8. rész

Sziasztok!

Még mielőtt bármibe is belevágnánk, szeretném megköszönni az előző részhez érkezett pipákat és kommenteket, el sem hiszitek, mekkora örömet okoztatok velük! Üdvözölném a legújabb feliratkozókat is az oldalon, remélem, jól szórakoztok. 

Ami a mostani részt illeti, egy "kicsit" elszaladt velem a ló, kis híján hat A4-es word oldalt tesz ki a fejezet, de gondolom ti ezt nem bánjátok annyira. :D Nagyon könnyű volt megírni, én jól szórakoztam közben, és remélem, ez meg is látszik majd rajta. A végén sok zenét fogtok találni, és még bónuszként egyet ajánlanék az elejéhez is: Helene Fischer - Atemlos durch die Nacht

Akinek bármi kérdése/kérése lenne, az bátran keressen meg ask.fm-en, most pedig nem is húznám tovább a szót, essetek neki a résznek!
-------------------------------

A padon mellettem pihenő, félliteres vizes palack hangosat csattanva borult le a hófehér járólapra, ahogy egy szerencsétlen mozdulat következtében meglöktem. A benne lévő folyadék fröcskölve folyt ki a padlóra, méretes, átlátszó pocsolyát hagyva maga után. Egy pillanatra minden kollégám megállt abban a mozdulatban, amit éppen folytatott, majd rám meredtek, és azt figyelték, ahogy magamban káromkodásokat motyogva lehajoltam a szinte teljesen kiürült üvegért és visszatettem a helyére.

– Hagyd csak – szóltam Leára, aki pillanatok alatt mellettem termett egy felmosóronggyal. – Majd én – nyúltam a műanyag nyél után, de ő nem volt hajlandó elengedni, amíg fel nem törölte helyettem a padlót.

– Még a végén a vödröt is felborítanád – magyarázta, miközben kicsavarta a rongyot. Kislányos arcán apró mosoly jelent meg, mielőtt még egyszer végighúzta volna a földön a felmosót. Igazat kellett adnom neki. Tény, hogy amióta megérkeztünk a BL döntő helyszínére, ez volt a második kellemetlen vizes élményem, és nem vágytam még egy harmadikra is.

Nem ez volt az első ennyire fontos meccsem a csapat szakmai stábjának tagjaként, de most izgultam a legjobban, és állítom, idegesebb voltam, mint néhány játékos, holott nem is én léptem pályára, hanem ők. Ennek volt köszönhető a bénázás, hogy már azt sem tudtam, hová tegyem a kezem, hogy ne rágjam le az összes körmöm.

A kezdésig még hátra volt egy kis idő, és körülöttem látszólag mindenki nyugodt volt. A legtöbben kisebb csoportokra oszlottak és halkan beszélgettek, néhányan viszont kifejezetten jól szórakoztak rajtam – köztük Lea is. Nem haragudtam rájuk emiatt, tényleg nevetséges volt, amit műveltem. Olyan lassan peregtek le az utolsó percek, és én már nem bírtam egy helyben ülni. Keresztbe tettem a lábam, aztán pozíciót váltottam, a térdemre támaszkodtam, a padlón doboltam a cipőim talpával. Lea néha beszélt hozzám, de fogalmam sem volt miről. Válaszképp csak elláttam őt néhány munkával kapcsolatos tanáccsal, amikre igazából nem is volt szüksége.

Elsőként pattantam fel, amikor végre elindultunk, hogy elfoglaljuk a helyünket a kispadon a cserejátékosok mellett. Furcsa volt a gondolat, hogy ezúttal a jobb szélen fogok ülni, mellettem pedig nem Müller-Wohlfahrt doki foglal majd helyet, hanem Lea. Ragaszkodtam hozzá, hogy a vörösesbarna haját szoros lófarokba kötő lány ott legyen velünk a pályán, hiszen a csapatnál egyre többet sutyorogtak arról, hogy a következő szezonban megüresedik egy hely az orvosi stábban. Leának most lehetősége nyílt bepillantást nyerni a szakma rejtelmeibe, és eldönteni, hogy ha ez valóban bekövetkezik, szeretné-e betölteni az állást.

Marco meg én a játékos feljáróban futottunk össze. Velem ellentétben ő nem tűnt izgatottnak, éppen Götzével beszélgettek, és hamarosan a mindig jókedvű Dante is becsatlakozott a társalgásba. Odamentem hozzájuk egy pillanatra, hogy sok szerencsét kívánjak, és Lea is követte a példámat a közelben ácsorgó Shaqirival. Még mindig elpirult a svájci játékos jelenlétében, hatalmas, szürke szemei pedig felragyogtak, ahogy meghallotta a hangját. Az első randijukat követte egy második is, de részleteket nem tudtam, Lea nem akart róla beszélni. Állítólag nem akart elkiabálni semmit.

Miát a stadionba érkezés óta nem láttam sehol, de tudtam, hogy a meccs közvetlen kezdete előtt úgyis elő fog kerülni.

Így is történt, ő és az árnyéka, Ronald a kispad feletti lelátórészen foglaltak helyet, ahol a három sorral felettük ülő Uli Hoeneß szigorú, vigyázó tekintete követte minden mozdulatukat. Mind a hárman elég morcosnak tűntek, és őket látva a meccs miatti izgatottságom helyét szépen lassan átvette egy másik érzés: majd kifúrta az oldalam a kíváncsiság. Mivel Ron jelenlétében nem akartam nyíltan rákérdezni, hogy mi történt, a hűvösre való tekintettel viselt vékony, címeres dzsekim zsebéből előhúztam a telefonom, és írtam egy üzenetet Miának.

Megint árulkodott Ulinak. Félidőben majd részleteket is mondok az öltözők folyosóján, ha érdekel. – Érkezett a válasz rövid időn belül. Az első mondatot olvasva összevontam a szemöldököm, és aggodalmas tekintettel pillantottam fel a lelátón ücsörgő hármasra. Egyből eszembe jutott a legutóbbi eset, és Hoeneß ígérete, miszerint még egy ilyen, és Mia repül a csapattól. Reméltem, hogy nem ez lesz barátnőm utolsó estéje a Bayernnél.

Közben elkezdődött a meccs, de az első félidő eléggé eseménytelenül telt el. Nagyrészt abból állt az egész, hogy a Chelsea beállt védekezni, a piros mezes bajor játékosok pedig próbálták áttörni a kilenc ember alkotta tömör falat. Nem voltak túl sikeresek, igazából egy-két veszélyesnek mondható távoli lövés volt, aminél a fél kispad felugrott a helyéről, de egyikből sem lett gól. A kékek is vezettek egy pár kontrát, Neuer magabiztosságának köszönhetően azonban ezekből sem született meg a vezető találat.

A hármas sípszót követően felálltam a helyemről, ám még mielőtt az öltözők felé vettem volna az irányt, hogy Miával beszéljek, tekintetemmel gyorsan megkerestem Marcot a pályán. Félidőben soha nem szerettem odamenni hozzá, mert nem akartam zavarni vagy bármi ilyesmi. Tudtam, hogy ha vége, úgyis beszélünk, úgyhogy csak bíztatóan rámosolyogtam, mikor találkozott a pillantásunk, aztán elmentem a dolgomra.

Mia a falnak támaszkodva, telefonjával a kezében várt rám, szóval mondhatni a megszokott kép fogadott. Nagy összeget mertem volna rá tenni, hogy épp a twittert bújja, az utóbbi időben ugyanis szó szerint a közösségi oldal függőjévé vált, nem telt el úgy perc, hogy ne nézett volna rá.

– Ugye nem küldtek el a csapattól? – Rögtön ezzel a kérdéssel nyitottam, és vártam, hogy megnyugtasson egy nemleges válasszal.

– Nem – felelte, még mindig a telefonja kijelzőjét bámulva. Néha rá akartam kérdezni, hogy amikor Marioval van, akkor is ezt csinálja-e, esetleg úgy „beszélgetnek”, hogy twitteren üzengetnek egymásnak, de tartottam tőle, hogy nagy felháborodást keltenék ezzel a megjegyzéssel. Pedig nem akartam, mert egyébként nem zavart, amíg mellette rám is tudott figyelni, ha beszéltem hozzá.

