6. rész

Sziasztok!

Csak bocsánatot szeretnék kérni, ha esetleg találtok hibát a részben. Több mint valószínű, hogy lesz benne, mert hiába olvastam át, rettentő fáradt vagyok, és nem hiszem, hogy sikerült rendesen orvosolni a problémát. Nézzétek el nekem! Jó olvasást! 

Nix

Ronald új beadandója tele volt hibákkal, amitől alaposan kiakadtam, és elkezdtem kioktatni, hogy mivel kellene foglalkoznia, ahelyett, hogy Götze és a kapcsolatunk kikezdésén ügyködne. Pofátlanul vigyorgott, majd kijelentette, hogy a kapcsolatunkhoz semmi köze, de ha esetleg vigaszra lenne szükségem, hozzá még mindig mehetek. Igazából csak mérges voltam, és tudtam, hogy a felkészületlensége nem az ő hibája, hanem az enyém, hiszen az interjús eset óta alig foglalkoztam vele. Inkább leültettem, és piti feladatokat végeztettem vele, csakhogy ne kelljen hozzászólnom. Szerencsém volt, hogy nem panaszolt be újra a nagybátyjának, mert akkor már nem csak a magánéletem heverne romokban.

- Itt ez a füzet - nyomtam a kezébe a régi jegyzeteimet. - Mikor idekerültem, ezeket mondta el nekem Ria. Olvasgasd át őket holnapra, és ha kérdésed van, tedd fel őket. Most pedig keresd meg Dietert, és kérdezd meg tőle, hogy tudsz-e valamit segíteni. Mondd, hogy én küldtelek - engedtem útjára, aztán visszafordultam a saját feladatom fölé.

Még volt tizenöt percem, mielőtt el kellett indulnom a kampuszra, hogy időben odaérjek az órára, és ez rettentő kevésnek bizonyult. Most, hogy a BL döntő ilyen közeli időponttá vált, rengeteg marketinges feladat volt, amiből én is kivettem a részem, annak ellenére, hogy közvetlenül nem tartozott a hatásköröm alá. Szívesen csináltam, csak hát az időm beosztása okozott némi nehézséget. Aznap két órám is volt, amin kötelező volt részt vennem, ugyanis ez volt az utolsó hét a szorgalmi időszakból, és az összes elmaradt órát ilyenkor próbálták bepótolni. Cseppet sem örültem neki, de némi megnyugvással töltött el, hogy a következő héten már nem lesz itt Ronald, és a suliba se kell bejárnom. Bár ettől függetlenül tanulnom kell arra a három vizsgára, amiből egyáltalán nem volt hajlandó a tanár megajánlott jegyet adni. Ám szerencsére még ezzel a hárommal is úgy, ahogy jól jártam.

Még azt a maradék negyed órát is a gondolataimmal töltöttem, szóval tudtam, hogy este még vissza kell jönnöm, és be kell fejeznem a mai feladataimat. Remek, pedig már bíztam benne, hogy pihenhetek egy kicsit. Kezdetben jó volt, hogy ennyi a munkám, mert elterelte a gondolataimat Marioról, de most már inkább a munkában nyújtott teljesítményem romlik a lelkiállapotom miatt. Nem tudom tovább elnyomni magamban. Beszélni akartam vele, de az interjús balhé óta nem beszéltünk, azt az egy alkalmat leszámítva, amikor telefonon leordítottam a fejét. Nem keresett, ami számomra azt jelentette, hogy végzett velem. Rosszul esett, hogy még csak hívni sem próbált, bár talán a legutóbbi hangnemem miatt van is oka megsértődni. Én nem akartam róla lemondani, mindenkitől azt kérdeztem, hogy tudnánk ezt helyrehozni, az meg sem fordult a fejemben, hogy hagyjam az egészet a fenébe. Na, jó, talán végigsöpört rajtam egyszer, de amilyen gyorsan érkezett a gondolat, olyan hamar távozott is. Én szerettem őt, és küzdeni akartam érte, nem feladni. Csak nem tudom, hogy keressem fel, féltem, hogy megint csak veszekedésbe fulladna, és még rosszabb lenne a helyzet. Így tehát akaratlanul is megfogadtam Basti tanácsát, miszerint amíg Ron itt van, ne piszkáljam, amivel egyetlen gond volt, mégpedig az, hogy baromira hiányzott. És csak remélni tudom, hogy én is neki.

Az óráim érdekesek voltak, régebben a kedvenceim közé tartoztak, ma mégis a lehető legszenvtelenebbül néztem ki a fejemből. A füzetem ismét üresen állt, semmit nem jegyeztem meg a tanár által elmondottakból, úgyhogy mérges voltam, amikor a 90 perc lejártával semmit nem tudtam. Úgy éreztem, teljesen feleslegesen jöttem be, és szidtam magam, amiért nem figyeltem oda.

- Hallom gondok vannak a paradicsomban - jelent meg mellettem Peter, miközben a lift felé haladtam. Hát ő volt az utolsó, akire most szükségem volt.

- Mi közöd hozzá? - rántottam meg a vállam, de nem tagadtam le. Semmi értelme nem lett volna. - Különben is, ne szólj hozzám azok után, amiket legutóbb mondtál - vetettem rá egy lenéző pillantást.

- Igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Nem gondoltam komolyan - állt meg, aztán szembefordított magával. Leráztam a vállamról a kezeit, és egy cseppet sem barátságosan szóltam hozzá.

- Oké. Sietnem kell - kerültem ki, majd a lift helyett, mégis inkább a lépcsőt választottam. Cseppet sem érdekel a mentegetőzése, nem érdekel, hogy gondolta. Biztos azt hiszi, hogy majd visszafutok hozzá, mert Marioval nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztem. Hát elhitte.

Amikor visszaértem a központba, elővettem a kártyám, és bementem. Senkivel nem találkoztam odabent, valószínűleg a legtöbben már otthon vannak, tekintve, hogy este hét óra van, nekem viszont be kellett fejeznem a cikket a bajnoki ünneplésről. Kinyitottam az irodát, felkapcsoltam a lámpát, és miután kinyitottam a laptopot, írni kezdtem. Egészen az utolsó meccstől kezdtem, ahol átvették a salátástálat, mert már a pályán hatalmas volt a buli. A méretes korsókból csak úgy borult a sör a játékosok nyakába, ám egy cseppet sem bánták, hogy bőrig áztak. Látszott rajtuk, hogy nagyon örülnek, és én is szerettem volna odasétálni Mariohoz, hogy gratuláljak neki, de nem tudtam, hogy reagált volna, és nem szerettem volna ennyi ember előtt beégni. Inkább nem kockáztattam. Segítettem elkapni néhány játékost, akik nagy nevetések között elég komolytalan válaszokat adtak. Az ünneplés az öltözőben, majd a hivatalos bulin is folytatódott, ahonnan most, hogy a cikket írom, sajnálom, hogy korán leléptem, mert így nem tudom, hogy mi történt a maradék pár órában. Sikeresen kikerültem a dolgot, leírtam, hogy mi történt, amíg ott voltam, és mivel amúgy sem kellett hosszúra húznom a cikket, bőven elég is volt, hogy az énekelgetésről és a táncikolásról sztoriztam. A cikket azzal zártam, hogy remélem, egy hét múlva, a BL meccs után újabb ünneplésről számolhatok be, majd átolvastam, elmentettem, és összecsuktam a gépet. Meglepetten néztem az órára, hiszen még csak nyolc óra volt, ami azt jelentette, hogy elkalandozó gondolataim ellenére, viszonylag hamar elkészültem vele.

Bezártam mindent, majd hazavezettem, és a telefonommal a kezemben a kanapéra telepedtem. Mariora gondoltam, és hogy mennyire hiányzik, de ugyanakkor nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet írni neki. Amíg nem beszélünk, legalább nem veszekszünk. Végül erőt vettem magamon, és írtam egy SMS-t, amiben megkérdeztem, hogy szerinte nem kellene-e beszélnünk. Nagyon sokáig ültem ott, semmit nem csináltam, csak néztem a képernyőt, és vártam, hogy megérkezzen a válasz. De nem jött. Ideges lettem, hogy még ennyire se méltat, és eltört a mécses is, mivel már nem jelentek neki semmit. Nem válaszol, ami számomra egyértelműen egy kimondatlan szakítással ér fel. Végigzokogtam az éjszakát, és amikor sikerült elaludnom, akkor is nagyon éber voltam, fél óránként felkeltem, így ezen a reggelen is ijesztően néztem ki. Nem érdekelt semmi, szóval nem foglalkoztam vele, hogy elkések az órámról, amin ZH-t írtunk, kiadós reggelit készítettem magamnak, és úgy döntöttem, elkezdek magammal is foglalkozni végre. Eddig háttérbe szorítottam mindent, de eljutottam addig a pontig, amikor már muszáj, hogy egy kicsit törődjek magammal.

