4. rész

Sziasztok!

Egészen hihetetlen, de már a 4. résznél tartunk... Viszont örömhír, hogy még mindig közelebb járunk a történet elejéhez, mint a végéhez. ;) Ami ezt a fejezetet illeti, nagyon-nagyon sokat dolgoztam rajta, szóval remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, amit kommentek formájában is kifejeztek, mert most tényleg nagyon kíváncsi vagyok a véleményekre. Köszönet az átolvasásért és segítségért Libricicának, az utolsó két mondatért pedig egy facebookon látott képnek. :D Illetve óriási, hatalmas köszönet, puszik és ölelések az előző részhez érkezett pipákért, és a két kommentért. Most pedig nem dumálok tovább, jó olvasást az öt oldalas 4. fejezethez! 

– Ehhez mit szólsz? – fordultam az ágy szélén ücsörgő Marco felé, miután ezredszerre is megszemléltem magamat a szekrény ajtajára szerelt egészalakos tükörben. Nem igazán volt rám jellemző ez az órákon át tartó készülődés, most mégis elhúzódott a ruhaválasztás, mert egyszerűen nem tudtam eldönteni, miben kellene megjelennem a családi vacsorán.

Egy halom göncömet kihajigáltam az ágyra, aztán a felét visszatettem, a maradékot pedig véletlen sorrendben felpróbálgattam. Volt, amit kifejezetten ünnepélyesnek találtam az alkalomhoz képest, másokat viszont túl hétköznapinak vagy unalmasnak. Az éppen rajtam lévő, lágy esésű, korall színű blúzról pedig nem tudtam eldönteni, melyik kategóriába is kellene sorolnom. Közben tudtam jól, hogy nagyobb ügyet csinálok ebből az egészből, mint amekkora valójában, de nem bírtam megállni az idegesség miatt.

– Tökéletes – felelte Marco úgy, hogy szinte fel sem pillantott a telefonjából. Egy ideje már unalmában játszani kezdett valamivel, és közben folyamatosan motyogott a készüléknek olyasmiket, hogy gyerünk már, előzd meg vagy mi lesz már, te szerencsétlen.

– Az előzőre is ezt mondtad… Meg az azelőttire is – morogtam, és újra a tükör felé fordultam. Csak felbosszantott, hogy nem figyel rám, így semmi hasznát nem vettem, mivel folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy teljesen mindegy, mit veszek fel. Lehet, hogy neki mindegy volt, de nekem most nem. Régebben nem tartottam magam olyannak, akinek számít, hogy mások mit gondolnak róla, és ezt lépten-nyomon büszkén hangoztattam is. De aztán rá kellett jönnöm, hogy aki fontos nekem, annak igenis adok a véleményére és megfogadom a tanácsait. Manuela Reus pedig most pontosan azok közé tartozott, akiknek a rólam alkotott képe lényeges volt.

– Jó, rendben – sóhajtott. Kikapcsolta a játékot és letette maga mellé az ágyra a telefonját. – Elmondom a véleményem, csak haladjunk. Öt órát kell kocsikáznunk, úgyhogy lassan ideje lenne már indulnunk. Ami most rajtad van, az karácsonykor tökéletesen megállta volna a helyét, ha eljutottunk volna Dortmundba, most viszont…

– Muszáj mindig azzal jönnöd, hogy ha eljutottunk volna Dortmundba? – vágtam a szavába. Az összes adandó alkalommal felhozta ezt, imádott a témán lovagolni, apró kis megjegyzéseket, célzásokat ejtett el ezzel kapcsolatban, és noha ő élvezte a helyzetet, engem kezdett már nagyon idegesíteni.

Pedig tudtam jól, hogy én is midig ugyanezt csinálom, ugyanígy reagálok bizonyos dolgokra, és ugyanezekkel az eszközökkel játszom. Ha nagyon-nagyon megbántanak valamivel – megbocsátok ugyan az illetőnek, mert nem tartom magam egy haragtartó személynek – de nem felejtem el az adott helyzetet vagy éppen mondatot, ami rosszul esett, és amikor csak lehetőségem adódik rá, felemlegetem a másiknak. Nem azért csinálom ezt, mert nekem jól esik, még csak nem is azért, mert jobban érzem magam tőle. Igazából nekem csak rosszabb, hogy nem felejtem el, hogy nem lépek tovább egyszerűen a fájdalmas szavakon és a bántó megjegyzéseken. De ha már így alakul, akkor legalább emlékeztetem arra az illetőt, hogy igenis megbántott, és jól esne legalább egy bocsánatkérés.

– Ria, hallottad, amit mondtam? – Marco hangja zökkentett ki igencsak messzire kalandozott gondolataim közül.

– Igen, igen – bólogattam, és valóban fejből vissza tudtam volna mondani minden egyes szavát, pedig alig figyeltem. – Nem akarsz most ezen összeveszni, mert utána öt órát kell eltöltenünk egymással egy autóban. Igazad van, nem lenne túl kellemes. Lemondani pedig már nem szeretném azzal az indokkal, hogy vitatkoztunk egy tárgytalanná vált dolgon. Veszem a másik farmerom, és mehetünk.

Miután beláttam, hogy felesleges tovább húznom az időt, hamar elkészültem, és végre nekivághattunk a hosszú útnak, ami Dortmundig előttünk állt. Még annak ellenére is, hogy olyan sokáig cirkuszoltam a ruha miatt, sikerült viszonylag korán elindulnunk, ami megnyugvással töltött el. Nem akartam rögtön késéssel bemutatkozni Marco szüleinél.

Zenét hallgattunk, miközben az A9 jelzésű úton előzgettük a Range Rovernél lassabb autókat, és az idegességem helyét szépen lassan átvette a kíváncsiság. Marco ugyan sokat mesélt már a családjáról, most hirtelen mégis azt kezdtem érezni, alig tudok valamit róluk. Éppen ezért, hogy az öt óra utazásnak legalább egy részét kitöltsem valamivel, kérdezgetni kezdtem tőle mindenfélét a szüleiről, a testvéreiről, és még az unokaöccséről is. Kértem, hogy meséljen a gyerekkoráról, és rákérdeztem többek között arra is, mennyire támogatta a családja, mikor focista karrierről kezdett álmokat szövögetni.

Nagyjából félúton, Aschaffenburgnál álltunk meg pihenni egy kicsit az egyik benzinkúton, bár a feltűnő autónak és a még feltűnőbb rendszámnak köszönhetően a kávém utolsó néhány kortyát már igencsak sietősen kellett meginnom. Az a veszély fenyegetett ugyanis, hogy nemcsak a hely teljes személyzete és a parkolóban időző kamionsofőrök, de az éppen a kútra bekanyarodó kirándulóbusz 45 tagja is lerohanja majd Marcot közös képekért és aláírásokért.

– Ha előre tudom, hogy ilyen akció dús, menekülési tervekkel átszőtt utazásnak nézünk elébe, korábban is ellátogathattunk volna Dortmundba – nevettem, mikor a Range Rover biztonságot nyújtó belsejéből még egy utolsó pillantást vetettem arra a buszra.

– Azt hittem, már kitapasztaltad, milyen mellettem az élet – húzta mosolyra a száját, aminek köszönhetően imádnivaló gödröcskék jelentek meg az arcán. Visszafordította a fejét az útra, és kitette az indexet, hogy megelőzzünk egy előttünk cammogó Volkswagent.