– Akkor mi történt? – érdeklődtem tovább. Nagy kő esett le a szívemről, hogy marad, de a további részletekre is kíváncsi voltam.

– Velem semmi, csak Hoeneß csúnyán nézett rám. – Eltette a telefonját, és úgy folytatta tovább. – Behívatott magához engem, Mariot, Ronaldot meg Heynckest is, mivel nála történt a legutóbbi balhé. Jupp megvédett engem, de azt már nem mondhatta, hogy Mario nem hibás… Te is láttad, szóval tudod, mi történt. Ronald meg persze szent és sérthetetlen, az fel sem merült Uliban, hogy ő kezdte volna az egészet – forgatta a szemeit. – Szóval Mario büntetésben volt pénteken, Ron meg valószínűleg megúszta egy fejmosással, de nem tudom, nem mondott semmit.

Götze büntetéséről én lemaradtam, ugyanis mostanában elég sok időt töltöttem a rendelőben. Valahogy felgyülemlett ott egy csomó munka, a kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódó játékosok szinte futószalagon érkeztek, néhányan az első csapatból is, és rendbe kellett hoznom őket, hogy a döntőre bevethető állapotba kerüljenek. Többé-kevésbé ez sikerült is, komolyabb sérülés miatt egyedül Robben kényszerült a lelátóra, de szerencsére őt nem volt olyan nehéz pótolni.

Még egy pár szót váltottunk Miával, de lassan indulnunk kellett vissza, hiszen nem volt már sok hátra a szünetből, és nekem még meg kellett néznem, minden rendben van-e a játékosokkal. Miután Lea, és az orvos kollégák közölték, hogy nem volt sérülés az első félidőben, visszaültem a helyemre, és vártam, hogy kezdetét vegye a második játékrész. Bíztam a sikerben, reméltem, hogy ha csak egy góllal is, de a kilencven perc letelte után mi jövünk ki győztesen a párharcból, és nem kell végigizgulnom egy hosszabbítást, vagy esetlegesen még egy tizenegyes párbajt is. Nem voltam biztos benne, hogy azt kibírták volna az így is hajszálvékonyra zsugorodott idegszálaim.

Az első okot a visszafojtott lélegzetre, majd a kispadról felpattanásra Gomez szolgáltatta, aki mint mindig, egy szögletnél most is jókor volt jó helyen, és a védőjét megelőzve a kapuba fejelte a labdát. Azt az örömöt, ami a gólt követette mind a pályán lévők, mind a kispadon helyet foglalók részéről, egyszerűen le sem lehet írni. És alig telt el öt perc azután, hogy mindenki abbahagyta az ugrálást és az ölelkezést, még szinte el sem helyezkedtünk kényelmesen a székeinken, Shaq egy mesébe illő, hálószaggató góllal lepett meg minket. Immár két lépéssel voltunk közelebb az álmainkhoz, és ez hihetetlenül jó érzéssel töltött el mindenkit. A második félidő végén ráadásképp még a csapatkapitányi karszalagot viselő Basti is betalált, sarkazós góljával koronázva meg a sikert.

A kupa átadását megelőző pillanatok szinte teljesen összemosódtak előttem. Először a kispadon ücsörgőket ölelgettem végig, aztán a pályán lévőket, de a végére már azt sem tudtam, ki került sorra és ki nem. Örömkönnyektől csillogó arcokat láttam csak a tömegben; széles, boldog mosolyokat; Bastit, ahogy az ellenfél csalódott játékosait vigasztalja; a fiataljainkat, akiknek először volt ilyesmiben részük; és rengeteg játékost telefonjaikkal a kezükben, ahogy próbálták megörökíteni ennek a csodás estének minden egyes pillanatát.

Marco is ez utóbbiak közé tartozott. Mire sikerült kikeverednem a tömegből, és odamenni hozzá a Bayern szurkolók helyéül szolgáló lelátórész elé, már a boldogságtól kipirult arccal, címeres zászlóval a nyakában készítette el az ezredik közös képet az ilyesmire bármikor kapható csapattársaival – akkor éppen Boatenggel és Martínezzel. Megvártam, míg befejezik a fotózkodást, csak azután ugrottam Marco nyakába, hogy gratuláljak.

– Milyen érzés az első duplázás annál a csapatnál, ahol a kezdetektől fogva játszanod kellett volna? – kérdeztem nevetve, arra célozva, hogy néhány éve már megkereste őt a Bayern, de akkor a Dortmundot választotta helyettünk. Válasz helyett csak két tenyerébe fogta az arcom, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolt.

A serleg átvétele után egy jó darabig még a pályán folyt az ünneplés. Rengeteg szurkoló maradt a stadionban, az éneklésük és a tapsvihar, amivel kedvenceiket illették, hosszú percek után sem halkult el. A játékosok feleségeit, barátnőit és gyerekeit is beengedték a csapathoz, aminek köszönhetően újra láthattam Katját, akivel azóta a kávézós első találkozás óta majdnem napi szinten telefonos kapcsolatban álltunk. Remek barátra találtam a kézis lány személyében, és mivel kíváncsi voltam arra is, hogy játszik, megígértem neki, hogy a következő meccsükre elkísérem őt.

Később az elegáns hotelünk éttermében – amit a tiszteletünkre piros-fehérbe öltöztettek –, az ilyenkor szokásos díszvacsorán folytatódott a buli. Hidrogénnel feltöltött lufik voltak mindenhol, ragyogó fények villogtak az egész teremben, középen pedig egy kisebb, kör alakú színpadot alakítottak ki, aminek bal szélén, egy emelvényen kapott helyet az imént elhódított BL serleg.

Az olyan formaságokon, mint Heynckes, Rummenigge és a vezetőség néhány további tagjának unalmas beszéde szerencsére hamar túlestünk, és az evés-ivás – de főként az ivás – után kezdetét vehette az önfeledt szórakozás. David, Katja, Mia, Mario, Marco és én egy asztalnál foglaltunk helyet, és egy darabig csak beszélgettünk, meg Mülleren nevettünk, ahogy Claudioval táncolt. Mindkettőjüknek elég érdekes mozgáskultúrájuk volt, és a később betársuló Manu, majd az éneklésbe kezdő Dante csak fokozta kis asztaltársaságunk jókedvét. Idővel aztán egyre többen csatlakoztak a táncolókhoz, és mivel egyre jobb zenék kerültek elő, mi sem bírtunk már tovább egy helyben ücsörögni.

A buli egészen hajnalig tartott, valamikor kettő körül kezdett el megfogyatkozni a tömeg. A vezetőség, az edzői és orvosi stáb idősebb tagjai, a feleségek a gyerekekkel lassan elvonultak aludni, néhányan azonban felvetették az ötletet, hogy a jól megérdemelt pihenés helyett akár egy közeli szórakozóhelyen is folytatódhatna az ünneplés.

– Van kedved? – hajolt hozzám közelebb Marco, hogy a zene mellett is halljam a hangját.

– Nem igazán, de te menj csak, ha szeretnél – feleltem, azonban nemet intett a fejével, és hozzátette, hogy elfáradt, neki sincs már kedve bulizni menni a többiekkel.

Utólag belegondolva jobban tettük, hogy a pihenést választottuk. Az arcunk így is épp eléggé nyúzott volt, amikor reggel – pontosabban délben – felébredtünk, és levánszorogtunk enni az étterembe, amit időközben szorgos kezek fényesre sikáltak és az eredeti állapotába állítottak vissza. A többiek is hasonlóan festettek, mint mi, de a fáradtságérzetet elnyomta az öröm – annak a tudata, hogy a tegnap éjszaka valóságos volt. Ez adta a lökést, hogy reggeli után nekilássunk összepakolni, és elinduljuk hazafelé.

Késő délután érkeztünk meg Münchenbe, fáradtan, kialvatlanul, de még mindig jókedvűen. Néhány rajongó és újságírók tömege már a reptéren megrohamozta a játékosokat, és az a hír járta, hogy a Marienplatzon most minden eddiginél többen gyűltek össze.

A csapat egy nyitott buszon, rendőrök kíséretében utazott tovább az ünneplés következő állomására, a városházára. A Paulaner jóvoltából biztosítva volt a kifogyhatatlan sörmennyiség, ezzel együtt az út közbeni vidámság is. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy voltak olyan játékosok, akik ki sem józanodtak tegnap óta.