Az órámról alig késtem tíz percet, amit a tanárnő el is nézett, bár így kevesebb időm volt kitölteni a tesztet. Nem is figyeltem az órára, csak töltögettem a saját tempómban, és ugyan az utolsó öt kérdésre nem tudtam válaszolni, nemcsak idő, hanem tudáshiány miatt se, elégedetten jöttem ki a teremből. Az órámra néztem, tudomásul vettem, hogy van fél órám átérni az edzésre, amin ma részt kell vennem, úgyhogy azonnal el is indultam. A bejáratnál Ronald várt rám, amit magasra húzott szemöldökkel vettem tudomásul, de illedelmesen üdvözöltem.

- Szia! Remélem, van rám időd, mert a jegyzeteiddel kapcsolatban rengeteg kérdésem van – támadott le rögtön, mire észrevétlenül sóhajtottam egyet.

- Persze. Lepakolok, addig menj ki az edzőpályákhoz, ott találkozunk. – Amíg figyelem az edzést, addig majd magyarázok neki. Remélhetőleg, annyira sok kérdés nem fogalmazódott meg benne, hogy tovább tartson, mint a tréning.

Utólag átgondolva, nem volt jó ötlet Ronnal beszélgetni Mario előtt, de nem fogok még bujkálni is, mert az ő agyacskája túl sok mindent képzel bele a dolgokba. Megtartottam a tisztes távolságot az ideiglenes tanítványomtól, és csak automatikusan válaszolgattam neki. Semmi másról nem dumáltunk, csak a tananyagról, közben pedig inkább a pályára tapasztottam a szemem. Egész pontosan Mario hátára. Nem tudom, mit vártam, talán, hogy odajön, mondd valamit a tegnapi üzenetemre, ehelyett viszont amikor találkozott a tekintetünk ellenségesen elfordította a fejét. Marco állt mögötte a sorban, amíg várták, hogy ők következzenek a feladat teljesítésére, valamit mondott neki a szöszi, mire mérgesen hátrafordult. Nem hallottam miről beszélnek, de akkor eszembe jutott egy dolog, ami nem tudom, eddig miért nem fordult meg a fejemben. Megkérdezhetném Reustól, hogy mi a helyzet most, ők is biztos kibeszéltek minket Marioval, akárcsak mi őket. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e belevonni ebbe őt is, elvégre ez a mi problémánk, nem az övé, de már nem jutott eszembe semmi más. Megforgattam a szemem a saját, zavaros gondolataim miatt, majd visszanéztem rájuk, pont abban a pillanatban, amikor Marco meglegyintette Mariot. Nem volt erőteljes, inkább csak egy figyelmeztető pofon volt, de nem tudtam, hogy mire. Mindenesetre Mario még mondott neki valamit rámutatva, majd előre fordult, és nem volt hajlandó többet hozzászólni.

Visszafordultam Ronaldhoz, aki feltette az utolsó kérdést is. Elmondtam neki a hiányzó infókat, majd megkérdeztem, hogy áll az előző beadandója kijavításával.

- Sehogy – rántotta meg a vállát. Már megint ez a hozzáállás. Kikészít. Reméltem, hogy legalább nála elérek majd valami fejlődést, de kezdek rájönni, hogy ő javíthatatlan.

- Akkor menj, és csináld meg. Négyig bent kell lennem, addig még megkereshetsz, és kérdezhetsz, ha elakadsz – mondtam neki, majd örömmel néztem, hogy ellépked. Az edzésből is már csak pár perc volt hátra, azt még megvártam, majd egy utolsó szomorú pillantást vetettem Mariora, és elindultam befelé.

- Minnie – hallottam meg magam mögött, mire a szívem majd kiugrott a helyéről. Nem ijedtségemben, hanem örömömben. Csak egy ember hívott így, és az Mario volt. Gyorsan megpördültem, így szembekerültem vele. Kicsit messzebb állt, nem mosolygott, így kezdeti örömöm eltűnt, és inkább menekülni akartam volna. Ha most szakít velem, nekem végem. Nem élem túl. – Bocs, hogy nem válaszoltam. Szerintem is beszélnünk kellene. Mikor végzel? – kérdezte. Nos, legalább nem mindenki szeme láttára akar dobni…

- Négykor – válaszoltam halkan. Oda akartam menni, megölelni, és megkérdezni tőle, hogy minden rendben van-e, de csak álltam ott, néztem, ahogy bólint, majd közli, hogy félötkor nálam lesz, és elsétál.

Mondanom sem kell, hogy egész végig azon járt az agyam, hogy vajon mi lesz a mai beszélgetésünk kimenetele. Végigpörgettem az összes lehetséges dolgot, elképzeltem a legrosszabbat is, de mindezek ellenére, próbáltam csak a pozitív végkimenetelre koncentrálni, és arra is ígéretet tettem, hogy nem fogunk kiabálni egymással. Nem hagyom, hogy egy újabb vita alakuljon ki, amit megint lezáratlanul hagyunk.

Úgy rohantam haza, mint egy őrült, bár tudtam, hogy Mario nem lesz itt félnél előbb. Sosem siette el a dolgokat, és még ha néha sikerült is időben megérkeznie, korábban még sosem jött. Idegesen mászkálgattam a lakásban, amíg meg nem szólalt a csengő, és Mario be nem lépett az ajtón. Idétlenül néztünk egymásra, egyikünk sem tudta, hogy kéne köszöntenünk a másikat, úgyhogy végül mindenféle puszi vagy ölelés nélkül leültünk a kanapéra.

- Te szerettél volna beszélgetni, szóval kezd te – szólalt meg, én viszont azt szerettem volna, hogy az ő véleménye hangzik el először.

- Kezd de, mert te céltudatosabbnak tűnsz – adtam át a lehetőséget, mire sóhajtott egyet, és kinyitotta a száját, hogy belekezdjen, nekem viszont eszembe jutott, hogy még valamit mindenképpen el akarok neki mondani, mielőtt megkezdjük a nagy megbeszélést.

- Csak előbb annyit szeretnék mondani, – kezdtem el gyorsan, mire ő megforgatta a szemét, és valamit motyogott arról, hogy nem is én lennék, ha tudnám, mit akarok, de elengedtem a megjegyzést a fülem mellett – hogy nem tudom, miből és miért vontad le azt a következtetést, hogy Ronald és köztem akármi is lenne, de szeretném leszögezni, semmi nem volt közöttünk. De még barátság sem, mert egyáltalán nem jövünk ki jól egymással. Oké, ennyit akartam, mondhatod – fejeztem be, aztán vártam, hogy végre beszélni kezdjen.

- Jó, szóval…

- Ja, várj. Még azt is… - szakítottam újra félbe, de ezúttal nem várta meg, hogy folytassam.

- Ugye tudod, hogy a beszélgetés kétoldalú? Mondtam, hogy kezd, ha szeretnéd – sandított rám, szája sajkában ott bujkált egy apró mosoly, ám csak rövid ideig. Megráztam a fejem, és feltűnően összeszorítottam a szám, hogy lássa, nem fogok megszólalni. – Szóval elég nagy hülye voltam, hogy nem bíztam benned. Én sem tudom, hogy mikor és miért jött az ötlet, hogy te meg az a köcsög… Valószínűleg azért, mert egyértelmű, hogy rád van kattanva a gyerek, és nem szeretem, ha vetélytársaim vannak. Várj egy kicsit! – szólt rám, amikor szólásra nyitottam a számat. - Marcotól kaptam egy pofont, hogy térjek észhez, mert szerinte nagyobb idióta vagyok, mint a kis Ronaldka, és azt hiszem igaza is volt. Ha összeveszek veled, csak közelebb löklek hozzá. – Láttam rajta, hogy még nem fejezte be, de már annyira mondani akartam a hozzáfűzni valóimat, hogy nem bírtam tovább. Aprót rázott a fején, aztán legyintett egyet, hogy mondjam csak.

- Szerinted nekem nem lenne okom féltékenynek lenni? Nekem nem egy, még csak nem is kettő vetélytársam van. Tudod, hányan vesznek meg érted? Mégsem csapom ki a balhét, amikor interneten írnak neked olyan dolgokat, hogy szerintem én nem tudnám elmondani anélkül, hogy elvörösödnék. – De tényleg, nekem sokkal több okom lenne, mint neki valaha is volt összesen.

- Az más. Ők a világ másik végéről írnak, a legtöbben még csak nem is németek. Ronald viszont itt van – rántotta meg a vállát.

- Igen. De el ne hidd, hogy tényleg érdeklem őt. Ez a srác egy bajkeverő, aki a tökéletes élete miatt annyira unatkozik, hogy mindig keresnie kell valakit, akit idegesíthet. Most mi kerültünk a céltáblája közepébe, de nem kellek én neki, csak ki akar hozni a sodrodból. Ami sikerült is neki, ugyebár – tettem hozzá egy kicsit epésen.

- Ja, igen. Bocsánat, hogy szar helyzetbe hoztalak a múltkor az interjú végén.

- Mindegy, megoldódott. Különben meg jobban örültem volna, ha laposra vered – kacsintottam rá, mire elnevette magát. Egy darabig vele nevettem, aztán újra megszólaltam. – Szóval, nem tudom, te hogy vagy vele, de én örülnék, ha meg tudnánk ezt beszélni, túl tudnánk ezen lépni, és éldegélnénk tovább boldogan, mert a legnagyobb hülyeség lenne egy nagyképű idióta miatt összevesznünk – hozakodtam elő a saját akaratommal. Reméltem, hogy ő sem akar kidobni.