– Elég sok mindenben volt részem, ez igaz – feleltem. Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor az elvetemült tinilány rajongóinak még a kilencven százaléka utált engem, és ezt lépten-nyomon hangoztatták is, ráadásul többszöri kérés ellenére sem hagyták abba. Nem kifejezetten érdekelt a véleményük, de az idegesített, hogy a létező összes üzenő felületen a nap huszonnégy órájában szidtak engem. Idővel persze ez abbamaradt, mert rájöttek, hogy nem ők fogják eldönteni, hogy Marco szeret-e engem. És azt hiszem az ilyen és ehhez hasonló dolgok a hónapok során csak még erősebbé tették a kapcsolatunkat.

Aschaffenburg elhagyása és egy újabb átbeszélgetett óra után tudatosult bennem, hogy egyre közelebb járunk utunk végső céljához, emiatt pedig újra felszínre tört bennem az idegesség. Amikor lefordultunk a B45–ös útról, már megbántam, hogy egyáltalán elindultunk, arra azonban gondolnom is felesleges volt, hogy mi lenne, ha visszafordulnánk. Tizenöt percnyire a céltól már igazán mindegy volt.

Egy egyszerű, fehér, kétszintes kertes ház előtt parkoltunk le, amit barna fakerítés, azon belül pedig zöld sövény vett körbe. Keskeny lépcsősor vezetett fel a teraszra, ahonnan a bejárat nyílt, és ahol mindenfelé színes, cserepes virágok sorakoztak. Kívülről igazán barátságosnak és otthonosnak tűnt, és gyanítottam, a belsejével sem lesz ez másképp. Mégsem nyugtattak meg a körülmények.

– Ne izgulj már ennyire feltűnően, teljesen lesápadtál – fordult velem szembe Marco az ajtó előtt, mielőtt bekopogtunk volna. – Imádni fognak. Ha meg nem, hát ne érdekeljen, az én barátnőm vagy, nem az övék. És én így szeretlek, ahogy vagy, és ezen nem a szüleim véleménye fog változtatni.

– Jaj, annyira imádnivaló vagy! – Szívmelengető szavait hallva, mosolyogva bújtam hozzá egy pillanatra, amikor pedig elhúzódtam, kaptam egy puszit a homlokomra.

Röviden megnyomta a csengőt, majd mielőtt kinyílt volna az ajtó, bátorítóan megszorította a kezem. Az előbbi mosoly még ott volt az arcomon, így erőlködnöm sem kellett, amikor a küszöbön túl megpillantottam Marco szüleit. Az apukája a kezdetektől fogva nagyon barátságos volt velem, miután jól megszorongatta a fiát, engem is átölelt; az anyukájától viszont csak két puszit és egy szájhúzást kaptam, mielőtt elindult vissza a konyhába.

– Még nem vagyok teljesen kész – szabadkozott, de amikor felajánlottam a segítségemet, visszautasította.

– Nagyon örülünk, hogy végre megismerhetünk téged, Victoria – vette át a szót Thomas. Melegszívű mosoly jelent meg az arcán, amitől az egész arca fiatalossá vált, és csak őszülő haja árulkodott arról, hogy bizony benne van már a korban. – De ne ácsorogjunk az ajtóban, gyertek, üljünk le odakint. Olyan jó idő van.

Egyenesen hátra, az udvarra vezetett minket, ahol fából készült pavilon alatt műanyagszékekkel körbepakolt, megterített asztal fogadott. Hellyel kínált, és csak hogy megbizonyosodjak róla, kitől örökölte Marco az udvariasságot, kihúzta nekem a széket. Miután leültünk egymás mellé, gyorsan körbepillantottam, hogy nagyjából felmérjem, mi hol van. Tőlünk balra sövény volt meg kerítés, jobbra aprócska mesterséges tó a sziklakert tövében. Azon túl kisebb kert terült el, ahol színes virágok és konyhakerti növények termettek.

– Hozhatok nektek inni valamit? – érdeklődött Marco apukája, mielőtt ő is helyet foglalt volna velünk szemben.

– Hagyd csak, apa, majd én – állt fel mellőlem Marco, majd elindult a ház irányába. Nem aggódtam, hogy kettesben hagyott az apukájával, hiszen Thomas Reus első pillantásra szimpatikus volt nekem. Amint a fia hallótávolságon kívülre került, faggatni kezdett, és hangjában éreztem az őszinte érdeklődést, hogy tényleg kíváncsi rám és meg akar ismerni. Jó hangulatban telt a beszélgetés, Marco kicsit sokáig maradt odabent, de alig tűnt fel a hiánya, öt percen belül ugyanis már az apukája által elmondott egyik vicces sztorin nevettem.

– Látom, nagy a jókedv – jegyezte meg Marco, mikor megérkezett egy tálca társaságában, amin néhány pohár, egy doboz gyümölcslé és valami szénsavas üdítő sorakozott. – Én már nem is kellek ide.

– Dehogynem! – nyúltam a keze után, miután lepakolt az asztalra. – Apukád épp most kérdezte, hogy ismerkedtünk meg. Elmesélhetnéd neki, és akkor végre én is megtudnám, miért akartad akkor annyira elkísérni Mariot.

– Mondtam már neked, hogy azért, mert Mario még kisfiú és valakinek vigyázni kellett rá – nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt elfoglalta volna az enyém melletti szabad helyet. Az apukája mosolyogva figyelte a jelenetet, ezután pedig hármasban folytattuk a kellemes hangulatú beszélgetést, egészen addig, míg Manuela meg nem jelent az ajtóban, hogy félbeszakítson minket.

– Victoria, kedves – szólt egy kissé talán túlságosan is mézesmázos hangon. – Azt hiszem, mégis elkelne nekem egy kis segítség, tudnál jönni?

– Persze – bólintottam jókedvűen. Örültem, hogy engem kért meg, mert reménykedtem, hogy így szerezhetek nála egy-két jó pontot, ha már a bemutatkozásnál egy kissé távolságtartó volt velem.

A konyhában kiderült, hogy a saláta elkészítésénél kell besegítenem. Neki is láttam a zöld levelek megmosásának, de csak azután, hogy megdicsértem a helyiségben terjengő finomabbnál finomabb illatokat. Közben Manuelával is beszélgetésbe elegyedtem, kérdezett néhány dolgot, de ezt sokkal inkább éreztem egyfajta vallatásnak, mint őszinte érdeklődésnek.

Ráadásul néhány perc leforgása alatt sikerült felbosszantania, hiszen szinte minden egyes mondatom után tett egy megjegyzést Carolinnal kapcsolatban. Mire a saláta elkészült, néhány dolgot – köztük olyanokat is, amikre egyáltalán nem voltam kíváncsi – már betéve tudtam Marco exéről. Például azt is, hogy majdnem minden hétvégén itt vendégeskedtek, és mindig ő készítette el a salátára az öntetet – kevesebb ecettel, mint én.

Zavart, és idegesített, hogy Manuela minden mondatom után hozzátette a saját kis megjegyzését Carolinról, és néha nagyon ott volt a nyelvem hegyén a szemtelen válasz. Mégsem feleltem semmit, mivel nem akartam jelenetet rendezni. Sőt, hogy biztosan elkerüljem, hogy elszakadjon nálam a cérna, inkább úgy döntöttem, csendben maradok az ebéd idejére. Ha én nem mondtam semmit, Manuela sem tudott mire megjegyzéseket tenni.