Ahogy közeledtünk a Marienplatzhoz, már nem csak a zenét hallottuk, de a rengeteg szurkoló hangját is. Néhány perc múlva pedig meg is láthattuk, mennyien vannak, és a tömeget látva leesett az állam. Piros mezes rajongók tengere árasztotta el nem csak a teret, de a környező utcákat is. Zászlókat lengettek, címeres sálaikat a magasba tartva énekelték az éppen felcsendülő Tage voller Sonnét, miközben várták, hogy a csapatuk megérkezzen, és Lehmann egyenként kihívja őket a városháza erkélyére. Lenyűgöző látvány volt, noha nem először volt szerencsém hozzá.

Marco tőlem kicsit távolabb, a busz elején állt az éneklő Müller és az üveges tekintettel a jármű oldalának dőlő Boateng társaságában. Egyik kezében sörösüveget, a másikban a telefonját szorongatta és próbált képet készíteni az elénk táruló piros-fehér tengerről. Elsőre és másodszorra sem járt sikerrel. Mivel ő sem volt már józan, képtelen volt a karját egyenesen tartani úgy, hogy ne remegjen meg egyszer sem. Miután magamban kiszórakoztam magam rajta, ahogy az ötödik képet is bosszankodva kitörli, átvágtam a köztünk álló néhány játékos alkotta csoporton, elvettem tőle a telefont, és kisegítettem őt.

– Parancsolj – mosolyogtam rá, miközben a tenyerébe csúsztattam a fekete-fehér hátlapú készüléket.

– Angyal vagy – széles mozdulattal ölelte át a vállam, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Elfintorodtam, ahogy egy pillanatra megéreztem sörszagú leheletét, de még mielőtt szóvá tehettem volna neki, a busz megállt alattunk, és mindenki mozgolódni kezdett.

Leszállás után elkattant néhány kép a parkolóban, de nem sokáig hagyták ott időzni a játékosokat. Szűk folyosón vezettek végig minket, egyenesen be egy aprócska szobába, ahol bármelyik irányba léptem egyet, máris valaki lábán tapostam. Marcoval igyekeztünk egy olyan helyet keresni, ahol senkinek sem vagyunk útban, és senkit sem akadályozunk az előre vagy hátra haladásban, de ez szinte lehetetlen volt. A kajával és italokkal megpakolt asztaloknál nyüzsögtek a legtöbben – többek között Mario is ott volt, és perecek után kutatott.

A sajtó emberei közül itt már csak az FCB.tv és a Bayerischer Rundfunk munkatársai voltak jelen, akik – mint mindig – most is élőben közvetítették az ünneplést az otthon ülők számára. Akit csak tudtak, elkaptak egy interjúra, a BR riportere éppen Riberyvel beszélgetett, amikor elhaladtunk mellettük. A francia egy szavát sem hallottam, de őt ismerve, és a mikrofonos pasi arckifejezéséből ítélve vicces társalgás lehetett.

Az erkélyre nyíló nyitott ajtón beáramló friss levegő ellenére kezdett nagyon meleg lenni a helyiségben, de szerencsére Lehmann már nem sokáig húzta az időt. Egyesével, mondandóját humoros megjegyzésekkel megtoldva, kezdte el kihívni a játékosokat a szurkolók elé, akik egy emberként kiabálták kedvenceik neveit. Libabőr futott végig a karomon, annyira jó érzés volt hallgatni őket, és eszembe jutottak azok az idők, amikor még én is „csak” egy odalent kiabáló rajongó voltam, nem az Fc Bayern csapatorvosa.

Lahm volt az utolsó, akit Lehman szólított. Előtte az edzői és az orvosi stáb néhány tagját is az ünneplők közé hívta, és Müller-Wohlfahrt doki hiányában lehettem én az a szerencsés, akit több ezer piros-fehérbe öltözött rajongó tapsolt meg a Marienplatzon. Valami egészen hihetetlen élmény volt, és elég sokáig kinn is maradtam a csapattal az erkélyen. Hallgattam, ahogy Müller Dante slágerét énekli; majd ahogy Ribery David kezébe nyomja a mikrofont, hogy az osztrák egy kis tanácstalanság után rázendítsen a Deutscher Fußballmeister refrénjére. Utána Basti kezdte el éltetni a másodedzőt – Hermann Gerlandot – amibe mindenki bekapcsolódott; rögtön ezt követően pedig két szótól zengett München főtere: Schweinsteiger Fußballgott.

Nevettem Lahmon a beszéde közben, hiszen alig tudott már értelmes mondatokat egymás után pakolni, és inkább gyorsan át is adta a szót Heynckesnek. Amikor pedig felcsendült a Die Hände zum Himmel, akkor már tudtam, hogy lassan vége a bulinak. Marco a dal refrénje alatt hátulról átölelte a derekam, és csinált rólunk egy közös képet.

– Mennyire lenne romantikus, ha itt és most, ennyi ember előtt megkérném a kezed? – kérdezte csak úgy mellékesen, miközben megmutatta az elkészült fotót. – Egy egytől tízig terjedő skálán.

– Tessék?! – Olyan gyorsan fordultam meg a saját tengelyem körül, hogy szinte beleszédültem. Rengeteg féle érzés futott át rajtam hirtelen, amiknek egy része az arcomra is kiült. Egyszerre voltam meglepett, izgatott és ijedt. Nem azért, mert nem akartam, hogy megkérje a kezem. Ha valóban megtette volna, én boldogan mondtam volna igent… Bármikor máskor, de még nem most. Hiszen nemrég voltunk túl egy majdnem-szakításon, éppen próbáltuk rendbe hozni a dolgokat kettőnk között, és ezek után én még túl korainak éreztem volna a lánykérést.

– Látom az őszinte örömöt az arcodon – nevetett. Látszólag remekül szórakozott a reakciómon, és valamivel nagyon szerettem volna visszavágni neki, de egy hang nem jött ki a torkomon. Megkönnyebbültem, hogy nem gondolta komolyan ezt a kérdést, mert őszintén, fogalmam sincs, hogy mit szólt volna hozzá, ha nemet mondok. Attól féltem, már ezzel a kétségbeesett arckifejezéssel is megbántottam, mert az előbbi nevetése nem tűnt túl őszintének.

– Figyelj – kezdtem, mert szükségét éreztem a magyarázkodásnak. Közelebb léptem hozzá és a nyaka köré fontam a karom, ezzel is időt nyerve, hogy kitaláljam, mit is szeretnék közölni vele. Végül ugyanazt mondtam el neki, amiket az imént gondoltam, hogy azok után, amik mostanában történek, én még korainak tartanám az eljegyzést. – De kérdezz rá néhány hónap múlva. Garantálom, hogy igent fogok mondani – tettem hozzá a mondókám végéhez.

– Ria, tisztában vagyok vele, hogy állunk, nem is gondoltam komolyan, amit mondtam… Még – hangsúlyozta ki alaposan ezt az egy szót. – De vigyázz, mert megjegyeztem az utolsó mondataid, és szavadon foglak majd – féloldalas mosolyra húzta a száját, amitől nekem is mosolyognom kellett, és lábujjhegyre emelkedve nyomtam egy puszit a szájára.

– Kilenc – mondtam hirtelen. Értetlen pillantást kaptam válaszul, amin majdnem elnevettem magam. – Egy tízes skálán kilencesre értékelném, ha a Marienplatzon összegyűlt tömeg előtt kérnéd meg a kezem – világosítottam fel, mire még szélesebb lett a mosolya, majd miközben a téren felcsendült a Forever Number One, lehajolt, hogy megcsókoljon.

7. rész

Sziasztok!

Pénteken a blog új kinézetet kapott, mint azt már megszokhattátok, Lívia jóvoltából. Nekem nagyon tetszik, remélem, ti is értékelitek a munkáját, mert nem kevés ideje volt benne.

Biztos észrevettétek azt is, hogy nem túl sűrűn hoztunk előzetest a részeinkből. Én, személy szerint mindig elfelejtettem, emiatt tartozom egy nagy bocsánatkéréssel. Mostantól viszont, közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy a továbbiakban egyáltalán nem teszünk ki előzetest.