- Szerintem mindkettőnknek van min túltenni magát, de biztos sikerülni fog – állt fel, majd engem is felhúzott a fotelből, és megölelt. – Meddig is lesz még itt az a hülyegyerek? – tette fel halkan a kérdést, olyan hangsúllyal, mintha egész végig csak ezt akarta volna megtudni. Felnevettem, aztán válaszoltam. – Az még sok, de mától én idegesítem őt, és nem ő engem – fogadta meg.

- Csak ésszel, mert az én állásomba kerül, nem a tiédbe – figyelmeztettem, aztán kibontakoztam az öleléséből, mert hozni akartam inni, de mozdulatsorom után morgott egyet mérgesen, és visszahúzott magához.

- Itt maradsz! Bepótoljuk ezt a jó néhány napot.

6. rész

Sziasztok!

Ha vasárnap, akkor Double Date, szóval itt is a következő fejezet! Az előzőhöz köszönöm szépen a pipákat és a kommentet, remélem most is megleptek egy-kettővel. Gondoltam, szólok, hogy nem biztos, hogy elkészül időre a 7. részem, de igyekszem majd mindent megtenni, hogy ne késsek vele. Ehhez jó olvasást kívánok, és most először melegen ajánlok az olvasás mellé egy kis zenét is: All Time Low - Time Bomb

Az elkövetkező napok ugyanolyan unalmas, monoton tempóban teltek, mint az eddigiek. Szinte összemosódtak, hiszen semmi izgalmas nem történt a megszokott dolgokon kívül. A délelőttjeim egy jelentős részét rendre az edzőközpontban töltöttem, a fennmaradó időben pedig a rendelőben tettem a dolgomat, többnyire Nora társaságában. Még mindig fárasztó volt, de már kezdtem hozzászokni, és a napi teendők szépen lassan rutinszerűvé váltak. Már nem éreztem azt délutánonként, hogy ha nem hagyom abba néhány pillanatra, amit éppen csinálok; vagy nem iszom egy kávét, akkor menten elalszom. Estére viszont kellemesen lefárasztott az egész napos sürgés-forgás, így nyugodtabban, álmok nélkül aludtam – és másnap kipihentebben ébredtem.

– Istenem – összerezzentem ijedtemben, mikor a telefonom rezegni, majd zenélni kezdett a kezemben. A kijelzőre sem kellett néznem, hogy tudjam, már megint Marco keres. A mai nap már legalább tízszer hívott, és tegnap is egy jó párszor, de egyszer sem vettem fel. Nem volt kedvem beszélni vele, nem akartam meghallgatni, illetve nem éreztem úgy, hogy nekem lenne mit mondanom neki. Mellesleg meg is kértem, hogy ne keressen most egy darabig, ehhez képest két napja hívogatott.

– Nem lenne egyszerűbb, ha felvennéd? – tette fel a kérdést David. Már tudott mindenről, a héten elmondtam neki, hogy mi történt Dortmundban, illetve utána itthon. Vetett rám egy gyors oldalpillantást, de aztán rögtön fordult is vissza az út felé, hiszen éppen egy elég forgalmas szakaszon kocsikáztunk. A reptér felé tartottunk, Katja és a kézis lányok ugyanis most érkeznek majd haza egy amerikai tornáról, ahol elég jól szerepelt a csapatuk. Ha jól emlékeztem arra, amit David mondott, harmadik helyezettek lettek, de nem mertem volna fogadni rá, mivel akkor is éppen egy hívás foglalt le, amikor erről beszéltünk. Viszont izgatott voltam, hogy végre megismerhetem a barátnőjét, és ezért is nem akartam most Marcoval foglalkozni. Csak elterelte volna a figyelmem, pedig nem akartam rá gondolni, nem akartam ezen rágódni. Megtettem már a héten elégszer.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Most az egyszer nem úgy fognak menni a dolgok, ahogy ő akarja – tettem hozzá, majd azonnal el is tereltem a témát, és arról érdeklődtem, mikor landol Katjáék gépe. David szerencsére könnyen belement, hogy ebbe az irányba folytatódjon a beszélgetésünk, és nem erőltette a Marco-témát.

Néhány szót váltottunk csak, amikor azonban egy csendesebb környékre értünk, ahol nem száguldoztak mellettünk sietős idióták, csak mi voltunk, meg a néhány külvárosi ház, kibámultam az ablakon. Próbáltam a környezetre összpontosítani, de a gondolataim – bármennyire nem akartam – rendre Marcora terelődtek. És hiába nem szerettem volna beszélni vele, azért kíváncsi voltam, miért hívogatott már két napja, hogy mégis mi mondanivalója lett volna nekem. Ha igazán őszinte akartam lenni magammal, hiányzott, ugyanakkor elegem volt már az állandó vitázásokból és néha a pokolba kívántam az egészet. Ez a kettősség rengeteg gondolkodásra késztetett a folytatást illetően, és azt hiszem, mostanra végre kezdett megfogalmazódni valami döntésféle a fejemben.

– Megérkeztünk – közölte David, mikor megállt, és ez fel sem tűnt nekem, annyira másfelé járt az agyam. – És jobb, ha sietünk.

Egy icipicit késve értünk a reptérre a forgalom miatt, még Katjának kellett várakoznia ránk, de néhány telefon után megtaláltuk őt a tömegben. Egy pár – az egyesület melegítőjét és vállukon sporttáskát viselő – csapattársa vette őt körül, de amint felfedezett minket a rengeteg ember között, egy-egy öleléssel elköszönt tőlük és megindult felénk.

– Victoria – nyújtottam a kezem a kézis lánynak, miután David és ő üdvözölték egymást.

– Én meg Katja vagyok – szorította meg a kezem, aztán közelebb hajolt, hogy két puszit is nyomjon az arcomra. – Már sokat hallottam rólad.

– Tényleg? – néztem nagyot. – Remélem, csupa jót meséltél rólam, te pletykafészek! – nevettem Davidre, de ő nem igazán figyelt ránk, éppen a barátnője csomagjaival volt elfoglalva. Én is felajánlottam, hogy elhozok valamit a parkolóig, de nem volt szükségük a segítségemre.

Katjával nagyjából az első együtt töltött öt perc alatt összehaverkodtunk. Az autóban mindketten a hátsó ülést választottuk, és végigbeszélgettük az utat a kávézóig, ahová tartottunk. Szimpatikus, kedves, a csapatával elért sikerek ellenére földhözragadt lány volt, és szerintem igazán helyes párost alkottak osztrák barátommal.

Egy csendes sarokban választottunk magunknak asztalt a hangulatos, sötétbarna-narancs színek által uralt helyiségben. Jó nagy pohár jegeskávét rendeltem mentafagyival, hogy amíg apránként elfogy, legyen időnk beszélgetni. Egy jó darabig ez így is történt, Katja mesélt a kézis tornáról, mi meg mindenféléről, ami ez alatt Münchenben történt, amikor azonban arról érdeklődött, mi újság velem és Marcoval, hirtelen elcsendesedtem.

– Rossz téma, igaz? – fordult Davidhez megerősítésért, amit azonnal meg is kapott egy apró bólintás keretében. Katja alsó ajkát beharapva, bocsánatkérő pillantással pislogott rám, de nem hibáztattam őt olyanért, amiről fogalma sem volt.

– Elfelejtettem mondani neki. – Hasonló sajnálkozó pillantást kaptam a velem szemben ülő osztráktól is, mint a barátnőjétől.

– Semmi gond – nyugtattam meg őket. Tulajdonképpen még örültem is, hogy David nem beszélt erről még a barátnőjének sem, hiszen én magam kértem meg erre. Viszont nem akartam, hogy Katja kényelmetlenül érezze magát a későbbiekben, úgyhogy nagyjából elmeséltem neki az egész sztorit az elejétől kezdve egészen odáig, hogy mire jutottam az elmúlt napokban. – Szóval most épp ott tartunk, hogy… hogy arra gondoltam, nem kellene tovább folytatnunk ezt a kapcsolatot. – Kimondva még rosszabbul hangzott, mint a fejemben, de tényleg megfogalmazódott bennem ez a lehetőség is. A dortmundi látogatás után történtek amolyan utolsó cseppek voltak a pohárban számomra. Összességében nem hibáztattam őt semmiért, ahogy magamat sem – ez, hogy idáig jutottunk, mindkettőnk hibája volt, és abból fakadt, hogy mindig, mindketten a saját igazunkat bizonygattuk. Nem engedtünk a másiknak, nem figyeltünk egymásra, mert egyformák voltunk – mindketten ugyanolyan makacsok. Ezeknek a gondolatoknak köszönhetően végül arra jutottam, talán jobb lenne nekünk egymás nélkül.

Kínos csend ült a társaságra, és David hatalmas szemeket meresztett a kijelentésem hallatán. Nem lepett meg a csodálkozása, hiszen ő – azon kívül, hogy próbált felvidítani – végig azon volt ebben a néhány napban, hogy rábeszéljen a békülésre.