- Mi a baj? – fogta meg a kezem Marco, mikor kettesben maradtunk a nappaliban. Evés után oda vonultunk be beszélgetni, bár én lopva már az órámat lestem, hogy mikor indulhatunk végre haza. Marco anyukája még valami muffinokért szaladt ki a konyhába, az apukája pedig a pincébe indult, hogy felhozzon egy üveg bort, amit állítása szerint csak az én tiszteletemre akart felbontani. Őszintén, nekem már rég elment a kedvem a cseverészéstől. – Olyan szótlan voltál egész ebéd alatt.

- Ne most beszéljük ezt meg – kértem, mivel Manuela éppen akkor jelent meg az ajtóban egy süteményekkel megrakott tálcával a kezében. Egyébként sem náluk akartam ezt lerendezni, hanem majd otthon, nyugodtan. Itt továbbra is felvettem egy mosolyt az arcomra, megkóstoltam a muffint, ittam a borból, készségesen válaszolgattam a hozzám intézett kérdésekre, búcsúzáskor pedig közöltem a Reus szülőkkel, hogy bármikor szívesen látjuk őket Münchenben, jöjjenek, amikor csak kedvük van.

Titokban örültem, hogy a kérésük ellenére nem maradtunk éjszakára. Ha felhívtam volna a dokit, biztos szívesen adott volna nekem szabadságot, Marco azonban nem hagyhatta ki az edzést.

Én vezettem hazafelé, mert még reggel ebben egyeztünk meg. Nem rajongtam ezért az autójáért, olyan kicsinek éreztem magam benne, szinte belevesztem az ülésbe, és néha még viccelődtem is vele, hogy a pedálokat sem érem el. Most viszont nem voltam jó kedvemben, és ez a vezetési stílusomra is kihatott. Jól jött, hogy egy öt órás úton vezethetem le a feszültségem a többi idióta sofőrön, akik csak feltartottak a lassúságukkal.  Marco remekül szórakozott rajtam, ahogy szitkozódva haladásra utasítottam őket, én viszont nem élveztem annyira a helyzetet. Folyamatosan Manuela szavai jártak a fejemben, és ahelyett, hogy megnyugodtam volna, csak még idegesebb lettem.

- Most már elmondod, mi volt a baj? – fordult hozzám Marco, miután leparkoltam a házam előtt. – Ha esetleg amiatt aggódtál, hogy nem kedvelnek, akkor megnyugtatlak. Mind a ketten azt mondták, hogy imádnak téged.

- Tényleg? Anyukád elég érdekesen fejezi ki a szeretetét – jegyeztem meg, majd kiszálltam a kocsiból és a kelleténél kicsit erősebben vágtam be magam után az ajtót. Számítottam rá, hogy utánam fog jönni, de titokban azt kívántam, bár ne tenné. Tudtam, hogy ha ezt itt most nem hagyjuk annyiban, és nem halasztjuk egy olyan későbbi időpontra a beszélgetést, amikor már valamivel nyugodtabb vagyok; úgyis veszekedés lesz a vége, azt pedig nem akartam.

- Beavatnál engem is? Mert fogalmam sincs, miről beszélsz. – Hát persze, hogy nem volt neki. Honnan is tudhatta volna, miről van szó, mikor Manuela csak akkor tette a kis megjegyzéseit, ha egyedül maradt velem… Mielőtt belevágtam volna, vettem egy nagy levegőt, hogy egy kicsit megnyugodjak, mert nem akartam vitát kezdeni. Hiszen volt azért bőven pozitívum is a napban.

- Először minden szuper volt – kezdtem. – Örültem, hogy apukád már az első pillanattól kezdve úgymond befogadott a családba – rajzoltam ujjaimmal idézőjeleket a levegőbe. – Amikor ott hagytál vele az udvaron, tök jól elbeszélgettünk, és utána te is tapasztalhattad, hogy jól kijövünk egymással – megvártam, míg bólint, hogy az ezután következő rosszat rövidre fogva, egy szuszra hadarjam el. – Egészen addig remekül éreztem magam, amíg be nem mentem a konyhába segíteni anyukádnak. Lényegében minden mondatom után kaptam egy megjegyzést tőle Carolinnal kapcsolatban. Én szeretnék jóban lenni vele, mivel ő nem egy jöttment rajongód az utcáról, akinek adsz egy autogramot, aztán soha nem látjuk többet. De ha egyfolytában azzal jön nekem, hogy Carolin így meg úgy, akkor nem fog menni.

- Nahát… És én ezekből a megjegyzésekből miért nem hallottam egyet sem?

- Te azt hiszed, hogy ezt az egészet én csak kitalálom?! – Egy oktávval feljebb csúszott a hangom, annyira meglepett, hogy kételkedett a szavaimban. Azok után, hogy őszintén elmondtam, mi a baj, nem azt vártam, hogy ne higgyen nekem.

- Nem ezt mondtam. De azt hiszem, egy kicsit régebb óta ismerem őt, mint te – jegyezte meg. – És tudom, hogy nem ilyen. Mellesleg nekem azt mondta, hogy szimpatikus vagy neki.

 - Jó, tudod mit? – Pillanatok alatt sikerült felbosszantania a hangnemmel, amit használt. Látni sem akartam ezek után. Igazából kár is volt belekezdeni ebbe a beszélgetésbe, mert eleve erre a sorsra volt ítélve. – Hagyjuk az egészet. Ha nem hiszel nekem, akkor jobb, ha most mész. És tegyél meg nekem egy szívességet: ne keress most egy darabig.

- Kérned sem kell – vetette oda ingerülten, mielőtt hátat fordított volna nekem. Nem vártam meg, míg beszáll a Range Roverbe, és elhajt. Nem néztem utána. Megkerestem a lakáskulcsom, és az előszobámba menekültem a csalódottság elől, amit éreztem. És bármennyire is nem voltam az a sírós típus, az egész napos feszültség miatt most végigfolyt az arcomon egy-két könnycsepp, amiket dühösen töröltem le onnan.

Mostanában gyakrabban előfordult, hogy Marco meg én összevesztünk, és bevallom, ez néha kétségeket ébresztett bennem, hogy akarom-e én ezt egyáltalán. Kell-e nekem ez a stressz, ami ezzel a kapcsolattal jár. Néha arra gondoltam, könnyebb lenne nélküle, de egyrészt nem voltam az, aki a könnyebb utat választja, másrészt túlságosan is szerettem őt. A végén persze mindig kibékültünk, de legnagyobb sajnálatomra a bocsánatkérés a legtöbb esetben elmaradt. Nem csak az ő részéről, de az enyémről is. Úgy tűnt, egyikünk sem ismerte azt a mondást, hogy a bocsánatkérés nem mindig azt jelenti, hogy tévedtél, és a másik személynek volt igaza. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy többre értékeled a kapcsolatotokat, mint a saját egódat. 

3. rész

Sziasztok!

Itt is van az én harmadik részem. Baromi gyorsan telik az idő, már itt tartunk o.O Köszönöm a pipákat és a kommenteket az előző részhez:) Válaszoltam is rájuk.

Jó olvasást!

Nix

Azt hittem, hogy Ronald legalább komolyan fogja venni a dolgot, ha már így a nyakamba akaszkodott, de még csak arra sem volt hajlandó, hogy időben megjelenjen. Nem is problémáznék, ha egy-két percet késett volna, de rendszerint tízzel, tizenöttel később érkezett, és esküszöm, hogy élvezte, amikor leszidtam. Csak elégedetten vigyorgott, mintha az lett volna a fő célja, hogy engem kiborítson, így hát egy idő után inkább úgy tettem, mint akit nem érdekel, hogy mit csinál. Elmondtam neki mindent, amit anno Ria megtanított nekem, magammal vittem az FCB News forgatásokra, és magyaráztam is neki, de nem foglalkoztam vele, hogy figyel-e, követ-e, érdekli-e. Én elmondtam, innentől az ő dolga.