Nos, azt hiszem ennyi lett volna, amit mindenképpen el akartam mondani. Illetve még annyi, hogy köszönöm a pipákat az előző résznél. Ehhez a részhez pedig jó szórakozást!

Nix

Úgy tűnt, Mario tényleg hinni akart nekem, és rájött végre, hogy semmi oka nem volt a féltékenységre. Bár aznap este kibékültünk, mégsem tettünk úgy, mintha semmi nem történt volna. Fokozatosan tértünk vissza a megszokott kerékvágásba, így történt, hogy a békülésünk után nem kötöttünk ki az ágyamban, sőt Mario inkább haza is ment éjszakára. Szerettem volna, ha nem épül az egész kapcsolatunk a szexre, hiszen eddig jóformán akármit csináltunk, oda kötöttünk ki. Ez volt az egyik dolog, amin változtatni akartam. Viszont így megint fuvar nélkül maradtam, s elgondolkoztam azon, hogy le kellene tennem a jogsit. Sokkal egyszerűbb lenne bejutnom a suliba és a munkahelyemre is. Nem kellene reggelente kelletlenül sétálgatnom, vagy mást megkérnem, illetve rengeteg időt megspórolnék, amit buszozgatással töltök. Semmi kedvem nem volt sétálni, szóval bosszankodva nyitottam ki az ajtót, hogy elinduljak, de meglepetésemre egy virágcsokorba ütköztem. Pontosabban Marioba, aki egy nagy csokrot tartott maga előtt.

- Váó – hőköltem vissza.

- Jó reggelt, Minnie! – dugta előre a fejét, hogy kilátszódjon a virágok mögül.

- Mi lelt téged? Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor hoztál nekem virágot. És azt hittem a Minnie-ről már leszoktál, Superman – vigyorogtam rá.

- Gúnyolódás helyett nem tudnál inkább adni egy puszit, a virágot betenni egy vázába, aztán beülni a kocsimba? Mert a Götze-taxi nem vár túl sokáig – tette még hozzá, mire én elvettem a virágot, és beszaladtam vele a házba, puszi nélkül hagyva őt. Nem jött be velem, inkább beült a kocsiba, majd amikor én is elhelyezkedtem mellette, hozzáhajoltam.

- Köszönöm – pusziltam szájon.

- Bármikor – válaszolta, majd sebességbe tette a kocsit, és elindult.

A csapatnál mi voltunk a napi szenzáció. Néhányan a parkolóban voltak, mikor megérkeztünk, és elég feltűnően bámultak, amikor egy kocsiból szálltunk ki. Nem gondoltam, hogy ennyi embert izgat, mi lesz velünk, de ahogy kézen fogva felkísért az irodámhoz, többen is utánunk fordultak.

- Adjunk műsort – kacsintott rám, amikor az ajtóhoz értünk. Megforgattam a szemem, és el akartam küldeni, de az ajkaimra tapadt, és egy szenvedélyes csókban részesített.

- Ó, jöjjek vissza később? – jelent meg Ronald, és úgy tett, mintha nem akart volna minket megzavarni. Tanácstalanul mutatott a háta mögé, amerre valójában mennie kellett volna.

- Ó, nem! Én épp menni készültem – mondta neki Mario normálisan, bár én tudtam, hogy milyen erőfeszítésbe telik lazán beszélnie. – Este folytatjuk – nézett vissza rám, kacsintott egyet, aztán odaköszönt Ronnak és lelépett. Majdnem elnevettem magam Ronald arckifejezésén, amin azonnal rendbe is szedett.

- Mia újra a fellegekben – húzott maga előtt egy csíkot, illusztrálva, hogy milyen szalagcímet adta, ha cikket kellene írnia az életemről.

- Kijavítottad? – mutattam a kezében lévő dossziéra, és teljesen figyelmen kívül hagytam az előbbi megjegyzését.

- Aha. Ma mit csinálunk?

- Én sok minden. Te megnézed az edzést, és írsz nekem egy cikket arról, hogy zajlik egy ilyen a Bayernnél. – Mivel lexikai tudása bőven volt, gondoltam inkább a gyakorlati részre kellene hangsúlyt fektetnünk, ezért adtam neki egy munkát. – Különös figyelemmel Hojbjergre, akinek ez a második edzése, mióta a sérüléséből felépült. - Az egyetlen pozitívum a srácban, hogy soha semmire nem húzta a száját.

Amikor Ron távozott, Dieterrel kezdtem el beszélgetni, majd miután a munkával kapcsolatos dolgokon átrágtuk magunkat, a suliról kezdett érdeklődni. Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mi újság, hogy csak három vizsgám lesz szerencsére, és hogy az összest a vizsgaidőszak végére vettem fel, mert akkor sokkal több időm lesz. Sajnáltam, hogy sokáig húzom, de tényleg jobban fel tudtam készülni akkorra, szóval így döntöttem.

- És látom Marioval is mindent elintéztél – mosolygott rám. Őszintén, tényleg nem gondoltam volna, hogy ennyien drukkolnak nekünk, de valóban, ez nemcsak egy csapat, ez család, és nemcsak egy munkahely, hanem egy otthon. Én pedig mindennél boldogabb vagyok, hogy a részese lehetek.

Az edzés végére én is lementem, hogy ellenőrizzem, Ronald teljesíti-e amit kértem. Mario odaintett, amikor az edző nem figyelt, én pedig mosolyogva folytattam az utamat a kis tanoncomhoz, aki a falnak támasztotta a hátát. A kezében egy füzet volt, amibe feljegyzett pár dolgot, és ezért meg is dicsértem.

- Igazából nem értem, miért vagy itt. Eddig szinte mindent tudtál, nem voltál rászorulva a segítségemre – mondtam neki, remélve, hogy nem hiszi majd azt, mennyire tökéletes.

- A család szerint a jó nem elég. Fejlődni pedig mindig lehet, illetve kell is – rántotta meg a vállát. Na, legalább nem hagyják elkanászodni, és nem arra építik a jövőjét, hogy úgyis bekerül a családi vállalkozásba, felesleges tanulnia.

- Oké. Jó munkát! – álltam fel mellőle, aztán odasétáltam Riához, aki közvetlenül a pálya széléről figyelte az edzést. Reméltem, hogy nem zavarom, és miután megrázta a fejét, elmondtam neki, hogy mi is kibékültünk Marioval.

- Tudtam én. Mi van Ronalddal? – nézett el a vállam fölött a srácra.

- Semmi. Csinálja a dolgát, és amíg nem avatkozik bele az életembe, addig nincs vele bajom – rántottam meg a vállam. – De azért örülök, hogy szombaton megszabadulok tőle – tettem hozzá halkabban, mire felnevetett.

Csendben néztük tovább az edzést, csak én fűztem hozzá néha valamit, amit szerintem Ria meg sem hallott már. Megszokta, hogy mindig beszélek valamiről, és amikor feleslegesen jártattam a számat, szerintem egyszerűen csak kizárt. Nem haragudtam rá, én is megszoktam, hogy ilyen, és nem vettem tőle rossz néven, mert tudtam, nem bunkóságból csinálja. Ha dolgozik, jobban szeret arra koncentrálni. Attól függetlenül, hogy most semmi dolga nem volt, csak készenlétbe állni, hogyha valakivel történik valami.

Az edzés végeztével Mario és Marco együtt sétáltak a le a pályáról, és felénk tartottak, közben pedig Heynckes kérte, hogy senki ne menjen sehová. Mindenki felé fordult, hogy mit szeretné még, ő pedig beszélni kezdett.

- Csak szeretnék holnaputánra mindenkit meghívni egy ebédre. Amolyan döntő előtti csapatépítés. Természetesen mindenki alatt az egész stábot értem. Szóval várok szeretettel mindenkit csütörtökön egy órakor – csapta össze a kezét, majd elsétált.

- Ú, ez jó lesz – hallottam pár embertől, aztán mindenki haladt tovább a saját dolgára.

- Hé, Marco! Nem tudtad volna hamarabb kiosztani azt a pofont Marionak? – nevettem rá, amikor mellénk értek, és közben már a barátommal küzdöttem, aki támadásba lendült a kérdésem miatt. Tudta, hogy utálom, ha izzadtan ölelget, és most pont erre készült. Lefogtam a kezeit, de mivel jóval erősebb volt nálam, inkább egy szerencsétlen flótásnak néztem ki, mint esélyes nyertesnek.