– Nézd, én nem nagyon akarok beleszólni – kezdte óvatosan Katja –, de szerintem nem kellene ilyen könnyen feladnotok. Egyszer én is voltam hasonló helyzetben, mint te most. Pár éve volt egy barátom, akit akkoriban nagyon szerettem. Egy évig minden remekül alakult köztünk, aztán jöttek a kisebb-nagyobb viták, veszekedések. Végeláthatatlanul sok sikertelen megoldási kísérlet után aztán egyszer megmondtam neki, hogy most békültünk ki utoljára, ez az utolsó esélye, kezdjen vele, amit akar. Ha eljátssza, akkor ennyi volt… De igazából ez rossz példa, mert szinte gyerekek voltunk még, és mindennek ellenére csak időlegesen oldódott meg a probléma, és újabb fél év után szakítottunk.

– Ha tudnád, mi is milyen gyerekesek tudunk lenni néha… És pont ezért félek attól, hogy megint csak ideiglenesen oldódnának meg a gondok – sóhajtottam. Egy részem persze szívesen döntött volna a békülés mellett, de most épp a másik kerekedett felül rajta – az, amelyiknek már elege volt ebből a nyűglődésből, és így vagy úgy, de minél hamarabb le akarta zárni ezt a szakaszt.

– De egy próbát nem megér? – kérdezte David.

– Nem tudom – vontam vállat, majd a napokban már jól bevett szokásomhoz, vagyis a téma eltereléséhez folyamodtam. Nem volt kedvem most erről beszélgetni, ők pedig nem nyaggattak vele tovább. Végül úgy elment az idő a társaságukban, hogy kapkodva, sietősen kellett nekik búcsút intenem és távoznom, mert félő volt, hogy nem érek be időben a rendelőbe.

A délelőtt további részében próbáltam a munkámra összpontosítani, de Katja szavai sehogy sem mentek ki a fejemből, plusz – ritkábban ugyan, de – a telefonom is folyton csöngött. Mindennek a tetejébe pedig Nora fecsegését is hallgatnom kellett, amivel aznap különösen az idegeimre ment, és magamban imádkoztam egy csendes óráért, amikor nem kell őt hallgatnom. Egészen délig kellett várnom erre, hiszen amint az óra elütötte a tizenkettőt, asszisztensnőm felpattant a helyéről, és eltűnt, engem meg egyedül hagyott a millió tennivalóval. Nagyot sóhajtva láttam neki a munkának, amibe mostanában temetkeztem. Amikor dolgoztam, csak arra koncentráltam, amit éppen csinálok – legyen az egy kivizsgálás, vagy egy edzés utáni masszázs –, minden mást kizártam, és ez a hozzáállásom a napokban hihetetlenül jól jött.

– Mi a panasza? – kérdeztem gépiesen, a papírjaimból fel sem pillantva, mikor nem sokkal később az újabb páciens mögött bezáródott az ajtó. Még az előző, a Bayern ifi csapatából érkezett srác izomproblémáira kiadott gyógyszerek adatait írtam be a saját füzetembe. Bíztam benne, hogy a krémtől és a tablettáktól, meg a borogatástól rendbe jön majd magától, mert ahogy néztem, nem tűnt komolyabb sérülésnek.

– A barátnőm haragszik rám, és nem veszi fel a telefonját, ha hívom. – Érkezett a meglepő válasz az előbbi kérdésemre. Sóhajtva tettem le az előttem heverő papírokra a tollam, és felpillantottam Marcora.

– Talán jó oka van rá – feleltem szemrebbenés nélkül. Nem kellett volna idejönnie, nem akartam látni, és ezt ő maga is kikövetkeztethette volna abból, hogy mindig kinyomtam, ha keresett. Szükségem lett volna még egy kis időre, hogy átgondolhassam, mit akarok. Mert amennyire biztos voltam benne reggel, hogy szakítani akarok, Katja szavai úgy ingattak meg a döntésemben.

– Ria, kérlek! – Közelebb jött, kihúzta magának az asztalom túloldalán lévő kemény, fehér széket és letelepedett rá. Annyira zavaró volt, hogy folyamatosan a tekintetemet kereste, hogy az asztalon heverő mappákra szegeztem a pillantásom. Viszont hamar rájöttem, hogy bármit is mondok, így nem fogja komolyan venni egyetlen szavamat sem, nem fog egyedül hagyni, és a végén megint az lesz, amit ő akar – meghallgatom a mondókáját. Nem akartam ezt, legalábbis most még nem, úgyhogy határozottnak kellett tűnnöm, noha közel sem voltam az.

– Nem akarok beszélni veled. Hogy hozzam még a tudtodra, hogy fel is fogd? – Néhány pillanat erejéig farkasszemet néztünk, és végül ő volt az, aki megadta magát. Elmotyogott egy jól vant, hátratolta a széket, felállt, és kisétált a rendelőből.

Ez volt az a pillanat, mikor úgy döntöttem, ideje nekem is követnem Nora példáját, és tartanom kell egy ebédszünetet. Kajára ugyan nézni sem bírtam jelenleg, viszont bíztam benne, hogy ha csatlakozom majd az asszisztensemhez, az üres, felszínes fecsegésével eltereli a figyelmemet. De már végzett, mire én nekiláttam volna, úgyhogy inkább a mosdót vettem célba, majd rövid idő múlva visszatértem az asztalom mellé, és újra a munkámba menekültem a gondolataim elől.

Először a héten el voltam keseredve, amikor véget ért a munkaidőm, és még csak túlóráznom sem kellett, mert mindennel végeztem. Jó sokáig húztam a pakolászást, és közben azt tervezgettem, inkább a szüleimnél töltöm az éjszakát, mert semmi kedvem nem volt egyedül lenni otthon. A puha plédemmel és a két tesómmal akartam bekuckózni az egyikünk szobájába, és filmet nézni, meg hajnalig kibeszélő show-t tartani. Mégis előbb a saját lakásomba vittek a lábaim, ahol nem kis meglepetés fogadott. Már alapból azt is furcsának találtam, hogy nyitva van a bejárati ajtó, mert rémlett, hogy reggel bezártam. Amikor viszont átléptem a küszöböt, és a kivilágított folyosón végigsétálva a nappaliban Marcoba ütköztem, annyira megijedtem, hogy levegő után kellett kapnom.

– Nem akartalak megijeszteni – szabadkozott. Felállt a kanapéról, és elindult felém, de intettem neki, hogy maradjon ott, ahol van, mindjárt jövök én is. Kényelmes papucsra cseréltem a cipőmet, közben pedig arra vártam, hogy csillapodjon az őrült szívverés, amit a rémület, plusz Marco látványa együttesen idézett elő.

– Életem legrosszabb döntése volt, mikor elárultam neked, hol tartom a pótkulcsot – hangsúlyoztam ki alaposan a legrosszabb szót, mikor átléptem a küszöböt. – Nem adod fel, igaz?

– Nem. Tudod, hogy nem szokásom – felelte.

– Oké – vontam vállat. Próbáltam úgy tenni, mintha teljesen hidegen hagyott volna, hogy itt ülünk egymással szemben, de ugyan kit akartam ezzel átverni?! Még magamat sem sikerült, nemhogy őt. – Én elég sokat gondolkodtam azon, mi legyen velünk, de előbb kíváncsi vagyok, te mire jutottál. Hallgatlak.

– Haragudtam rád, amikor a dortmundi látogatás után eljöttem tőled. Azokért, amiket mondtál; és nem tudtam – sőt, nem is akartam – hinni neked. Azt hittem, mégiscsak az én családom, én jobban ismerem nálad a saját anyámat. De közben tudtam azt is, hogy te nem hazudnál nekem, főleg nem ilyesmiben. Szóval fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene csinálnom, úgyhogy aludtam rá egy párat, azt remélve, hogy később higgadtabban át tudom gondolni a dolgokat. Aztán hazatelefonáltam, hogy rákérdezzek erre a Carolin-dologra. – Egy pillanatra félrenézett, és én sejtettem, hogy abból a telefonbeszélgetésből kiderült minden; hogy nem csak kitaláltam az exe folyamatos felemlegetését. – Sajnálom… – nyúlt az ölemben heverő kezeim után, de elhúztam előle, mielőtt elérte volna őket.

– Nahát, nem gondoltam volna, hogy ez a szó szerepel a szótáradban – jegyeztem meg cinikusan, de ahogy megláttam az arcát a szavaim után, legszívesebben visszaszívtam volna az előbbi mondatot, de legalábbis máshogy fogalmaztam volna meg és más hangnemet használtam volna. – Ne haragudj, nem így akartam. – Egy végtelennek tűnő pillanatra csend állt be köztünk, és tudtam, hogy a felelőtlen megjegyzésemnek hála elment a kedve attól, hogy beszéljünk. Gondolatban szidtam magam, amiért néha pont akkor nem tudtam befogni a szám, amikor kellett volna, ellenben éppen akkor voltam csendben, mikor valamit illet volna mondanom.

Elfordítottam a fejem, hogy keressek valamit, amivel kicsit oldhatom az általam előidézett feszültséget, és megakadt a szemem a tévéasztal alsó polcán sorakozó megannyi játékon. Hetek óta egyik sem volt levéve onnan.