- Csak az tart vissza attól, hogy behúzzak egyet Ronnak, hogy Hoeneß rokona! – rontottam be Riához. Épp szünetem volt, amire sikerült megszabadulnom attól az idegesítő Hoeneß gyerektől, és valakinek mindenképpen ki kellett öntenem a szívem.

Riát nem hatotta meg annyira a dolog. Rendszerint jót nevetett rajtam, meg a szenvedéseimen, de nem sértődtem meg rá, sőt igazából, amikor elmeséltem, hogy most éppen mivel húzott fel, akkor nekem is nevethetnékem lett. Annyira szánalmas volt az egész, meg az is, hogy hagytam magam felidegesíteni.

- Hogy sikerült leráznod egyáltalán? – Végre abba hagyta a vigyorgást, de csak és kizárólag azért, mert közben Davidet masszírozta, és igyekezett rá is megfelelően odafigyelni.

- Hát mikor a negyedik alkalommal se értette meg, hogy ma sem fogunk együtt ebédelni, kicsit felemeltem a hangom – vallottam be. Tényleg hamar ki tud hozni a sodromból, főleg akkor, amikor a randi meghívásait erőlteti. Bár szerintem csak viccel, mert azt hiszi, hogy nagyon humoros, akkor is elképesztő, mennyire nem veszi figyelembe, hogy Mario a kisujjával leverné a szép kis sznob fejét a helyéről.

- Legyél egy kicsit határozottabb. Ha csak hisztizel miatta, akkor nem fogsz elérni semmit. Ez a srác azt élvezi, hogy hatással van rád. Mindegy neki, hogy dühöt vagy örömöt vált ki, akkor is kivált belőled valamit.

- Mikor lettél ilyen okos? – tettem fel a kérdést nevetve.

- Mindig az voltam – húzta ki magát, mire én is és a focista is felnevetett.

Nem tudtam sokáig maradni Victoriánál, mert egyrészt szerettem volna valamit tényleg enni, másrészt rengeteg dolga volt, és nem akartam tovább feltartani. Amikor egyedül láttam neki az evésnek, egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy miért nem vagyok hajlandó egy asztalnál enni Ronalddal, hiszen tulajdonképpen úgysincs jobb dolgom, és talán közben tudnánk általános dolgokról is beszélni. Ennek tudatában másnap én kértem meg, hogy kísérjen el ebédelni. Túl voltunk az FCB News forgatásán, amit ma csendben nézett végig, egyszer sem szólt közbe, és még viszonylag érdeklődő is volt. Gondoltam, ki kell használnom az alkalmat, mert ha ma nem lesz normális, akkor sose.

- Tudtam én, hogy egyszer érdeklődni fogsz irántam – húzogatta a szemöldökét, amikor helyet foglalt velem szemben. Megforgattam a szemem, de nem reagáltam rá semmit.

- Mesélj magadról – kértem. Tudni akartam, mi van a nagyképű álcája mögött, mert olyan nincs, hogy valaki ilyennek születik.

- Jók a testi adottságaim, és pénzem is van egy csomó. Mi tart még vissza attól, hogy lecseréld a jelenlegi pénzeszsákod? – Ez volt az a pillanat, amikor nem akartam tovább próbálkozni. Már ahhoz is túl mérges voltam, hogy egyáltalán mondjak neki valamit, úgyhogy csak hátrarúgtam a székem, és távozni akartam, de elkapta a kezem. – Most miért rágtál be? Csak vicceltem. – Kirángattam a csukómat az ujjai közül, és tovább folytattam az utamat. Hát velem ne viccelődjön, főleg ne ilyen stílusban. – Amelia! Sajnálom, nem úgy gondoltam – kiabált utánam. Ha hagyott volna elmenni jobban járt volna, így viszont visszacsörtettem hozzá, és fennhangon elkezdtem kioktatni a tiszteletről és a normális viselkedésről, amiről láthatóan még csak hírből se hallott.

- Hányszor mondjam, hogy csak egy hülye vicc volt? – bizonygatta továbbra is a saját igazát.

- Nagyon hülye vicc volt. Felfogtad, hogy ezzel engem minek neveztél? Mert nem úgy nézel ki. Hány szabályunk volt? Hány dolgot kértem tőled? – csaptam rá mérgesen az asztalra. Döbbenten nézett fel rám, akárcsak a többi személy, aki egy békés ebéd reményében ült be a kajáldába, helyette viszont egy színvonalas műsort kaptak arról, mi történik, ha kirobban belőlem az összes elfojtott düh. – Egyetlen egyet, – segítettem felfrissíteni az emlékezetét – mégpedig, hogy viselkedj tisztelettel, mintha csak egy kicsit is hálás lennél, amiért segítek neked. Rémlik? – Bólintott. – Semmi feladatot nem kaptál, még azért se vettelek elő, mert folyton elkéstél, de ebből elég volt. Holnap délután kettőkor, másodpercre pontosan, bekopogsz az ajtómon, és leadsz nekem egy vázlatot abból, hogy mit láttál, és tanultál itt eddig. Ha nem, megmondom a bácsikádnak, hogy nem tudlak tovább pesztrálni – fejeztem be, aztán tényleg otthagytam a meglepetten pislogó srácot.

Nem érdekelt, hogy mára még lett volna bőven feladatom, és a délutánt is Ronalddal kellett volna töltenem, Mario házáig meg sem álltam. Már otthon volt, mert edzés után rögtön hazament. Mostanában ritkán találkoztunk, legtöbbször csak telefonon beszéltünk, ami elég abszurd volt, figyelembe véve a tényt, hogy egy helyen dolgozunk, de Ron, a munkám és a suli mellett semmi időm nem volt. Esténként csak bedőltem az ágyba, rosszabb esetben végigtanultam az éjszakát, megírtam a beadandót, vagy összeállítottam a másnapi híreket, így még csak az sem volt opció, hogy egymásnál aludtunk volna. Mondanom sem kell, hogy Mario nem nézte jó szemmel a hanyagolást, ám arról mindig elfeledkezett, hogy nekem is ugyanannyira rossz. Féltékenykedett Ronaldra, meg az egész világra, ha éppen nem vele voltam, és sehogy sem tudtam neki megmagyarázni, hogy nem azért töltöm az időmet azzal a hülyegyerekkel, mert jobban élvezem a társaságát, mint az övét. Viták százait generálta már, én meg feszültebb voltam a kelleténél, és nem tudtam higgadtan viszonyulni a dolgokhoz.

Csengetés és kopogás nélkül rontottam be, szó szerint, a házba, majd bevágtam magam után az ajtót. Ijedten hajolt be az előszobába, hogy ki a fene jött be hozzá, aztán, amikor meglátott, megnyugodott, mégis elhúzta a száját.

- Ha veszekedni jöttél, akkor inkább… - kezdett bele egy nagy levegő után. Igen, a legutóbb sem puszival váltunk el egymástól, de most nem állt szándékomban vitatkozni. Nem vártam meg, míg befejezi a mondatot, egyrészt tudtam, mi a vége, másrészt nagyobb szükségem volt rá annál, hogy még mindig a legutóbbi balhénkon lovagoljak.