- Ha szeretnéd, bármikor szívesen megverem – válaszolta Marco, én pedig felnevettem, ezzel egyetemben Marionak sikerült elkapnia a derekamat, és csontropogtató ölelésben részesített.

- Engedj el – próbáltam megmozdulni, de nem tudtam. Nyögdécselve próbáltam szabadulni, mert tényleg fájt a kezem, ahogy az oldalamhoz préselte. – Összenyomsz és izzadt vagy. – Nem érdekelte. – Hiányoztál – jegyeztem meg, miközben feladtam, és mozdulatlanul vártam, hogy elengedjen.

- Hát jó, mert te is nekem. Megyek átöltözni, aztán ebédelek. Jössz velem? – kérdezte, miközben még mindig körém fonta a karjait, de legalább nem szorított. Bólintottam, aztán elengedett, és Marcoval együtt elsétált. Régen ebédeltünk már együtt, és örültem, hogy visszatérünk ehhez a szokásunkhoz.

Másnap nemcsak az ebédes hagyományunkat hoztuk vissza, hanem elkísértem a konditerembe is. Tényleg örültem, mert úgy látszott, nem maradt semmi nyoma a veszekedésünknek. Sem ő, nem én nem hánytorgattunk fel semmit egymásnak, és ez így volt tökéletes. Aznap megbeszéltük, nem kell tovább rágódnunk rajta.

- Tudod, arra gondoltam, hogy nálam aludhatnál – tette vissza a súlyzót a helyére, majd felült, és onnan nézett rám. Jó szokásomhoz híven csak az első öt-tíz percben csinálgattam valamit, aztán csak ültem vele szemben, és néztem, ahogy dolgozik.

- Oké, nekem mindegy hol alszok – hangsúlyoztam ki nevetve az utolsó szót.

Csütörtökön azt hittem, leütöm Mariot, amikor ébresztgetni kezdett, de teljesen maga alá gyűrt, szóval megint semmi esélyem nem volt ellene. Álmos voltam, és ma reggel már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy sokáig maradtunk fent. Dünnyögtem neki valamit, igazából még én sem voltam benne biztos, hogy értelmes dolgot mondtam, aztán kikászálódtam az ágyból. Szerencsére már nem kellett azzal bajlódnom, hogy mit vegyek fel, mert tegnap kiválasztottam, és magammal hoztam Mariohoz a cuccaimat. Persze, amíg én öltöztem, ő addig az ágyon lustálkodott, aztán a végén rá kellett várni.

- Itt hagylak – toporogtam az ajtóban.

- Hát, ha gyalogolni szeretnél – rántotta meg a vállát gonoszan vigyorogva. – Indulj el, majd utolérlek. Talán fel is veszlek – folytatta, amíg hozzá nem hajítottam az egyik cipőjét. – Hé, vigyázz azokra!

Miután végre elindultunk, hamar megérkeztünk a központba, ahonnan a busz indult. Marco a kocsijának dőlve várakozott, váltottunk vele pár szót, aztán mi felmentünk a buszra. Egymás mellé ültünk, de amikor Ria is befutott végre, akkor átültem a barátnőm mellé. Elmeséltem neki, hogy cikket kell írnom a mai napról, aztán ejtettünk pár szót Ronaldról, de nem akartam róla nyavalyogni hat órán keresztül, szóval beszálltunk a srácaink beszélgetésébe is, meg nevetve figyeltük, ahogy a többiek baromkodnak. A busz rádiójából hangosan szólt a zene, néhányan, akik elég bátrak voltak, megpróbálkoztak az énekléssel is, és elhangzott pár rettenetes fárasztó vicc is, amin mégis mindenki nevetett. Ezzel a társasággal szinte elrepült a hat órás út, majd jajgatva álltam fel a helyemről. Nem éreztem a lábaimat, úgyhogy Mario hátára ugrottam. Kicsit megdőlt előre, de aztán a lábaim alá nyúlt és lecipelt a buszról.

- Tényleg belekezdek majd egy taxi üzletbe. Kocsival is tudok fuvarozni, a hátamon is lehet utazni – tett le.

- Csak akkor egyezek bele, ha én leszek az első számú ügyfeled – közöltem vele, aztán nyomtam egy puszit a szájára, és követtem a többieket.

Nagyon tetszett ez a hatalmas telek, a ház, az állatok. Mindig is imádtam az állatokat, viszont a kutyákkal nem tudtam igazán összebarátkozni. Jobban szerettem a kisállatokat, mint például a nyuszi, úgyhogy, amikor Cando, a nagy német juhász örömében mindenkit összeugrált, én inkább hátrahúzódtam, és átadtam a terepet azoknak, akik meg akarták simogatni. A legtöbben már voltak itt, de azért az ebéd után, ami nagyon finomra sikeredett, és minden elismerésem az edző feleségének, aki ennyi személyre tudott ételt készíteni, egy kis terepszemlére mentünk. Körbesétáltuk a birtokot, miközben arra gondoltam, hogy ezt direkt így találta ki. Most az összes játékosa ledolgozza az előbb elfogyasztott kalóriákat.

Igazából ez a nap, számomra szintén csak egy munkanap volt, mégsem éreztem magam úgy. Figyeltem az eseményeket, hogy ki mit csinál, és igyekeztem a birtokról is kialakítani egy véleményt, hogy majd azt is beleírhassam a kis beszámolóba, de lényegében ugyanúgy tudtam élvezni a kis kiruccanást, mint a többiek. Senki nem is emlékeztetett rá, hogy nekem itt ma dolgom van, úgyhogy összességében nagyon jól éreztem magam.

- Szia – ült le mellém Basti, aki úgy tűnt elfáradt a nagy kutyázásban. – Hogy-hogy így egyedül? – érdeklődött felőlem, hiszen tényleg senki nem ült a közelemben.

- Csak szemlélődöm. Vigyázz mit mondasz, beleírom a cikkbe – ugrattam, amin ő jót nevetett.

- Rólam csak szépeket írj. Mint például, hogy Bastian egy igazi állatbarát. Az egész délutánját a kutyával töltötte, és úgy játszott vele, mintha a legjobb barátja lenne. Igazán szép gesztus ez a jövendőbeli világbajnoktól – szállt be a kis játékomba.

- Minimum – veregettem meg a vállát, aztán Ronaldra néztem, aki mellénk húzott egy széket, és leült rá.

- Miről beszélgettek? – kérdezte, remélve, hogy őt is bevesszük.

Mivel nem volt más választásunk egy darabig hármasban beszélgettünk, majd egyre többen lettek a sátorba, Basti úgy döntött visszatér a kutyához, és amikor Mario észrevette, hogy kettesben ücsörgök Ronnal, azonnal odajött. Felállított a székből, leült, majd az ölébe húzott. Egyértelmű volt, hogy ez az egész a felesleges harmadiknak szól, aki feltűnően grimaszolni kezdett.

- Volt már barátnőd? – kérdezte tőle Mario, én pedig csak reméltem, hogy nem lesz semmi gáz.

- Lemerem fogadni, hogy több is, mint neked – válaszolta flegmán.

- Akkor az előbb miért néztél így? A te barátnőid sose ültek az öledbe? – húzta fel a szemöldökét.

- Mi valahogy nem ragadtunk le az ölbe ülős szinten – vetette oda, miközben egy lesajnáló fejet vágott, én pedig úgy döntöttem, itt az ideje ennek a kis vitának véget vetni.

- Oké – álltam fel Mario öléből mérgesen. – Azt hiszem, én most… - Nem tudtam befejezni, mert Mario félbeszakított.

- Menj, és keress egy magadhoz való lányt, mert Mia nem az, úgyhogy jobb lenne, ha leakadnál róla – mondta neki Mario, mire ő kivágta a székét, és elcsörtetett.

A szék és a talaj hangos súrlódására többen is felénk néztek, én pedig miközben vetettem egy jelentőségteljes pillantást Mariora, leültem Ron előbbi helyére. Nem hiszem, hogy ez az egész most feltétlen szükséges volt, de nekem is elegem volt a srácból. Mario úgy tűnt, elégedett magával, én pedig ezúttal nem haragudtam meg rá, a kíváncsi tekintetek is elfordultak rólunk, és mindenki folytatta, amit eddig csinált. Mivel én közvetlen az ebéd után nem tudtam megenni a desszertet, most bepótoltam, közben pedig hallgattam, ahogy mindenki vidáman beszélget tovább.