– Hé, emlékszel, mikor először voltál nálam? – Kissé értetlen pillantásokat kaptam tőle a kérdésem, azaz a hirtelen témaváltásom hallatán, de végül bólintott egyet. – Selyemfiú a pácban… Azóta sem láttam annál unalmasabb filmet – jegyeztem meg egy mosoly kíséretében.

– Most már igazán bevallhatnád, hogy titokban nagyon is tetszett. Még kérted is, hogy nézzük meg még egyszer. – Az ő arcán is halvány mosoly jelent meg, és ez egyrészt megnyugvással, másrészt boldogsággal töltött el.

– Első alkalommal a film felét azzal töltöttem, hogy arra gondoltam, örülnék, ha lenne köztünk valami – könyököltem a kanapé háttámlájára, ügyelve arra, hogy közben egy pillanatra se szakadjon meg a szemkontaktus kettőnk között. – A másik felét végigaludtam a válladon. Második alkalommal pedig csak tudni akartam, a vége is olyan rossz-e, mint a közepe.

– Persze, persze. Hiszek neked – bólogatott mosolyogva, aztán viszont újra komolyra váltott. – Az előbb azt mondtad, az elmúlt napokban is sokat gondolkodtál rajtunk. – Futólag végigsimított az arcomon, a karomon, majd megfogta a kezemet. Ezúttal hagytam is neki, kifejezetten jól esett, ahogy hüvelykujjai a kézfejemet cirógatták. – Elárulod, mire jutottál? Gondolod, hogy lehetne még minden olyan, mint akkor?

– Nem, nem hiszem – ráztam meg a fejem szomorúan. – Ahhoz túl sokszor bántottuk egymást. És éppen ezért a napokban megfordult a fejemben az is, hogy szakítanunk kellene. – Jobban meglepődött, mint arra számítottam, pedig azt hittem, sejtette, hogy nálam ez a lehetőség is számításba fog jönni. Válaszolni is akart erre valamit, de éppen csak egy pillanatra hallgattam el, így megelőztem őt a folytatással. – Már nagyon közel jártam hozzá, hogy meggyőzzem magam, de végül rájöttem, hogy semmivel nem lenne jobb nélküled; még ha próbálkoznék, sem tudnálak elfelejteni, mert minden nap találkoznánk a központban. Szeretlek, és szükségem van rád, úgyhogy hozzuk rendbe, jó?

– Gyere ide – húzott magához, én pedig hozzábújtam.

– Ugye tudod, hogy többet ilyet nem játszunk? – néztem fel rá. – Ezt az összeveszünk, kibékülünk dolgot.

– Tudom – nyomott egy puszit a homlokomra.

5. rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy a héten nem hoztam előzetest a részhez, teljesen kiment a fejemből, amiről azt se tudom, hogy egyáltalán hol áll. De itt a rész, meghoztam. Jó olvasást!

Nix

Amint Mario távozott, Ronald is követte. Hozzá hasonlóan köszönés nélkül hagyott magamra, én pedig ott álltam, a két srác után bámulva, nem értve, hogy a fenébe csúszhatott ki ennyire a kezeim közül minden. Duzzogva levágtam magam Mario helyére, és hátradőltem, hagyva, hogy a hátam és a fejem nagyon koppanjon a pad hátoldalán. Nemcsak a gondolataim, az érzelmeim is olyan szinten kavarogtak bennem, hogy rosszul lettem. Levegőre volt szükségem, úgyhogy felálltam, és amilyen hamar csak tudtam, elbotorkáltam a pályáig. Szerencsére, most semmilyen edzés nem zajlott, úgyhogy besétáltam a közepére, és a kapuval szembe leültem. Csak bámultam előre, miközben próbáltam minden negatív gondolatot kiűzni a fejemből. Egyáltalán nem sikerült. Kétségbeesésemben már szinte arra vártam, hogy a háló megszólaljon, és megoldja minden problémámat.

- Hát te, miért búslakodsz itt? – Annyira elmerültem az előbbi gondolatomba, hogy komolyan meglepetten néztem a kapura, mert azt hittem az beszélt hozzám, de aztán rájöttem, hogy Bastian sétált mellém, és ő volt az, aki megszólított.

- Hosszú. Hogyhogy itt vagy még? – néztem fel rá, de a nap a szemembe sütött, és a nyakam is ki akart törni, úgyhogy inkább újra magam elé kezdtem bámulni. Az agyam felfogta, hogy leült mellém, és törökülésbe húzta a lábait, de nem igazán reagáltam rá.

- Beszélgettünk a parkolóba, aztán amikor menni készültem, megláttalak – válaszolta.

- Menj csak nyugodtan, ha dolgod van – rántottam meg a vállam.

- Ami azt illeti, rengeteg időm van, szóval hallgatlak – lökte meg a vállam finoman a sajátjával.

Sóhajtottam egyet, aztán megpróbáltam minél rövidebbre fogni a mesélést. Természetesen nem jött össze, úgyhogy hosszasan ecseteltem az eseményeket, egészen onnantól, hogy Ron betette ide a lábát. Nem akartam panaszkodni Mariora, de akaratom ellenére is, végig őt szidtam, amiért ennyire hülye, hogy nem tudja felfogni, nekem nem kell más rajta kívül. És igen, őt hibáztatom, mert egyszerűen nem látom, hogy én hol vétkeztem volna.

- Szóval, szerinted én rontottam el? Csak mert én egyáltalán nem érzem magam hibásnak, és emiatt szarul érzem magam – kérdeztem tőle, miután a végére értem.

- Szerintem legyél türelmes. – Nem hagytam, hogy folytassa, hangosan felhorkantottam. Már épp elég ideje voltam az. – Nem, komolyan mondom. Tudom, hogy nehéz, de Ron már nem sokáig marad, és utána úgyis rá fog jönni, hogy mekkora baromság volt ez a féltékenykedés, aztán minden rendben lesz.

- Jó, tudom, de miért kéne lenyelnem mindent, amit addig csinál? – kezdtem el a füvet tépkedni, aminek valószínűleg nem örültek volna, ha látják.

- Nem kell. Próbáljatok meg beszélni, csak ne hagyd, hogy veszekedésbe torkolljon. – Hálás voltam, amiért segíteni próbál, ezért nem kezdtem el akadékoskodni, hogy nálunk ez nem opció. Helyette inkább bólintottam egyet, és újra gondolkodni kezdtem.

- Jaj, várom már a VB-t, mert hiányzik Podolski haverom – szólalt meg egy kicsit később. Apró mosollyal néztem rá, és hallgatni kezdtem, ahogy lelkesen mesél egy csomó dologról, amit együtt éltek át. – Remélem, nem fog rászoktatni az aházásra – nevetett fel, aztán ő is elhallgatott egy kicsit. Valószínűleg ő is elmerült a gondolataiban. – Nem vagy éhes? Mert már ebédidő van, szóval beülhetnénk valahová – javasolta, én pedig beleegyeztem.

Még mindig nem voltam éhes, ezért úgy döntöttem, hogy csak nézem, ahogy falatozik, de annyira jóízűen evett, hogy idő közben én is megkívántam. Miután rendelt nekem is egy ugyanolyat, vidáman nézett rám.

- Na, máris jobban nézel ki. Csak Basti bácsinak kezelésbe kellett vennie – csapta össze a kezét, mint aki jól végezte dolgát, én pedig hangosan felnevettem. Ma először, igazán, őszintén.

- Ha visszavonulsz, pszichológusként kellene elhelyezkedned. Nem gondolkoztál még rajta? – ugrattam.

- Most, hogy mondod, biztos nagy sikerem lenne. Talán már holnap bejelentem, hogy nyugdíjba megyek – vágott elgondolkodó fejet, mire újra nevetésbe fulladt a beszélgetésünk.

Amíg vele volt, egész jól éreztem magam, de amikor a lakásom előtt kitett, és egyedül maradtam, újra rám tört minden. Tanulásba temetkeztem, ami annyira jól sikerült, hogy hajnalban vettem észre, hogy már jócskán le kellett volna feküdnöm. Reggelre úgy néztem ki, mint egy mosott rongy, amit kicsavartak, de nem tettek ki a szárítóra száradni. Mariora nem számíthattam, hogy elvisz a központba, Riával pedig nem beszéltük meg előre, zaklatni meg nem akartam, kitudja, hogy tervezte a reggelét, szóval a sétálás maradt mára. Igazából nem is bántam, eléggé megnyugtatott, ám ez a lelkiállapotom nem tartott sokáig. Alig tettem le a fenekem az irodai székbe, amikor kopogtak az ajtón, majd Hoeneß feje jelent meg. Furcsának tűnt, a megszokott, nyugodt álarcát most levette, és talán mérgességet láttam a szemében.

- Hallottam, hogy mi történt tegnap az interjú közben, és hogy őszinte legyek, nagyon nem tetszik, amit Ronald mesélt. Azt hittem, hogy nyugodtan a gondjaira bízhatom, de úgy látszik, hogy túl korai volt ez még, nem ért meg rendesen a feladatra. – Köpni, nyelni nem tudtam, annyira váratlanul ért a látogatása, hát még az, amiket a fejemhez vágott. Persze, a lehető legnagyobb higgadtsággal beszélt, így még rosszabbul éreztem magam, hiába tudtam, hogy egyáltalán nem az én felelősségem volt.