Miközben a számat az övére tapasztottam, elkezdtem befelé tolni, de igazából nem jutottunk sokáig, úgyhogy az előszobája falánál lettem az övé. Nem kérdezett semmit, csak tette a dolgát, aztán amikor végeztünk, a karjaiba kapott és a nappaliba vitt, ahol letett a kanapéra. Felrángatta a gatyáját, majd az én ruhámat is összeszedte a földről, és az ölembe dobta.

- Oké, most már elárulod, mi húzott fel ennyire? – vigyorgott rám. Kezeivel a térdemen támaszkodott, és úgy hajolt bele az arcomba.

- Kettőt találhatsz, de inkább ne is beszéljünk róla – kértem. Ha már a mai napomat, minden feladatommal együtt félresöpörtem, hogy vele legyek, akkor ne is beszéljünk azokról a dolgokról.

- Jó – rántotta meg a vállát. – Nem kéne neked amúgy dolgoznod?

- De, de majd holnap bepótolom, vagy nem tudom. - Arra még nem gondoltam, hogy fogom kivitelezni, amikor jelenleg egy napra annyi munkám van, hogy nem elég a 24 óra, de nem is akartam ezzel foglalkozni.

- Te tudod – nézett rám kétkedően, de ahogy általában, most sem szólt bele abba, hogy intézem a dolgaimat. – És mit szeretnél csinálni?

- Az sem tudom – nevettem fel kínomban. – Kapcsold be a tévét, ülj ide mellém, aztán majdcsak elleszünk valahogy.

Hozott be a konyhából egy tábla csokit, aztán elhelyezkedett mellettem, én pedig jóformán ráfeküdtem. Egy darabig csak csendben feküdtünk, a tévében valami sorozat ment, ami igazából egyikünket sem érdekelt, aztán végül beszélgetni kezdtünk. Újra megkértem, hogy a munkámmal kapcsolatos témákat mellőzzük, úgyhogy végül az élet nagy dolgainál kötöttünk ki, és hülyébbnél hülyébb témákat veséztünk ki.

- Ha a tükörbe nézel, akkor dupla olyan távolságra kell nézned, mert látod a magad előtti teret is kétszer. Mármint egyszer a valóságban, meg egyszer a tükörben. – Fogalmam sincs, hogy jutottunk el idáig, de már könnyesre nevettem magam, ahogy ezt próbálta nekem megmagyarázni.

- De nem – húztam el az e-t, még mindig nevetve. – A tükör ott van előtted, adott távolságra, azon jelenik meg a kép, nem kell messzebbre nézned.

- De a képen látod a magad előtt lévő teret is – kötötte az ebedet a karóhoz.

- Igen, de két dimenzióban, csak az agyad dolgozza fel 3D-sként. Akkor is csak a tükörig kell ellátnod, hidd el – hajtottam vissza a fejem a mellkasára. Csendben gondolkozott tovább, aztán végül megszólalt.

- Lehet, hogy igazad van, de mivel mindig nekem van igazam, így most is – fűzte még hozzá. Fel se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, teli szájjal vigyorog.

- Nem tudod beismerni, ha tévedsz – motyogtam hitetlenkedve.

- Hát nem – nevette el magát. – De nem is kell, mert mindig igazam van.

- Ja, persze – forgattam meg a szemem.

- De azért szeretsz – jelentette ki, miközben eldőlt a kanapén, így most már tényleg rajta feküdtem. Átölelte a derekam, én pedig felemeltem a mellkasáról a fejem, hogy ránézzek.

- Igen – erősítettem meg előbbi mondatában. Nem mintha, amúgy nem tudta volna.

- Na, megint igazam volt – közölte a tényt, én pedig megráztam a fejem, és elkönyveltem, hogy tényleg hülye.

Másnap ezer dolgom volt, reggel a suliban kezdtem, mert a gyakorlatot nem hagyhattam ki. A legtöbb előadásra nem jártam be, nem volt időm, de szerencsére volt egy lány, aki mindig mindenre bejárt, és mivel nagy Bayern szurkoló volt még szívesen is továbbította nekem az anyagot. Délután az irodában ültem, ott ettem meg az előre elcsomagolt ebédemet is, közben pedig azon járt az agyam, hogy vajon Ronald hozni fogja-e, amit kértem vagy továbbra is tojik majd az egészre.

Dieternek csörögni kezdett a telefonja, majd a gyors beszélgetés után felpattant a helyéről, ahol az előbb még teljes nyugalomban ült.

- A fiam eltörte a lábát, be kell vinnem a kórházba. Nem hiszem, hogy visszaérek a sajtótájékoztatóra – hadarta idegesen. – A gépemen megtalálod a kérdéseket, légy szíves jelenj meg helyettem.

Még be se fejezte, már el is hagyta a helyiséget, én pedig tátott szájjal bámultam a csukott ajtót. Most tényleg rám bízott egy ilyen dolgot, mindenféle instrukció nélkül? Félreértés ne essék, örültem neki, viszont így ugrott az a tervem, hogy a tegnap elhalasztott munkámat megcsinálom. Idegesen ültem át a géphez, hogy kinyomtassam a kérdéseket. Már most gyomorgörcsöm volt, ha arra gondoltam, hogy négykor több mint száz szakképzett újságíró közé kell beülnöm.

Kettő előtt öt perccel kopogtak az ajtón én pedig kiszóltam, hogy jöjjön be. Meglepődve tapasztaltam, hogy Ron az. Visszanéztem az órára, mert alig hittem el, hogy nem késett.

- Szia, hoztam, amit kértél – tett le elém egy pár lapot. – És vettem neked egy csokit is bocsánatkérés gyanánt – húzta elő a háta mögül az említett édességet.

- Bocsánatkérés elfogadva – bólintottam mosolyogva. – Holnapra átnézem, és ha van benne hiba kijavítva visszaadom – ígértem neki.

- Ma kell valamit csinálnom? – kérdezte.

- Közbe jött pár dolog nekem, szóval ma pihenj. Holnap pedig a meccs előtt találkozunk az arénánál.

Enyhe gyomorgörccsel mentem be a hatalmas sajtóterembe, és elfoglaltam a kijelölt helyet. Szerencsére nem voltam izgulós típus, úgyhogy nagyon hamar meggyőztem magam arról, hogy pár kérdés felolvasását nem lehet elrontani, főleg annak tudatában, hogy olyan embereknek kell feltennem, akiket ismerek. Valószínűleg Dieter szólt mindenkinek, akit érintett dolog, ezért nem nézett rám senki furcsán, amikor helyette én emelkedtem fel a székről. Minden rendben ment, úgyhogy elégedetten ültem vissza a fenekemre, és türelmesen vártam, hogy vége legyen. Amikor az utolsó kérdés is elhangzott, mindenki felállt a helyéről, és az ismerősök beszélgetni kezdtek, én viszont siettem, mert még össze akartam foglalni, ami itt elhangzott, és Ronald házi feladatát is át akartam futni. Amikor a kis dolgozata végére értem, teljesen le voltam nyűgözve. Nem tudom, hogy csinálta, de egy-két apróbb hibát leszámítva, minden tökéletes volt.

Másnap, amint megláttam az aréna bejáratánál, egyből dicsérni kezdtem. Láttam, hogy jól esik neki, úgyhogy reméltem, a maradék egy hétben ez ösztönzi majd. Nem akartam idegenvezetéssel untatni, hiszen tudtam, hogy ő is ugyanolyan jól ismeri a stadiont, mint én, ha nem jobban, ezért inkább felkísértem a helyére, közben pedig életünk első értelmes beszélgetését folytattuk. Kihasználva ezt az alkalmat, egészen addig maradtam vele, amíg nem kellett elfoglalnom a saját helyemet.