Később feltűnt, hogy Hoeneß mérges pillantást vet felénk, miközben Ronalddal beszélget, de sejtettem, hogy most azonnal nem fog a torkomnak ugrani, mert nem akarja elrontani a hangulatot, és nem foglalkoztam tovább ezzel. Szinte mindenki visszatért ide, mi pedig megköszöntük a meghívást a mai napra. Jupp még mondott egy kis beszédet is, amiben megemlítette mindenki egész éves munkáját, illetve a két nap múlva esedékes döntőt is, majd elbúcsúztunk, és visszaszálltunk a buszra, hogy neki vágjunk a hat órás útnak, ami hazafelé természetesen sokkal hosszabbnak tűnt, mint idefele. 

7. rész

A Bajnokok Ligája döntőt közvetlenül megelőző napokon a doki még mindig nem volt sehol – és nem is telefonált, hogy mikor szándékozik megérkezni –, nekem pedig kezdett már elegem lenni abból, hogy rám sózza az összes munkáját. Rájöttem, hogy mindkét munkahelyen nem tudok egyszerre helyt állni, és nagy nehezen be kellett látnom azt is, hogy segítségre van szükségem. A klinikát nem hagyhattam ott, ezért a másik állásomtól kellett egy kis időre búcsút vennem, és keresni egy megbízható embert, aki rövid ideig helyettesítene engem. Beszéltem erről a többiekkel is, aztán a vezetőséggel is, és miután mindenki áldását adta a döntésemre, megkezdtem Lea König betanítását.

Még régebbről ismertem a lányt, és a mai napig emlékeztem rá, hogy első éven ő izgult legjobban az anatómia szigorlat előtt. Kifejezetten idegesítő módon, a tételeit bújva járkált fel-alá a folyosón, míg be nem hívták felelni. Jó egy órát töltött bent, kihúzott két hosszú, de egész könnyű tételt, és végül természetesen ötöst kapott. Akkor még nem igazán volt szimpatikus, nem is beszéltünk sokat, viszont rá egy évre együtt töltöttük a nyári gyakorlatunkat az egyetemi kórházban. Mindig egy napra voltunk beosztva, és ahogy emlékeztem, nagyon lelkiismeretesen végezte a feladatokat, amiket kiosztottak neki, szabadidőnkben pedig jókat cseverésztünk. Bár nem sűrűn, de mai napig tartottuk a kapcsolatot, és nem is volt kérdés, hogy most őt hívom fel, lenne-e kedve ideiglenesen munkát vállalni a csapatnál.

– Rég beszéltünk, hónapok óta alig hallottam rólad. Hol dolgozol most? – érdeklődtem, miközben villámgyorsan körbevezettem őt az edzőközpontban, csak a legfontosabb helyiségeket mutatva be neki. Sietnünk kellett, mert az edzés lassan véget ért, nekünk pedig meg kellett jelennünk a masszázs szobában.

– Nemrég mondták fel az előző állásomat, szóval éppen sehol – felelte a köpenye szélét gyűrögetve. – Elég sokáig voltam táppénzen, mert télen eltörtem a lábam, és mire visszamentem volna a rendelőbe, a főnököm közölte, hogy a helyettesem sokkal jobban végzi a dolgát, mint én, úgyhogy szeretnék őt megtartani… De mindegy is, nem voltam annyira oda azért a helyért. Csak most nehéz újra elhelyezkedni, pedig folyamatosan azon vagyok, hogy találjak egy új munkahelyet.

– Hm – tűnődtem el egy pillanatra. – Rémlik, hogy mintha lett volna szó arról, hogy az egyik orvosunk a szezon végén nyugdíjba megy. Ha gondolod, szólhatok egy-két jó szót rólad a vezetőségnek.

– Megtennéd? – csillant fel a szeme, mire csak mosolyogva bólogattam. Örültem volna, ha valóban össze is jön a dolog, jó lett volna valaki olyannal együtt dolgozni a későbbiekben, akit ismerek, és aki velem egyidős. Félreértés ne essék, imádtam a mostani stábot, de tény, hogy idős férfiakkal nem lehet csak úgy mindenféléről elcseverészni.

Az utolsó hely, amit megmutattam Leának, maga a masszázs szoba volt, ahol ezentúl majd a munkáját fogja végezni. Lelkes volt, amikor megemlítettem neki, hogy hamarosan élesben is bemutathatja, mit tanultunk az egyetemen a közös kedvenc különóránkon; akkor meg főleg, amikor a játékosok elkezdtek befelé szállingózni. Ő is odavolt a csapatért, igaz, ideje hiányában nem sokat járt meccsekre, úgyhogy ez volt az első alkalom, hogy teljes életnagyságban is találkozhatott a játékosokkal.

– Na, nézzünk ki valakit neked, aztán majd kiderül, tudok-e még újat mutatni neked, vagy már mindent tudsz. Mit szólnál, mondjuk ehhez a svájci szépfiúhoz? – sétáltam oda Shaqirihoz, Lea pedig követett. – Ugye nem bánod, ha te leszel az első, akit a gyakornokomra bízok? – kérdeztem a középpályástól. Elsősorban azért esett rá a választásom, mert elsőként ő és Gomez lépték át a küszöböt, de úgy véltem, jobb, ha nem ijesztem el azonnal Leát a csapattól azzal, hogy megismerkedtetem Mario csodás természetével.

– Egyáltalán nem bánom – villantott kedves, gödröcskés mosolyt Leára, akinek erre enyhe rózsaszín pír jelent meg az arcán. A svájci játékos, hogy a hatást fokozza, még kacsintott is egyet a lányra, majd elégedett vigyorral vette tudomásul, hogy a rózsaszín pír lassan vörössé mélyült.

– Na, jó, hagyd dolgozni őt, te nőcsábász – csaptam rá egyet Shaqiri fedetlen, izmos vállára, aki ettől egyből kezes báránnyá változott, és hagyta, hogy a gyakornokom hozzálásson a feladataihoz, én pedig figyelhessem Leát, tesz-e bármi nem helyénvaló mozdulatot. De semmi kivetnivalót nem találtam a munkájában, elégedetten szemléltem, ahogy profi módra teszi a dolgát mindaddig, míg egy derekamra simuló tenyér el nem terelte róluk a figyelmemet. Marco már utcai ruhákba öltözve állt mellettem, kezében az Audija kulcsait lóbálva. Gondoltam, nem lesz gond, ha Leáékat egyedül hagyom tíz percre, úgyhogy miután adtam Marconak egy puszit, elindultunk kifelé a parkolóba. Közben azt is megjegyeztem, milyen hamar elkészült.

– Sietek, mert van egy kis elintéznivalóm a városban. El kell mennem igazolványképet csináltatni. Később találkozunk? – kérdezte, mire mosolyogva bólintottam. Mostanában elég jól alakultak a dolgok kettőnk között, amióta kibékültünk, rengeteget beszélgettünk a kapcsolatunkról, és tényleg úgy éreztem, hogy ez segít egyenesbe hozni mindent. Idejét láttuk annak is, hogy lefektessünk néhány szabályt, amiket igyekeztünk betartani, és amiknek köszönhetően jobban odafigyeltünk egymásra. Ezeknek hála boldog voltam, és bizakodó, hogy ezúttal tényleg megoldást találunk majd a problémáinkra.

– Viszont holnap reggel nekem még el kell vinnem Leát a stadionba is, megmutatni neki, hogy mi hol van. Mindenképp le akarom ezt tudni ma meg holnap, szóval majd csak indulás előtt, a busznál találkozunk. – Jupp az előző napi edzés végén meghívta magához Mönchengladbachba a csapatot – beleértve a szakmai stábot és a vezetőséget is – egy ebédre, de mivel a város nem éppen München közvetlen közelében található, ezért korán reggel, közösen, a csapatbusszal indulunk majd az edzőközponttól, hogy ebédre odaérjünk a Heynckes rezidenciára.