- Én pedig azt hittem, hogy Ronald képes lesz felfogni a feladat nagyságát, és hogy simán fog menni minden, ehelyett szándékosan felidegesítette Mariot. Nem tehetek róla, hogy így reagált rá, nekem ehhez semmi közöm – próbáltam valahogy megvédeni magam, de még ebből is én jöttem ki rosszul.

- Ronald nem azért van itt, hogy maga helyett elvégezze a munkát – közölte nemes egyszerűséggel, én pedig jóformán eltátottam a számat. - Mindenkinek jár még egy esély, és maga is megkapja, de még egyszer ne forduljon elő semmi ilyesmi, különben távozni fog a csapattól – fejezte be, én pedig egy megszeppent értettemet rebegtem, ahelyett, hogy továbbra is kiálltam volna magamért. Vannak helyzetek, amikor hiába akarok, nincs rá lehetőségem.

Mérges voltam a tehetetlenség miatt. Uli nyilván Ronaldnak hitt, aki fogalmam sincs, hogy milyen mesét adott be a nagybátyjának. Még a fülemben csengtek Basti szavai, amiket a türelemről mondott, de hiába próbáltam megfogadni a tanácsát, őrült módjára kezdtem el csörgetni Mariot, remélve, hogy felveszi. Amikor ez megtörtént mindenféle köszönés nélkül kezdtem el a fejéhez vágni mindent, amit valaha elkövetett.

- Nem hiszem el, hogy képes voltál ilyen helyzetbe hozni. Vagy szándékosan csináltad, hátha kirúgnak, és akkor nem kell tovább egy levegőt szívnod velem? Csak egy szavadba kerül, és esküszöm, hogy nem zargatlak tovább. Csak akkor mondd meg, hogy akarsz-e még vagy sem, mert nekem elegem van ebből a kettős állapotból – nyomtam ki, aztán kicsit erősebben tettem le az asztalra a telefont, aminek következtében az kikapcsolt. Nem foglalkoztam vele, legalább nem zavar senki.

Megcsináltam mindent, amit idebent kellett, tizenegy körül gyorsan átiszkoltam az egyetemre, ahol szépen aláírtam, hogy jelen vagyok, ám az óra vége előtt jó háromnegyed órával leléptem, majd miközben újra a központba tartottam, vettem magamnak egy szendvicset ebéd gyanánt, hogy azért mégse halljak éhen. Olyan apróságokkal foglaltam le magam, amiket egyébként még bőven ráértem volna megcsinálni, így másnapra nem nagyon maradt feladatom. Ronnal nem sok kedvem volt beszélgetni, ezért kiadtam neki egy új feladatot, amivel egész nap elfoglalta magát, így nekem semmi teendőm nem volt.

Úgy döntöttem, a hirtelen jött szabadsággal kezdek valami értelmeset, így történt, hogy Karlnál kötöttem ki. Mióta elköltöztem tőle, nem igazán találkoztunk, és ezt sérelmezte is. Nem csodálom, de azzal vigasztaltam, hogy anyuék még nála is régebb óta nem láttak. Hiányoztak, de egyszerűen nem volt időm, sem kedvem annyit utazni. Persze, Karl ismert már annyira, hogy tudja, eszembe se jutott volna hazajönni, ha valami nem nyomná a szívemet. Nagy vonalakban elmeséltem neki az elmúlt időszakot, de ő is csak azt tudta mondani, amit Basti, hogy várjak, amíg Ronald elmegy, utána pedig mindent helyrehozunk. Valahol osztottam is a véleményüket, csak már nem voltam benne biztos, hogy ezt meg lehet oldani. Túl messzire jutottunk már, túl hosszú az út visszafelé.

A nagybátyám nem sokáig viselte el búskomor ábrázatomat, ezért kipaterolt a lakásából, mondván milyen rég voltam már az árvaházban, a srácok biztos örülnének nekem. Nem vettem sértésnek, sőt még nevettem is rajta, mellesleg remek ötlet volt. A gyerekek látványa, és fogadtatása annyira jó kedvre derített, hogy szinte azonnal pozitívabban láttam a dolgokat.

- Mesélsz nekünk Mia? – fogta meg a kezem az egyik lurkó, és egy székhez vezetett. Amint leültem, körbeültek, és kíváncsian várták, hogy belekezdjek.

- Mit szeretnétek hallani? – kérdeztem tőlük. – Kérdezzetek nyugodtan. – Szinte biztos voltam benne, hogy vannak páran, akiket érdekel, milyen egy világszerte elismert focicsapatnál dolgozni, én pedig nem szándékoztam semmit eltitkolni.

- Most már te vagy a főnök? – kérdezte egy kisebb lány. Szerintem még a főnök szó jelentését se tudta valójában, és ettől rettentő aranyossá vált a kérdése.

- Ó, nagyon messze vagyok attól. Csak segítek itt-ott, de nagyon élvezem – mosolyogtam felé.

- A focisták is alszanak délben? – érkezett egy újabb aranyos kérdés, ezúttal az öt éves Adamtól.

- Csak a lusták – gondoltam Mariora, aki nem egyszer úgy döntött, hogy edzés után szundít egyet.

Nagyon sokáig játszottuk ezt a kérdés-feleletet, a gondozók is hagyták, hogy teljesen felborítsam a napirendjüket, ugyanis tudták, hogy nem járok sűrűn, és mennyire hiányolnak az intézet lakói. Miután alaposan kifaggattak, én is elkezdtem őket, bár sok mindent nem tudtak mesélni. Minden napjukat ugyanúgy töltik, hiszen meg van nekik szabva, mikor, mit csinálhatnak. Nagyon sajnáltam őket, amiért ilyen sors jutott nekik. Nem lehetnek igazi gyerekek, már alig néhány évesen is a saját lábukra kell állniuk, hiszen hiába vannak itt a dadusok, a szülői támogatás akkor is nagyon hiányozhat nekik. Elképzelni sem tudom, milyen lett volna az életem az anyukám és az apukám nélkül. Az itt dolgozók próbálják a lehető legminimálisabbra csökkenteni a családtagok hiányát, de ugyan, hogy lehetne ezt csak úgy eltüntetni.

- Szomorú vagy? – ült az ölembe Anna, míg a társai mindenféle játékkal foglalták le magukat.

- Nem – ráztam meg a fejem a mosolyogva. Szerencsém volt, hogy még kicsi, és könnyen be tudom csapni. – Mi a helyzet veled nagylány? Jól vagy? – tereltem is el a szót magamról. Anna volt az a kislány, aki az első pillanattól kezdve belopta magát a szívembe. Ha tehettem volna, örökbe fogadtam volna, és élete hátralévő részében mindent megteremtettem volna neki, amit eddigi életében nem kapott meg. Csakhogy nem volt rá lehetőségem. Szüksége volt egy apára is, és ki lett volna az? Na meg ugye, időm se sok lett volna rá, akkor pedig ugyanúgy el lenne hanyagolva, mint most, annak meg nincs értelme.

- Igen. Képzeld, két hét múlva lesz a szülinapom. Hat éves leszek– kezdett el fészkelődni izgatottan.

- Na, ne már. Olyan nagylány vagy, azt hittem már legalább nyolc éves leszel – villantottam rá mosolyomat. Nagyon jól tudtam, hogy mikor van a szülinapja, és hány éves lesz, de tudtam, hogy örül, ha azt hangoztatjuk, milyen nagy már.

- Neeem – rázta meg a fejét kuncogva, aztán belebújt az ölelésembe. – Eljössz majd felköszönteni? Biztos lesz tortám is – nézett fel rám vágyakozva.

- Itt leszek, megígérem – adtam egy puszit a homlokára, aztán elküldtem játszani.

Ideje volt mennem, kezdett fojtogatóvá válni az itteni hangulat. Akármennyire szerettem őket, nem tudtam, tovább nézni őket. Elköszöntem tőlük, Annának még egyszer megígértem, hogy eljövök a szülinapján, aztán hazaindultam. Már nem mentem vissza Karlhoz, ezért fel is hívtam, amikor hazaértem, hogy ne várjon rám. Tényleg jót tett ez a kis látogatás, mert a gyerekekre nézve rájöttem, hogy még mindig jó életem van. Igen, vannak problémáim, de ott vannak a családtagjaim, a barátaim, akikre támaszkodhatok, akik mindig velem lesznek, és segítenek megoldani mindenféle gondot. Barátokról jut eszembe. Victoria. Ő sem tűnt valami vidámnak, szóval felhívtam, hogy találkozhatnánk. Miután megbeszéltük, hogy fél óra múlva nálam lesz, letettük, és a tévét kapcsolgatva kezdtem rá várni.

Jó volt végre olyannak elmesélni, hogy mi történt, akinek nem kellett Léda tojásaitól ecsetelnem a történetet, csak simán a nyakába öntöttem az interjú eseményeit, amin persze először jót mosolygott, de később neki is megváltozott a véleménye. Tanácsot, még annyit se tudott adni, mint korábban Basti és Karl, de nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy meghallgatott. Tudtam, hogy nemcsak nekem vannak problémáim, szóval kértem, hogy ő is mesélje el, mi a helyzet, így most rajtam volt a sor, hogy csendben figyeljek. Ismertem már annyira, hogy tudjam, nem örülne, ha közbevágnék, és megjegyzéseket fűznék a történethez ezért kordában tartottam magamat. A végén tanácstalanul néztem rá, ha akartam volna se tudtam volna neki segíteni, csakúgy, ahogy ő sem nekem, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem is szerette volna, ha most megoldásokat próbálunk gyártani.