- Hogy kerültél a csapathoz? - kérdezte nagy meglepetésemre. Ez volt az első alkalom, hogy tényleges érdeklődéssel fordult hozzám, és kérdésének tárgya nem egy randevú volt.

Mivel arról az időszakról szívesen meséltem bárkinek, hát nem kellett kétszer kérni, bele is kezdtem. Vidáman nevetgélve mentem bele a legapróbb részletekbe is, még az is bevallottam neki, hogy mennyire izgultam, amikor a pálya mellett a kezembe nyomták a mikrofont, pedig ezt nem osztottam meg túl sok emberrel.

- Sziasztok - köszönt Marco, miközben leült a mellettünk lévő székre. Észre se vettem, mikor megérkezett, szóval meglepődve néztem rá. - Neked nem lent kellene lenned? - érdeklődött.

- De, már megyek is, csak beszélgettünk - néztem Ronra, aki egy meleg mosolyt engedett meg felénk.

- Ja, láttuk - motyogta a szőke, mire összehúztam a szemöldökömet, és kérdezgetni kezdtem, hogy ez mégis miféle megjegyzés volt. - Én nem akarok beleszólni, nem tartozik rám, de Mario és én legalább öt perce itt állunk a hátatok mögött, és még csak észre sem vetted - adta be végül a derekát.

- Hol van? - kezdtem el keresni, de sehol sem láttam.

- Már lement, mert késésben volt. Ami pedig téged illet, te már el is késtél, szóval szaladj. Csak gondoltam szólok - vonta még meg a vállát, én pedig idegesen távoztam.

Az egész meccs alatt azon gondolkoztam, hogy most ebből az egészből mit szűrhetett le Mario. Annyiszor elmondtam neki, hogy nem akarok semmit a kis Hoeneßtől, de egyszerűen nem hisz nekem. Tudtam, hogy nem lesz könnyű meggyőzni az ellenkezőjéről, miután annyira jól elbeszélgettem a sráccal, hogy észre se vettem, hogy nem messze tőlem ő is ott áll. Mindig ki szokott nézni oldalra, ahol állok vagy ülök éppen, ma viszont még arra se méltatta magát, hogy fejbe rúgjon egy labdával. A csapat egyébként sima győzelmet aratott, és az öt gól közül egyet Mario rúgott, mégsem tudtam neki örülni. A meccs utáni interjúkból kivettem a részem, de már mentem volna inkább, hogy megkeressem azt az idiótát, és elmondjam neki ezredik alkalommal is, hogy senki sem fontosabb nála, és hogy nem kell attól félnie, hogy lecserélem.

3. rész

Sziasztok! 

Ha vasárnap, akkor Double Date, szóval már itt is van a következő fejezet! :) Az előzőekhez nagyon köszönöm a pipákat és a két kommentet, amint lesz időm, fogok rájuk válaszolni. Ehhez a részhez pedig mindenkinek jó olvasást!

xoxo, L.

A telefonom hangjára ébredtem. Szokás szerint szinte kipattantak a szemeim, ahogy meghallottam a zenét, amit pontosan az azonnali ébresztő hatása miatt választottam újra és újra erre a célra. El akartam venni a mobilt az ágyam mellett álló éjjeliszekrényről, ahová éjszakára tettem, de Marco megelőzött a mozdulattal. Átnyúlt a vállam fölött és kikapcsolta az előző este beállított Simple Plan dalomat, aztán nyomott egy puszit a vállamra.

– Mióta vagy fenn? – fordultam meg az ölelésében. Imádtam mellette ébredni, és szerencsére elég sokszor részem is volt ebben az élményben. Most éppen az én franciaágyamban feküdtünk, igaz én már nem sokáig maradhattam, hiszen – ahogy arra az imént a telefonom is felhívta a figyelmem – el kellett kezdenem készülődni, hogy időben beérjek dolgozni.

– Nem olyan régóta – felelte, majd lehajolt, hogy megcsókoljon.

– És szórakoztató nézni, ahogy alszom? Nemhogy csatlakoztál volna – jegyeztem meg mosolyogva. Több oka is volt annak, hogy vidáman ébredtem ma, az egyik ilyen például, hogy a mai volt az utolsó munkanapom a héten. – Tudtommal szabadnapos vagy.

Ha most megtehetném, egy ilyen hét után én minimum délig aludnék, aztán meg az egész napot ágyban lustálkodással tölteném. Bár azért neki sem volt most minden szép és jó, egy kisebb sérüléssel bajlódott ugyanis, ezért kénytelen volt kihagyni a mai edzést is, meg a meccset is.

– Te nem vagy az? – kérdezett vissza kicsit csalódottan, az én kérdésemet figyelmen kívül hagyva.

– Én csak holnapra kaptam kimenőt, ma délelőtt még a Säbener Straßén leszek, délután pedig a rendelőbe kell mennem. Ma is annyi dolgom van, hogy belegondolni is rossz – húztam el a szám. Én imádtam a munkámat, tényleg, ez volt álmaim állása, de ilyen mennyiségben már nekem is túl sok volt. A hét végére biztossá volt számomra, hogy túlvállaltam magam. Amikor belementem, hogy két helyen dolgozzak egyszerre, nem gondoltam bele, hogy majd ennyi mindent kellesz csinálnom. Már alig vártam, hogy a doki visszatérjen arról a konferenciáról és helyreálljon a rend.

– Nagy kár, hogy ma nem érsz rá, pedig lettek volna terveim veled.

– Miféle tervek? – felkönyököltem, és érdeklődve pislogtam rá. Túl jól hangzott az előző mondata ahhoz, hogy ne kezdjem el azonnal sajnálni, hogy ma is dolgoznom kell.

– Arra gondoltam, ebben a két napban elmehetnénk végre Dortmundba. A szüleim megint meghívtak magukhoz vacsorára. Most már tényleg meg akarnak ismerni téged. – Az utolsó mondatát hallva tágra nyíltak a szemeim. Persze, nem kellett volna ennyire meglepődnöm ezen, hiszen korábban is volt már szó – nem is egyszer – erről a látogatásról. Erre utaltak a végre, megint, illetve most már tényleg szavak is. Hónapok óta együtt vagyunk, viszont, mivel az én családom lényegesen közelebb lakott, a szabadidőnk egy részét náluk töltöttük, az ő rokonairól pedig bevallom, néha meg is feledkeztem. Ennek köszönhetően pedig jó néhány vitánk származott már abból, hogy – a többszöri hívás ellenére – Dortmundba még soha nem sikerült eljutnunk. Éppen ezért egy újabb veszekedést megelőzendő döntöttem most úgy, hogy ezúttal nem bújok ki a családjával eltöltött vacsora alól mindenféle apró, buta kifogásra hivatkozva.

– Holnap elmehetnénk, ha ebédre is fogadnának – ajánlottam. Igazából már én is nagyon szerettem volna megismerni a szüleit, csak mégis ott volt bennem a félsz, hogy mi lesz, ha nem jövünk majd ki jól, és nem találnak elég jónak a fiukhoz. Az én családom imádta őt, Marco pedig még a két húgomat is képes volt elviselni, noha ők aztán tényleg iszonyú idegesítőek tudtak lenni néha.

– Később felhívom őket, és megbeszélem velük – bólintott ellenállhatatlan félmosollyal. – De mindenekelőtt veled kell megbeszélnem valamit, aminek félek, nem fogsz örülni.