– Rendben – bólintott Marco. Megállt az ajtóban, mivel odakint szakadt az eső. Nem akarta, hogy tovább kísérjem és elázzak, úgyhogy a búcsúzkodást még tető alatt intéztük el. – Ma délután csak csörögj rám, ha végeztél. Elmegyek érted. – Lehajolt, hogy megcsókoljon, aztán a fekete ernyőjét előrángatva elindult kifelé az ítéletidőbe, én meg lassan visszasétáltam Leáékhoz.

Egy darabig néztem a lófarkas lányt, ahogy a mozdulatokat végzi, de nem tudtam belekötni, láttam rajta, hogy tudatosan csinálta azt, amit csinált, magabiztos volt, és semmi hibát nem ejtett. Elégedetten elmosolyodtam, majd egy kis időre újra magukra hagytam őket. Az öltözőbe mentem, gyorsan átvettem a ruháimat, leakasztottam a vállfáról a hófehér orvosi köpenyemet, és összeszedtem a szanaszét hagyott dolgaimat. Amikor ezzel megvoltam, visszamentem a masszázs szobába szólni Leának, hogy készüljön ő is, mert hazaviszem, mielőtt elmennék a rendelőbe.

Ugyanott találtam rájuk, ahol hagytam őket, éppen csak annyi különbséggel, hogy a gyakornokom már nem azon volt, hogy minden erejével a feladatára koncentráljon, hanem éppen Shaqirival nevetgéltek valamin. Helyesek voltak, mert látszólag mindketten első pillantásra találtak valami vonzót a másikban, és normál esetben hagytam volna őket, most azonban kénytelen voltam félbeszakítani a csevejt, mivel siettem.

– Lea, munkaidőben nem csacsogunk – szóltam a lányra, mire összerezzent és zavartan hátrébb lépett egyet. – Ha végeztél, menjünk, mert később dolgom van.

– Oké – bólintott kicsit megszeppenten, de amikor visszafordult a svájci játékoshoz, már újra csillogott a szeme, és kipirult az arca. – Akkor este – mondta neki, mielőtt nyomott egy puszit az arcára. Fejcsóválva, magamban mosolyogva fordultam meg, és indultam kifelé a szobából. Alig vártam, hogy Lea kövessen, és kifaggathassam őt.

– Szóval, mi lesz este? – kérdeztem vigyorogva, mikor végre megérkezett az öltözőbe.

– Semmi, semmi – kezdett el gyorsan pakolászni, és még a témát is próbálta elterelni, de én nem hagytam annyiban a dolgot. Addig nyaggattam, míg a belvárosi lakása felé vezető úton el nem mesélte, hogy megbeszélték, később találkoznak, és beülnek valahová beszélgetni meg iszogatni.

A délutánom a rendelőben viszonylag gyorsan eltelt, elég sok dolgom akadt, amik mellett nem tudtam a hátralévő percek számolgatására koncentrálni, éppen ezért fel sem tűnt az idő múlása. Egyszer csak már azt vettem észre, hogy Nora pakolászik, és amikor az órára tévedt a pillantásom, láttam, hogy hamarosan lejár a munkaidőnk.

Küldtem egy üzenetet Marconak, hogy indulhat értem, illetve azt is megírtam neki enyhe célzásképp, hogy semmi kajám nincs otthon, és mindjárt felfordulok éhen. Szerencsére vette a lapot, és a hazafelé vezető úton beugrottunk a már-már törzshelyünknek számító Cupidoba, hogy elvitelre kérjünk valami finomat, amit aztán nálam fogyasztottunk el. Vacsora után tele hassal elterültünk a kanapén, és elkezdtük nézni a Nagyfiúk első részét, de a vége felé már teljesen elvesztettem a történet fonalát, annyira fáradt voltam. A film végén annyi erőm volt csak, hogy bevánszorogjak a szobámba, és Marcohoz bújva fél perc alatt elaludjak.

Reggelre elfelejtettem ébresztőt beállítani, és mikor felkeltem, realizáltam, hogy bizony elaludtam, és már rég el kellett volna indulnom. Rakétasebességgel pattantam ki az ágyból, és láttam neki kifésülni az alvástól összekócolódott hajamat, közben pedig a szekrényemben kutakodtam valami ruha után. Egyedül arra figyeltem, hogy se készülődés, se indulás közben ne csapjak nagy zajt, mert nem akartam felébreszteni Marcot.

Leával hamar végeztem a stadionban, de mivel késve indultam, a sokáig tartó készülődés és a nagy kapkodás következtében már csak a központ parkolója felé félúton jöttem rá, hogy a telefonom otthon maradt. Annyira jellemző volt rám, hogy ha sietek, elfelejtek magammal hozni valamit… Sejthettem volna, hogy most is be fog következni. Hazamenni azonban már nem volt időm, úgyhogy reménykedtem, hogy Marco megtalálta az ágyam melletti éjjeliszekrényen, és elhozta nekem; vagy pedig senki nem akar majd keresni, amíg a csapattal vagyok Heynckesnél.

Az edzőközpont parkolójában több – a játékosokhoz tartozó – autó is parkolt, de én csak egyet kerestem – azt, amelyiket már messziről megismertem, hiszen matt fekete színével kitűnt a többi hasonló közül. Marco az Audi R8-as oldalának támaszkodva várakozott, közben pedig a telefonján nyomkodott valamit. Annyira belemerült abba, amit csinált, hogy észre sem vette, hogy megérkeztem, csak amikor ráköszöntem.

– Szia – mosolygott rám, miközben a zsebébe süllyesztette az iPhone-t. – Épp most akartalak hívni, hogy mikor jössz már.

– Nem vettem volna fel. Sietnem kellett, és a nagy kapkodás miatt otthon hagytam, mint mindig… És most ne nevess ki – forgattam meg a szemeimet derült arckifejezését látva.

– Oké, oké – komolyodott meg pillanatok alatt. – Gyere, szálljunk fel – nyúlt a kezem után. – Szerintem már mindenki megérkezett.

Valóban, a busz tele volt, és amint helyet foglaltam Mia mellett, már indultunk is. Barátnőmnek cikket kellett írnia a látogatásról a Südsternnek, plusz továbbra is pesztrálnia kellett Ronald Hoeneß-t, aki szintén velünk tartott az FCB News forgatás miatt. Szerencsére jó távol ült tőlünk, így Mia nyugodtan panaszkodhatott rá az utazás alatt, amennyit csak akart.

Hosszú volt a hat órás út, de jó hangulatban telt el. Néhány játékos – főleg Thomas Müller – már most nagyon elemében volt, szóval érdekes és nevetésben gazdag összejövetelnek néztünk elébe. A szórakozás ellenére azonban alig vártam, hogy megérkezzünk Mönchengladbachba, az üléstől ugyanis kezdett lezsibbadni mindenem.

Jupp háza maga meglepően kicsinek tűnt ahhoz képest, amit elképzeltem, a hozzá tartozó birtok viszont óriási volt. Mint kiderült, kellett is a nagy hely a rengeteg állatnak, amit tartottak. Az edző barátságos, játékos kedvű németjuhásza annyira megörült a rengeteg embernek, hogy örömében össze-vissza szaladgált, mindenkit körberajongott, és élvezettel zsebelte be a rengeteg simogatást, amit tőlünk kapott. Cando végül Basti személyében talált igazi játszótársra, és őket elnézve nem tudtam eldönteni, melyikük élvezi jobban.

Megismerkedtünk Heynckes feleségével is, aki néhány vállalkozó kedvű rokon segítségével a hihetetlenül finom ebédről gondoskodott, amit a tűző napra való tekintettel felállított sátor alatt fogyasztottunk el. Mindent megkóstoltam, hiszen a reggeli sietés közben csak néhány falatot tudtam enni, aminek köszönhetően már az érkezés előtt egy órával hangosan korgott a gyomrom. Desszertnek citromtortát kaptunk, de akkorra már annyira tele voltam, hogy – bármennyire is finom volt – csak a szelet felét bírtam megenni. Persze Marconak nem kellett kétszer mondani, hogy nyugodtan megeheti, amit meghagytam.