- Mit szólnál hozzá, ha kilépnénk a hétköznapokból, és egy kicsit Blair és Serena világába csöppennénk? – kérdezte, igazolva előbbi állításomat.

Még régebben kiderült, hogy mind a ketten függői voltunk a Gossip Girl névre hallgató sorozatnak, és mai napig előszeretettel nézegettünk bele találomra kiválasztott részekbe. Sikerült a lehető legjobb részre rámutatni, így nem sokkal később Chuck Bass karakterét kezdtem boncolgatni. Amikor kiderült, hogy nyitott egy barátságos kis klubbot, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne jegyezzem meg, Ron mennyire hasonlít erre a karakterre. Ria nem sok mindent fűzött hozzá az elméletemhez, de nem cáfolt meg benne, szóval végül elkönyveltem magamban, hogy összehozott a sors egy Chuck Bass féle sráccal, aminek régebben, mikor először néztem a sorozatot, mindennél jobban örültem volna, most viszont nagy ívben kerülném a hozzá hasonlóakat.

5. rész

Sziasztok!

Az egy hónapos szünetünk után - ahogy azt ígértük - itt is lennénk újra, meg itt az új fejezet is, ami remélem elnyeri majd a tetszéseteket. Dórinak ajánlanám elsősorban, tudni fogod miért. Nem is tartanálak fel titeket tovább, jó olvasást! :)

A dortmundi szörnyű kirándulás után otthon újabb rossz hír fogadott. A telefonom üzenetrögzítőjén három üzenet várt rám, amik mind egytől egyig a dokitól jöttek. Mikor meghallgattam őket, kiderült, hogy még egy hetet a konferencián kell maradnia, ez pedig azt jelentette, hogy nekem még hét napig helyettesítenem kellett őt. Nem örültem a hírnek, főleg akkor nem, amikor visszagondoltam az elmúlt napok fárasztó perceire, és arra, hogy semmi olyanra nem volt időm, amit igazán szerettem volna csinálni.

Másnap kedvetlenül keltem, és legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, hogy kizárjam a szobába beáramló aranyló napsütést, és alhassak legalább még fél órával tovább. Lassú, vontatott mozdulatokkal kászálódtam ki a puha pléd alól, és hasonló csigatempóban láttam neki készülődni is, mert mindent akartam, csak munkába menni nem. Ráadásul alig aludtam az éjjel, csak forgolódtam, reggel meg szörnyen éreztem magam, mintha beteg lennék, pedig igazából semmi bajom nem volt.

Az sem tett boldoggá, hogy tudtam, Marco meg én a központban úgysem tudjuk majd elkerülni a találkozást. Pedig azt terveztem, messzire elkerülöm őt, amíg bocsánatot nem kér, de a munkánk miatt ez szinte lehetetlen volt. És persze, amilyen szerencsés voltam, már a Säbener Straßén található edzőközpont ajtajában összefutottunk. Egy pillantásra se méltattuk, sőt egyenesen levegőnek néztük egymást – én sem igazán vettem róla tudomást és ő sem rólam. Minden alkalommal ezt csináltuk egyébként, amikor veszekedtünk, szóval már hozzászoktam, és nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Tulajdonképpen még hasznos is volt ez a csend köztünk, mert így legalább mindketten átgondolhattunk bizonyos dolgokat, részemről például azt, hogy érdemes-e folytatnunk ezt a kapcsolatot.

A központban a sérültekkel kellett foglalkoznom, ami azt jelentette, hogy kénytelen voltam akaratom ellenére is huzamosabb időt eltölteni Marco társaságában. Végig, egy szó nélkül teljesítette a kéréseimet, illetve végezte a dolgát akkor is, amikor Hojbjerg feladatait osztottam ki. A fiatal dán játékos érzékelte a köztünk lévő feszültséget, és minden erejével azon volt, hogy vicces megjegyzésekkel oldja a hangulatot, de amikor rászóltam, hogy arra figyeljen, amit mondtam neki, elhallgatott. Tudomásul vette, hogy bármennyire is imádom máskor, most nem vagyok vevő a poénjaira.

A hátralévő idő csendben telt el, mindketten dolgoztak a mihamarabbi visszatérésért, a másik pályán a többiek pedig két csapatra oszlottak és levezetésképp különböző rögzített helyzetekből csináltak versenyeket. Nagyrészt őket nézegettem, mivel Pierre és Marco szorgalmasan végezték a feladataikat, nem igényeltek külön figyelmet.

Amikor Hojbjergék végeztek, beküldtem őket az öltözőbe, én pedig átsétáltam a szomszédos pályára, hogy megnézzem, van-e rám ott szükség. Éppen az utolsó kör tizenegyeseknél tartottak, az egyik csapatból Gomez állt a labda mögött, a másikból Robben készült fel. A játéktér szélén két kollégám és egy halom orvosi táska gyűrűjében pedig Philipp ücsörgött. Odamentem érdeklődni, hogy kell-e segítenem, vagy egyáltalán nagy-e a baj, de mindkét kérdésemre nemleges választ kaptam.

- Minden rendben lesz vele, kemény legény – ütögette meg Lahm vállát Dr. Hänsel. – Csak elfelejtette, hogy Javi még keményebb, és egy kis orrvérzés lett a vége. De már minden oké. – A megnyugtató hírek hallatán visszatértem a pályán lézengőkhöz, hogy megnézzem, mi lesz a nagy tizenegyes párbaj végkimenetele.

– Hogy álltok? – léptem David mellé.

– Ha Pizza belövi, nyertünk. És akkor ők pakolnak – intett a másik csapat felé.

– Már rég biztos lenne a győzelmünk, ha te nem lövöd fölé – kotyogott közbe Ribery, majd finoman tarkón legyintette osztrák csapattársát. – Most olyan jó voltál ebben is, mint kő-papír-ollóban szoktál lenni – tette hozzá, mire mindketten nevetésben törtek ki. Én is elmosolyodtam, hiszen David volt a legeslegrosszabb ebben a játékban azok közül, akiket ismertem.

A nevetésüket a többiek örömujjongása szakította félbe, Claudio ugyanis a hálóba talált, ezzel pedig az ő javukra dőlt el a meccs. A csapatukból mindannyian a perui köré gyűltek, hogy közösen ünnepeljék meg a győzelmet, Jupp pedig utasította a másik társaságot, hogy kezdjék el összeszedni a labdákat.

– Rossz kedved van? – fordult hozzám David, miután elindultunk befelé az öltözők folyosójára. Elég jól ismert már, ezért nem volt nehéz megállapítania ezt a tényt.

– Mi lenne, ha megvárnálak a parkolóban, és elmennénk hozzád? – kérdeztem vissza, az ő kérdését szándékosan figyelmen kívül hagyva. – Megnézhetnénk valami filmet, vagy valami ilyesmi… – Szándékosan olyan programot választottam, ami közben nem kell beszélgetnünk. Nem azért, mert nem akartam neki elmondani, hogy mi a baj, egyszerűen csak azért, mert nem akartam most azzal foglalkozni. Gyakran alkalmaztam ezt a módszert, hogy eltereltem a saját figyelmemet minden rossz dologról, ami az adott időszakban történt velem. Ettől még persze nem oldódtak meg a problémáim, de olyan könnyű volt nem gondolni rájuk.

Szerencsére aznap nem kellett bemennem a klinikára, mivel a doki felhívta egy pár olyan páciensét, akiről úgy gondolta, a kezelése halasztható, és megkérte őket, hogy a konferencia miatt beszéljenek meg egy későbbi időpontot. Így a mai délutánom felszabadult, és legalább rápihenhettem a másnapi megpróbáltatásokra.

– Oké – vont vállat David. – Akkor igyekszem sietni.

– Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan. Tudtam, hogy számíthatok majd rá, és szívem szerint át is öleltem volna ezért, de mivel éppen most izzadt egy órát a pályán, ezt inkább későbbre halasztottam.

Miután átöltöztem, szépen lassan kisétáltam a parkolóba David kocsijához, és nemsokára ő is csatlakozott hozzám. Mivel majdnem szomszédok voltunk, nem tartott tovább az utazás, mint általában szokott, de nagyon díjaztam, hogy David még ez alatt a rövid idő alatt sem kérdezgetett semmiről. Ismert annyira, hogy tudja, ha én magamtól nem akarok beszélni, akkor még harapófogóval sem fogja tudni kihúzni belőlem a szavakat, úgyhogy kár is lenne erőltetnie.

– Akkor egy film? – tette fel az első kérdését, miután beparkolt a hatalmas garázsába a másik autója mellé, és elindultunk befelé a lakásába.

– Aha – feleltem. – Válaszd te. Nem akarok semmi romantikus szálat, vagy csak nagyon minimálist. Ja, és horrort sem szeretnék.