– Hallgatlak. – Egy pillanat alatt tűnt el a mosoly az arcáról, és váltott komolyra, én pedig igyekeztem nem azonnal a legrosszabbra gondolni. De amit hallottam, az még a legrosszabbnál is rosszabb volt – legalábbis abban a pillanatban úgy éreztem. Kiderült ugyanis, hogy az anyukája teljesen odáig volt Marco exéért. Imádta őt, és már a kapcsolatuk kezdetén arról ábrándozott, hogy a kicsi fia és Carolin együtt fogják leélni az életüket, összeházasodnak majd, és családot alapítanak.

– De ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy téged még nála is jobban fog kedvelni – próbált biztatni Marco rémült arckifejezésemet látva, én meg igyekeztem hamis mosoly mögé rejteni valódi érzéseimet ezzel a dologgal kapcsolatban. Hogy a téma további ecsetelését elkerüljem, arra hivatkozva, hogy sietnem kell, kipattantam az ágyból és a szekrényben kezdtem kutakodni néhány ruhadarab után. Reggelizni már eszemben sem volt, ez után a bejelentés után olyan aprócska méretűvé zsugorodott a gyomrom, hogy kár is lett volna megpróbálni belepréselni bármit is. És egyébként is késében voltam, mint ahogy mostanában mindig.

– Estefelé jövök, és akkor megbeszéljük a holnapot! – búcsúztam Marcotól, amikor elkészültem, aztán már rohantam is az autómhoz, hogy kicsit jobban a gázra lépve az edzőközpont felé vegyem az irányt.

Igyekeztem a napi feladataimra koncentrálni, de a dortmundi látogatás és a Carolin–téma nem hagyott nyugodni. Hajlamos voltam néha túlságosan sokat gondolkodni, túlreagálni vagy éppen túlaggódni bizonyos dolgokat, így előre sejtettem, hogy bármi feladatom is akad majd mára, csak félig fogom neki szentelni a figyelmemet, az agyam másik fele ezen fog kattogni.

– Szia! – intett nekem Basti, aki nem sokkal előttem érkezhetett meg a parkolóba. Valamivel a központ bejáratához közelebb állt a kocsija, mint az enyém, de bevárt, és arról érdeklődött, mi mindent kell csinálnom ma. Még belegondolni is rossz volt a teendők végeláthatatlanul hosszú sorába, de mesélni kezdtem neki, míg be nem értünk az öltözők folyosójára.

– Nem gondoltam volna, hogy a hét végére ezt fogom mondani, de alig várom, hogy a doki visszatérjen – sóhajtottam. Soha ennyire fáradtnak még nem éreztem magam, mint ezen a héten. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz, és hogy ennyi elintéznivaló van a rendelőben.  Volt, hogy az egész napomat ott töltöttem, végeztem a rám kiszabott munkát, és közben halálra untam magam, mivel Nora nem volt valami szórakoztató társaság. Kedves volt, de túl pletykás, munka helyett is inkább kávézgatott és trécselni próbált velem, négykor pedig, amikor lejárt a munkaideje, rakétasebességgel lőtt ki az ajtón. Nem érdekelte, hogy félbehagyott dolgokat, nem foglalkozott vele, hogy nekem szükségem lenne még a segítségére, egyszerűen csak lelépett. Nekem is azt kellett volna tennem, de mindig is túl lelkiismeretesen végeztem a feladataimat, nem volt szívem befejezetlenül hagyni semmit.

David és Marco is feltűntek néhányszor meglepetésszerűen a rendelőben, aminek örültem, mert legalább addig is volt, aki szórakoztat. Leültek velem szembe, kitalált betegségekre panaszkodtak, vagy egyszerűen csak meséltek ezt-azt, ami az edzésen történt aznap. Viszont amíg velük voltam elfoglalva, nem haladtam a rám bízott elintéznivalókkal, ezért gyakran jobbnak láttam néhány perc beszélgetés után inkább elküldeni őket, mondván csak feltartanak.

Amikor éppen nem a rendelőben tevékenykedtem, akkor a szokásos tennivalóimat intéztem az edzőközpontban. Az itteni kollégák azonban iszonyú rendesek voltak, és már egy csomó mindent elvégeztek helyettem, mire megérkeztem, amiért nem győztem elég hálásnak lenni. Még így is rengeteg minden hárult rám, de a segítségükkel lényegesebben könnyebb volt túlélni a hetet. A másnapi szabadnapommal pedig végre véget ér ez az egész, visszatér Wohlfahrt doki, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

– A mai napot már ellazáskodod, nem? – kérdezte Basti széles mosollyal, aminek köszönhetően kivillant az az irigylésre méltóan tökéletes fogsora, a szeme sarkába pedig apró ráncok gyűltek. – Én is azt tervezem az edzésen, tartalékolni kell az erőmet estére. Aztán lövök majd egy gólt, meg adok két gólpasszt, és el is van intézve a Schalke – mondta ezt olyan magabiztos arccal, hogy nem tudtam megállni nevetés nélkül.

– Biztos vagyok benne, hogy így lesz, te Fußballgott – veregettem meg a vállát. – Csak nehogy véletlenül megemlítsem Heynckesnek, ha összefutok vele, hogy nem kívánsz teljes értékű edzésmunkát végezni – fenyegettem meg. Jupp ugyanis egyetlen dolgot tartott meg a Guardiola-időből, méghozzá azt, hogy ha valaki nem nyújt maximumot az edzéseken, kimarad a keretből.

– Jól gondold meg, Ria. Ha beköpsz, nem lesz, aki gólt lőjön meg gólpasszt adjon. A te lelkeden fog száradni a vereség.

– Ó, azt nem bírnám elviselni! Akkor ezt most megúsztad, meg egyébként is rohannom kell. Szerintem neked sem ártana átöltöznöd – pillantottam az órámra. Basti igazat adott nekem, mivel a csapattársai már elindultak kifelé az edzésre, ő meg még mindig utcai ruhákban beszélgetett velem. Mindketten elvonultunk hát az öltözőinkbe, aztán már csak a pályán láttuk egymást viszont. Előbbi szavaival ellentétben minden erejét bevetve végezte a dolgát, és én is nagy lendülettel vágtam bele mindabba, amit az orvosi csapat mondott nekem.

Egy darabig ott a pálya mellett tevékenykedtem, az edzés végeztével azonban be kellett mennem, hogy masszőri feladataimat is ellássam. David jelentkezett nálam elsőként, aminek nagyon örültem, mert régen beszélgettünk már egy jót. Az utóbbi egy hétben, ami kevéske szabadidőm akadt, azt igyekeztem inkább Marcoval tölteni, így sikerült egy kissé elhanyagolnom őt és a barátságunkat, és ezt egy párszor fel is emlegette nekem, csak hogy még nagyobb bűntudatom legyen. Most viszont végre lett volna időm rá is, de éppen csak hogy belekezdtem a mesélésbe a ma reggelről, szinte kivágódott a szoba ajtaja, és Mia rontott be a helyiségbe.

– Csak az tart vissza attól, hogy behúzzak egyet Ronnak, hogy Hoeneß rokona!

Tudom, hogy nem szép dolog más kínján nevetni, de nem bírtam megállni, hogy ne kacagjak fel hangosan. Miának már nem ez volt az első kirohanása a héten, Ronald teljesen kikészítette őt a viselkedésével. Kíváncsi voltam, most mit tett vagy mondott a nagyképű, elkényeztetett unokaöcsi, amitől Mia így kiakadt. Mire befejezte a mesélést, már ő is velem együtt nevetett magán és a kialakult helyzeten.

