy most megint csak viccel, vagy tényleg meg akarja venni azt is igénytelen cipőt, hiszen az ízlését már egy jó ideje kétségbevontam.
- Ne szórakozz – próbálta elhúzni onnan Ria, de ő már az ára felől érdeklődött, miközben Mario dőlt a nevetéstől.
Kicsit később, nevetve hagytuk magunk mögött a piacot, a szőke kezében ott lógott a szatyor, benne a gusztustalan cipő, mi pedig még mindig nem akartunk elhinni, hogy megvette.
- Fogadjunk, hogy egyszer sem fogja hordani nyilvánosan – vigyorogtam Mariora, mire ő megrázta a fejét.
- De fogja – nyújtotta oda a kezét. – Egy újabb meztelen főzésben? – kacsintott rám. – Ezúttal egy tojásmentesben – tettem még hozzá vádlón.
- Te döntésed, ha nem szeretnél tojás főzni, nem kell. Merthogy, most tényleg te fogsz meztelenkedni – nevettem ki, majd a kezébe csúsztattam a kezem, és reméltem, hogy ezúttal semmilyen aljas húzása sem lesz, amiből megint én jönnék ki vesztesen.
Végül nem is engedte el a kezem, így kéz a kézben sétáltunk Riáék után, akik pár utcával arrébb felvetették, hogy mi lenne, ha beülnék valahová enni. Éhesek voltunk, és már nem akartunk addig várni, amíg visszaérünk, szóval jó ötletnek tartottam. A tengerparti, barátságos étteremben, fáradtam ültem le a székre. Melegem volt, elég sokat is sétáltunk, pluszban még éhes is voltam, úgyhogy alig vártam, hogy végre étel legyen előttem. Mario is csillogó szemekkel nézte az étlapot, és elég hamar el is döntötte, hogy mit fog enni. Nekem is sikerült választanom, ám amikor a tulaj a pincér szerepében megjelent mellettünk, még végig kellett hallgatnunk a specialitásáról szóló kampányszövegét, amit végül mindannyian leszavaztunk. Igazából azt hittem, hogy Mario meg akarja majd kóstolni, de most ő sem volt vevő semmi újdonságra.
A kiadós ebéd után lassan kezdtük hazafelé vonszolni magunkat, olyannyira, hogy alaposan le is maradtunk Marcoéktól.
- Tetszik a hely? – érdeklődött Mario útközben.
- Igen – bólogattam hevesen. – Köszi, még egyszer, hogy engem is elhoztál – bújtam hozzá.
- Ha még egyszer meg mered köszönni, esküszöm, beleváglak a vízbe – fenyegetett meg, miközben átkarolta a derekamat, és így sétáltunk tovább.
Mire elértünk a jachthoz, a két hófehérke már fürdőruhában kenegette magát a naptejjel, és a víz gondolatára, hirtelen nekem is eltűnt a jóllakottság okozta fáradság. Kicsusszantam Mario öleléséből, és a bőröndömhöz siettem, hogy kiráncigáljam belőle a bikinimet. Nem volt kedvem a naptejjel bajlódni, meg tulajdonképpen tök felesleges is lett volna. Életemben talán kétszer égtem le, akkor is csak az orrom, és másnapra bebarnult, szóval amint átöltöztem, kiszaladtam a kabinból, majd nekifutásból, elsőként ugrottam bele a vízbe. A víz magasra csobbant körülöttem, aztán élveztem, ahogy a felhevült testemet lehűti a kellemesen hűvös víz. A hajamat hátrasimítva jöttem fel levegőért, aztán a többiekre néztem, hogy jöjjenek ők is.