Nagyon jól éreztem magam egész délután, remekül meg lett szervezve ez a kis összejövetel. Jó volt így – a pályán kívül is – összegyűlni a csapat tagjaival, mert mindenki egy kicsit felszabadultabb volt, a vezetőség is sokkal lazább volt, mint egyébként. Hoeneß néhány pohár bor után sztorizgatni kezdett, főleg az utóbbi évek vicces történeteit vette elő, amiknek rendre Ribery volt az egyik főszereplője. Volt olyan, amit nem először hallottunk már, mégis ugyanolyan vicces volt, és ugyanúgy tudtunk nevetni rajta, mint legelső alkalommal. Egy idő után azonban a játékosok egy része ráunt az anekdotákra, felálltak kényelmes, párnázott székeikből, és elindultak megkeresni Candot, a németjuhászt, hogy még a hazaút előtt utoljára játsszanak vele egy jót.

Marco meg én is úgy döntöttünk, hogy teszünk egy sétát a dísztó körül. A tenyerébe csúsztattam a kezem, és megindultunk a többiek után.

– Nem tudod, mikor jön vissza Müller-Wohlfahrt doki? – kérdezte Marco nem sokkal azután, hogy eltávolodtunk az asztaltól, és az éppen felnevető ottani társaságtól.

– Mostanában nem beszéltem vele – vontam vállat. – Miért?

– Túl sokat dolgozol, mióta nincs itt. Alig találkoztunk, Marcelékkel több időt töltöttem, mint veled, és hiányzol, hiányzik, hogy csak úgy együtt legyünk, kajáljunk, filmet nézzünk vagy bármi. Az utóbbi hetekben alig volt olyan esténk, mint például a tegnapi. – Nem számítottam rá, hogy ezt fogom hallani, de nagyon boldoggá tett most ezzel a néhány szóval. Néha az ilyen elejtett mondatai sokkal többet jelentettek, mint amikor nyíltan kimondta, hogy szeret. Mielőtt bármit is válaszoltam volna, a nyaka köré fontam a karjaimat és megcsókoltam.

– Most, hogy Lea itt van, a délelőttjeim nagy része felszabadult, ráadásul mindjárt vége a szezonnak is, nyáron lesz időnk bepótolni mindent – bíztattam mosolyogva. – Mellesleg nem bánom, ha a barátaiddal vagy. Legalább nem fognak utálni engem, amiért elhanyagolod őket miattam – tettem hozzá nevetve. Mivel jól kijöttem Marcelékkel, tudtam, hogy ez a veszély nem áll fenn, de azért nem ártott elővigyázatosnak lenni.

Mentünk egy jó nagy kört a tó körül, majd elindultunk visszafelé, mivel mindketten megszomjaztunk. A szinte teljesen kiürült sátorba visszatérve azonban érdekes szituációba csöppentünk. Ronald és Götze egy kisebb szóváltásba keveredtek, aminek az elejéről ugyan lemaradtunk, de így is sejtettük, hogy mint mindig, most is Mia miatt balhéztak.

– Menj, és keress egy magadhoz való lányt, mert Mia nem az, úgyhogy jobb lenne, ha leakadnál róla – vetette oda Mario az elkényeztetett Hoeneß gyereknek. Válaszképp csak egy dühtől villámló, sértett tekintetet kapott, majd Ron hátrarúgta a székét – olyan erővel, hogy az kis híján fel is borult –, és sietős léptekkel távozott a sátorból.

A jelenet szemtanúi közül jó néhányan most értetlen arccal meredtek Miáékra. Mario csak elégedetten vigyorgott, elvett egy perecet az asztal közepére helyezett tálból, és falatozni kezdett. Mivel se ő, se Mia nem mondott semmit, lassan a többiek is visszatértek a balhé előtti cselekvéseikhez, és Marco meg én is igyekeztünk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Áfonyás limonádét töltöttem a poharainkba, aztán helyet foglaltunk az asztal mellett, és beszédbe elegyedtünk Bastival és Philippel.

Nem sokkal később visszatért a csapat nagy része, valamint Heynckes és a vezetőség is. Hoeneß jó hangulata eltűnt, és úgy tűnt, az arca már nem borvirágos, sokkal inkább a haragtól vöröslik. Mögötte kullogott Ron is, lehajtott fejjel, de egyikük sem szólt egy szót sem.

Amikor mindenki megérkezett, kezdetét vette a búcsúzkodás, elköszöntünk az edzőtől, a feleségétől, a rokonaiktól, Candotól; megköszöntük a finom ebédet, majd felszálltunk a buszra, és elindultunk visszafelé Münchenbe. Marco vállára hajtva a fejem, zenehallgatással telt el az újabb hat óra, és amikor a véletlenszerű lejátszásra állított listámról megszólalt a Stern des Südens, tudatosult bennem, hogy a csapat kevesebb, mint két nap múlva BL döntőt fog játszani. Nem állítom, hogy egy kicsit sem izgultam az eddig olyan távolinak tűnő meccs miatt, de bíztam a srácokban. Tudtam, hogy bőven van motivációjuk, és mindannyian nagyon akarják ezt a győzelmet.

------------------------------------

Sziasztok!

Az elején most nem akartam húzni az időt a rizsával, vártatok így is eleget a részre. Remélem, megérte várni, és legalább feleannyira fog tetszeni nektek, mint az előző. Ha már a 6.-nál tartunk, engedjétek meg, hogy egy óriási, hatalmas KÖSZÖNÖMöt mondjak a 15 pipáért, meglepődtem, hogy ennyi összejött, de nagyon örültem neki. Legalább ennyire örülünk a 23 - Bloglovinon 27 - rendszeres olvasónak, és a több, mint 15000 oldalmegjelenítésnek. A kommenteket is köszönjük azoknak, akik rendszeresen vagy rendszertelenül írnak, remélem, most is megleptek egy párral. :))

xoxo, L.

Hír

Sziasztok!

Két héttel ezelőtt, a 6. fejezet elején tettem róla említést, hogy nem biztos, hogy elkészülök időre a 7. résszel, de azért igyekszem mindent megtenni. Nos, ez így is volt, viszont az elmúlt két hetem arról szólt, hogy hajnal ötkor keltem fel, általában jól elfáradtam a gyakorlati helyemen, és amikor hazaértem, nem nagyon volt már erőm a történettel foglalkozni. Múlthét szombaton egész sokat hozzáírtam, ám sajnos még így sem készült el mára. Remélem megértitek a késés okát, és talán kárpótolni tudlak titeket a megszokottnál egy kicsit hosszabb részlettel (ami csak félig-meddig van átolvasva, ezért hibák előfordulhatnak benne):

Egy darabig néztem a lófarkas lányt, ahogy a mozdulatokat végzi, de nem tudtam belékötni, láttam rajta, hogy tudatosan csinálta azt, amit csinált, magabiztos volt, és semmi hibát nem ejtett. Elégedetten elmosolyodtam, majd egy kis időre újra magukra hagytam őket. Az öltözőbe mentem, gyorsan átvettem a ruháimat, leakasztottam a vállfára akasztott hófehér köpenyemet, és összeszedtem a szanaszét hagyott dolgaimat. Amikor ezzel megvoltam, visszamentem a masszázs szobába, hogy szóljak Leának, hogy készüljön ő is, mert hazaviszem, mielőtt elmennék a rendelőbe.

Ugyanott találtam rájuk, ahol hagytam őket, éppen csak annyi különbséggel, hogy a gyakornokom már nem azon volt, hogy minden erejével a feladatára koncentráljon, hanem éppen Shaqirival nevetgéltek valamin. Helyesek voltak, mert látszólag mindketten első pillantásra találtak valami vonzót a másikban, és normál esetben hagytam volna őket, most azonban kénytelen voltam félbeszakítani a csevejt, mivel siettem.

- Lea, munkaidőben nem csacsogunk – szóltam a lányra, mire összerezzent és zavartan hátrébb lépett egyet. – Ha végeztél, menjünk, mert később dolgom van.

- Oké – bólintott kicsit megszeppenten, de amikor visszafordult a svájci játékoshoz, már újra csillogott a szeme, és kipirult az arca. – Akkor este – mondta neki, mielőtt nyomott egy puszit az arcára. Fejcsóválva, magamban mosolyogva fordultam meg, és indultam kifelé a szobából. Alig vártam, hogy Lea kövessen, és kifaggathassam őt.

A teljes fejezetet egy hét múlva vasárnap, a megszokott időben olvashatjátok. Köszönöm a türelmeteket, illetve a 6. részhez érkezett eszméletlen mennyiségű pipát! :)

xoxo, Livi