– Rendben – bólintott. – Mindjárt hozok valamit, meg csinálok popcornt, és megnézem, van-e valami üdítő a hűtőben vagy a pincében. Addig nyugodtan ülj le – intett a kanapé felé.

Néhány percre eltűnt a konyhában, addig én helyet foglaltam és szétnéztem, változott-e valami a jól ismert nappaliban, mióta utoljára jártam itt. Az utóbbi időben sajnos csak a központban tudtunk találkozni, mivel a délutánjaimat rendre lefoglalta a rendelőben való tevékenykedés. De most végre itt voltam, megigazítottam az egyik puha párnát a hátam mögött, kényelmesen elhelyezkedtem, és messziről szemügyre vettem a szekrényen sorakozó képeket, amik között az egyiken én is szerepeltem. Az egyik grillezős estén készült a fotó, és amiért különösen közel állt a szívemhez, az az volt, hogy még a megszokottnál is vidámabbnak tűnt rajta mindenki. Ha jól emlékszem, ez annak volt köszönhető, hogy Müller tett valami vicces megjegyzést a fénykép készítésének pillanatában.

– Na, mit nézünk? – pillantottam fel Davidre, amikor megérkezett. Elvettem tőle a nasival meg innivalókkal megpakolt tálcát és letettem a dohányzóasztalra. Egy hadseregnek elegendő kaját hozott, ami legalább három film megnézéséhez lett volna elegendő.

– X-Men: A kívülállók. Az egyik kedvencem – felelte.

Nem volt ellenvetésem, igaz, láttam már egyszer, és akkor nem annyira kötött le, de most pontosan valami ilyesmire volt szükségem. Mi sem bizonyította ezt jobban, hogy végigizgultam a filmet, és utána még legalább egy fél óráig másról sem beszéltünk, csak erről. Alaposan megvitattuk az összes jelenetet, egy–kettőre még vissza is tekertünk, közben pedig a rágcsálnivalók is alaposan megfogyatkoztak.

– Amúgy megnézhetjük a film folytatását is, ha akarod – ajánlotta fel David, mielőtt kikapcsolta volna a tévét. – De akár azt is elmesélheted, miért volt rossz kedved.

– Beszéljünk inkább rólad. Vagy mondjuk arról, hogy ő kicsoda – kaptam ki a kezéből a telefonját. Megnyomtam rajta egy gombot, mire láthatóvá vált a kijelzőn szereplő kép, amin David és egy ismeretlen lány szerepelt. Még a film kibeszélés közben lettem rá figyelmes, amikor egyszer megnézte az időt. – Azt hitted, nem fogom kiszúrni? Nem hiszem el, hogy eltitkoltad előlem! – megjátszott felháborodásom végül nevetésbe torkollt. – Ki van a képen? Mindent tudni akarok róla!

– Nyugalom, Ria – intett csendre, majd a telefonjáért nyúlt, de eszemben sem volt visszaadni, addig, amíg nem válaszolt a kérdésemre. – Ő az unokahúgom – felelte komoly ábrázattal. A kijelentésre egyből a magasba szaladt a szemöldököm, mivel a családja jó részét ismertem, de erről az unokatestvéréről még sohasem mesélt. Újra szemügyre vettem a kijelzőn szereplő képet, hasonlóságot kerestem kettőjük között, de egyet sem találtam.

– Tényleg a…? – félbehagytam a kérdést, mikor felpillantottam a telefonból és szembetalálkoztam David arckifejezésével. Alig bírta visszatartani a nevetését. – Nem is a rokonod – vontam le az egyértelmű következtetést. – Utállak! Utálom, amikor átvernek.

– Nem hagyhattam ki. Tudtam, hogy el fogod hinni. Mindig, mindent elhiszel – nevetett. – Egyébként Katja a neve – mondta, mikor befejezte a hiszékenységemen való szórakozást. – Kézizik, és egy jótékonysági rendezvényen találkoztunk jó egy hónapja. – Elhallgatott, de intettem, hogy folytassa, mivel már az elején kijelentettem, hogy mindent tudni akarok róluk.

Amikor befejezte, ismét felajánlotta, hogy nézzük meg a film következő részét, illetve azt is, hogy rendeljünk valami normális kaját magunknak, mivel a sós rágcsálnivalókból kifogyott a készlete. Már majdnem rávágtam mindkét ajánlatra, hogy igen, sőt, már azon gondolkodtam, milyen feltétet kérjek majd a pizzámra, amikor csörögni kezdett a telefonom. Mia keresett, és közölte, hogy Ron most végképp túllépett minden határon, nem mellesleg Mario is kiakasztotta, úgyhogy azonnal találkoznunk kell. Megbeszéltük, hogy egy fél óra múlva átugrom hozzá, hogy elmesélhesse a történetet, illetve én is tartoztam még neki a dortmundi látogatás beszámolójával.

– Hallottad – pillantottam Davidre, miután befejeztem a telefonálást. Olyan hangosan beszélt Mia, hogy a tőlem néhány centire ülő focista simán megérthette minden szavát, hiába nem volt kihangosítva. – Szívesen maradnék, de mennem kell.

– Rendben van, akkor kikísérlek. – Mindketten felálltunk és az előszobába sétáltunk, ahol a cuccaimat hagytam, mikor megérkeztem. – Újabb veszekedés Marcoval? – kérdezett rá hirtelen, mielőtt elköszönhettem volna.

Meglepődtem a kérdésén, nem számítottam rá, hogy találgatni fog. Ahogy arra sem, hogy elsőre beletrafál, mi a helyzet velem.

– Igen – bólintottam. – És tudod, nem is ez a legnagyobb bajom, hanem hogy unom már. Szörnyű, hogy semmit nem tudunk megbeszélni normálisan, mert mindig veszekedés lesz a vége… – sóhajtottam.  Majdnem megint sikerült elejtenem egy-két könnycseppet, amit David is észrevett, és vigasztalóan megsimogatta a karomat. De még mielőtt mondhatott is volna valamit, a szavába vágtam: – Mindegy, hagyjuk ezt most. Majd valamikor elmesélem, mi történt, de eldöntöttem, hogy ma nem gondolok rá. Holnap találkozunk, szia – nyomtam egy puszit az arcára köszönésképp.

Néhány perccel később már Miánál ücsörögtem a kanapén, kezemben egy pohár limonádéval, és a normálisnak induló, de katasztrofálisan végződő Ronald–Götze interjú részleteit hallgattam. Bevallom, eleinte egy kicsit viccesnek találtam a helyzetet, olyan szempontból, hogy Ron nevetségesen pofátlanul viselkedett, és őt ismerve Miának számítania kellett volna egy ilyen lépésre. Amikor azonban kiderült, hogy ezek után az elkényeztetett idióta kölyök felrohant a mindenható bácsikájához, és bepanaszolta Miát, már én sem nevettem.

– Hoeneß nyilván neki hitt, és nem nekem – húzta el a száját. – Megfenyegetett, hogy még egy ilyen eset, és szedhetem a sátorfámat. És mivel nem áll szándékomban kirúgatni magam a csapatból Ronald miatt, sürgősen ki kell találnom valami megoldást a problémára.

Szívesen adtam volna tanácsot, de sosem voltam jó az ilyesmiben, mindig csak annyit tudtam tenni, hogy meghallgattam az embereket, ha volt valami bajuk, amit feltétlenül meg akartak osztani velem.

Nekem még mindig nem volt sok kedvem a Dortmundban és az utána történtekről beszélni, de nagy vonalakban azért elmondtam Miának, mi a helyzet. Viszont semmiféle segítséget, megjegyzést vagy tanácsot nem vártam tőle, egyedül akartam átgondolni a dolgokat és döntést hozni, úgyhogy a gyors beszámoló után már témát is váltottam, és javasoltam, hogy zökkenjünk ki egy kicsit a saját problémáinkból és térjünk át Serena és Blair világába.

Mivel nagyon régen mindketten láttuk már egyszer végig mind a hat évadát a sorozatnak, most csak úgy – anélkül, hogy emlékeztünk volna a tartalmára – találomra ráböktünk egy Gossip Girl részre. Pont arra, amiben Chuck megnyitja a bárját.

– Most nem azért, de Ron kiköpött Chuck Bass – jegyezte meg Mia úgy a rész közepe felé. – Mármint ugyanilyen elkényeztetett, felfuvalkodott hólyag. Plusz azt is totál el tudnám képzelni róla, hogy titokban valami törvénybeütköző helyet működtet. – Nevetnem kellett ezen a feltételezésen, de közben valahol egyet is értettem Miával. – Egyébként, ha meg a jégkrémes esetre gondolok, amikor tök jófej volt, néha azt hiszem, csak megjátssza, hogy bunkó.

– Talán igazad van – vontam vállat. Nem voltam valami beszédes kedvemben aznap, és Ront sem ismertem ennyire – szerencsére.

– Jégkrémről jut eszembe – folytatta Mia. – Van egy nagy dobozzal a fagyasztóban. Javaslom, hogy annak a társaságában nézzünk még meg vagy két részt. Mit szólsz?

– Benne vagyok – bólogattam. Most valahogy elképzelni sem tudtam jobb programot, mint figyelemelterelésképp bugyuta sorozatokat bámulni Miával egész este, és közben dobozból fagyit enni.