Mario azt mondta, ő annyira tele van, hogy most nincs kedve, de Marco és Ria velem tartottak. Egy ideig még hárman úszkáltunk, miközben beszélgettünk, utána viszont egymás társaságát próbálták élvezni, én pedig nem akartam őket zavarni. Kicsit kiültem a jacht szélére, és a lábam a vízbe lógatva, csukott szemmel élveztem a napsugarakat. Egyszer csak erős rántást éreztem a bokámon, ennek következtében újra a vízbe landoltam. Prüszkölve jöttem a felszínre, ahol Marco vigyorgós ábrázatával találtam szembe magam. Ezután legalább öt percig nyomkodtuk egymást a víz alá, és akkor is csak azért hagytuk abba, mert már nem bírtuk szusszal, és még a végén valaki megfulladt volna. Nemcsak a játéknak, hanem a lubickolásnak is véget vetettünk, és nevetve tértünk vissza Mariohoz, aki éppen olvasott. Ria nem bírta szó nélkül hagyni eme különös jelenséget, én viszont egy párszor már láttam könyvek társaságában, szóval csak mosolyogva hallgattam a rövid, ám annál viccesebb civakodásukat.
Kiterítettem a törölközőmet, és Mario mellé feküdtem, mire egy pillanatra rám nézett, egy gyors mosoly után viszont újra a betűknek szentelte figyelmét.
- Muszáj vagyok olvasni, mert különben nem bírnám levenni a szemem rólad – motyogta, hogy csak én halljam, mire felnevettem.
- Miért lenne az baj? – kérdeztem tőle kacéran.
- Nekem nem lenne az, de gondolom, nap közben nem kaplak meg – beszélt még mindig a könyvének.
- Azt jól gondolod – erősítettem meg meglátásban.
- Na, látod. Ezért baj – tette az ujját a lapok közé, könyvjelzőnek használva, majd amíg a hasáról a hátára fordult, összecsukta.
- Adj egy könyvet, nekem is olvasnom kell akkor – kacsintottam rá, mire felnevetett. Komolyan gondoltam, amit mondtam, ő mégsem mozdult, szóval áthajoltam a hasa fölött, hogy elvegyek a másikat, ami ott hevert mellette. A kezében lévőt elemelte a szeme elől, és kíváncsian nézett rám. Nagyon nyelt, amikor a melleim a hasához értek, aztán elkapta a kezem, amivel támaszkodtam, így rázuhantam.
- Ne szórakozz velem – suttogta, miután nyomott egy puszit a vállamra.
- Jó olvasást! – közöltem vele, és visszadőltem előbbi helyemre.
Nem sokáig bírtam a sorokat bújni, mert semmi kedvem nem volt hozzá. Ha legalább valami jó kis regény lett volna, de igazából nem is sikerült rájönnöm, hogy ez most akkor miféle tankönyvszerűség szeretne lenni, úgyhogy letettem magam mellé, és csukott szemmel kezdtem magam süttetni. Reméltem, estére már csoki barna leszek, ugyanis a fehér miniruhámat akarom felvenni az esti buliba. Épp erről az esedékes partiról elmélkedtem, amikor Ria megkérdezte, hogy mit tervezünk csinálni. Hát igen, erről a dologról még csak én tudtam, mert nemrég találtam ki.
- Ibizán vannak a legjobb bulik, nem fogunk itthon ülni – fejtettem ki véleményem, és reméltem, hogy mindenki beleegyezik. Miután senki nem tiltakozott, elkönyveltem a sikeremet, és fordultam egyet, hogy mindenhol egyformán barnuljak. Még a felsőm pántját is kioldottam, hogy ne maradjon fehér csík a helyén.
Ria és Marco újra a vízbe mentek, én pedig megpróbáltam aludni egy picit, de Mario máshogy döntött. Hallottam, ahogy hangos csattanással összecsukódik a könyv a kezében, majd megéreztem ujjait a hátamon. Felé fordítottam a fejem, hogy lássam, min töri a fejét, bár semmi kétségem nem volt a szándékait illetően.
- Rossz vagy – húztam fel az orrom, amit ő egy vidám nevetéssel reagált le.
Egy ideig győzködött, hogy menjünk be, de nem sikerült rávennie, úgyhogy végül feladta, ám arra nem számítottam, hogy egy vízbedobással fog megbüntetni. Hiába kapálóztam, nem tudtam visszatartani, szóval egy fél perccel később már mindketten a vízben nevettünk.

- A buli után a tiéd vagyok – adtam neki egy puszit, mire elégedetten vigyorgott, és visszahúzott magához egy, az előzőnél hosszabb és mélyebb csókra.