- Hogy sikerült egyáltalán leráznod? – kérdeztem, miközben figyelmemet félig-meddig visszairányítottam a munkámra. David is jól szórakozott Mia sztoriján, de mivel ő nem töltött még el huzamosabb időt Ronald Hoeneß társaságában, nem tudta teljesen átérezni a dolgokat.

Miután végighallgattam a további történéseket is, arra jutottam, hogy Miának határozottabbnak kellene lennie, és nem kéne hagynia, hogy Ron bevonja a hülye kis játékaiba.

Barátnőm távozását követően visszatérhettem a feladataimhoz, az edzőközponti munka teljesítése és egy gyors ebéd után pedig már a klinikán voltam, hogy ottani teendőimet is ellássam. Szerencsére alig maradt dolgom aznapra, előző délután ugyanis a mai meccsre való tekintettel nagyon szorgalmas voltam, és egy kicsit előre dolgoztam ott, ahol tudtam.

Hamarabb végeztem, ezért több időm volt otthon elkészülni, összepakolni, és nem rohanva kellett bekapnom két falatot, hanem normálisan megvacsoráztam. Mire Marco megérkezett értem, hogy elvigyen a stadionba, teljesen készen voltam, egy percet sem kellett várnia rám.

- Meccs után találkozunk, jó munkát! – nyomott egy puszit a számra Marco, mikor elválni készültünk az Allianz Arena parkolójában.

- Köszönöm, de elhiheted, hogy szívesebben ülnék melletted a lelátón.

- Én meg szívesebben izzadnék a pályán, hogy utána megmasszírozhass. De köszönhetően a sérülésemnek, kilencven percen keresztül ülhetek egy helyben – húzta el a száját. Mivel a foci volt az élete, sok társához hasonlóan nehezen tűrte, ha megsérült vagy lebetegedett egy találkozó előtt.

- Drukkolj, hogy sok gól legyen, és sokat ugrálhass fel a helyedről – vigasztaltam, kevés sikerrel. – Mellesleg Pierre-t megkapod társaságnak, mellette biztosan nem fogsz unatkozni.

Még mindig nem volt túl boldog, de bele kellett törődnie, hogy ma csak megfigyelőként vesz részt a mérkőzésen. A beléptető kapun való átjutás, illetve egy utolsó ölelés és csók után ő a VIP lelátó lépcsője felé vette az irányt, én meg az öltözők és az orvosi szoba felé.

A csapatbusz nem sokkal előttünk futott be, a mai keret tagjai már átöltözve beszélgettek a folyosón, arra várva, hogy kimehessenek a pályára melegíteni. Odaintettem azoknak, akik észrevettek, de nem álltam meg beszélgetni senkivel. Gondoltam, előbb átöltözök és előkészítem az orvosi felszerelést, aztán ha marad időm, ráérek cseverészni a csapat tagjaival.

Hamar elkészültem, hamarabb, mint arra számítottam, úgyhogy nyugodtan telepedtem le a kispadra a legeslegkedvencebb osztrák játékosom mellé.

- Weiser kezd? – érdeklődtem a pálya felé pillantva, ahol Mitch futkározott fel-alá a többiekkel. Fogalmam sem volt az aznapi kezdőcsapatról, de a pályán lézengő játékosokból könnyedén össze tudtam rakni a képet.

- Aha – erősített meg David is. – A bajnokság már lényegében a zsebünkben van, Jupp szerint ideje esélyt adni a fiataloknak is, rám meg rám fér egy kis pihenés.

- Nem akarom elkiabálni, de amilyen formában van a Schalke az utóbbi időben, szerintem még a második csapatunk is megruházná őket vagy három góllal. Hatot tippelek a mai meccs eredményeként.

- Akarsz fogadni? – húzta mosolyra a száját Alaba. – Én négyet mondok.

- Szerintem meg öt lesz – huppant le mellénk Madzukic. Kézbe vett egy kulacsot, és belekortyolt párat a benne lötyögő vízbe. – Mi a tét? Én is benne vagyok a fogadásban.

- A tét a szokásos – feleltem. – Egy tálca sör.

- Remek, akkor megyek is, és felkészülök arra, hogy öt gólt rúgjak ma – állt fel Mario vigyorogva, majd visszasétált a többi melegítő játékoshoz.

David meg én beszélgettünk még egy kicsit, mivel most legalább bepótolhattuk a délelőtti, Mia által félbeszakított traccspartinkat. Ahogy eszembe jutott a barátnőm, körbepillantottam, látom-e őt valahol, de nem volt a pad közelében, biztos ő is dolgozott valahol, vagy pedig Ront pesztrálta.

Lassan az orvosi és az edzői stáb többi tagja is megérkezett, helyet foglaltak, és mindannyian a pálya felé irányítottuk a tekintetünket, kezdetét vette ugyanis a meccs.

Ahogy arra számítottunk, a Bayern erősen kezdett, rengeteget volt nálunk a labda, sok támadást vezettünk, és a játék szinte csak a Schalke tizenhatosának környékén folyt. Negyedórát sem kellett várni az első gólra, Gomez révén már a 13. percben nálunk volt az előny. Tipikus Gomez gól volt, azt sem tudtuk, melyik testrészével ért utoljára a labdához, de őszintén, nem is érdekelt.

A hatalmas fölény ellenére az első félidőben nem esett több találat, a csapatban azonban két változást is eszközölt Heynckes a szünet alatt. Weiser nem annyira vált be, így David váltotta őt, valamint Götzét is pályára küldte a mester a mai napon eléggé halovány teljesítményt nyújtó Müller helyett.

Ha lehet ezt mondani, a második félidőben még annál is jobbak voltunk, mint az elsőben. Ráadásul dolgom sem akadt, mivel a Schalke nagyon sportszerűen játszott, nem kezdtek el esztelenül rugdosódni, miután a hátralévő percekben további négy gól akadt a hálójukba. Az 5:0-s végeredményhez hozzájárult még Basti, Götze, meg Shaq, és végül Mandzukic tette fel az i-re a pontot, ezzel elnyerve tőlünk egy tálca sört.

2. rész

Sziasztok!

Én is köszönöm szépen az első részhez érkezett kommenteket. Ugyan még nem válaszoltam rájuk, pótolni fogom, amint rászánom magam. Most egyelőre itt van Mia második része, ami remélem, tetszik majd nektek. 

xx N.

Dünnyögve nyúltam a nyakamhoz, hogy elzárjam az utat a bőröm és Mario légzése között. Szokásává vált, hogy ezzel kelt, ami tök aranyos volt, de jó lett volna még egy kicsit aludni. Kaptam egy puszit az arcomra, aztán közölte velem, hogy ideje felkelni, mert Ria mérges lesz, ha várnia kell rám. El is felejtettem, hogy ma ő lesz a fuvarozóm, de amikor Mario emlékeztetett rá, elhúztam a számat, és kimásztam a takaró alól. Eszem ágában sem volt korán reggel felidegesíteni barátnőmet, különben egész nap duzzogós hangulatban lett volna, az meg senkinek sem jó.

Igyekeztem összekapni minden cuccomat, de az előbb még sürgető focista, mindenben hátráltatni kezdett. Amikor a fürdő felé siettem, elkapta a derekam, gondoltam, gyorsan lerendezem egy puszival, de láthatóan nem erre vágyott. Kiszabadultam kezei közül, és mielőtt újra magához húzhatott volna, kizártam a fürdőből. Elégedetten álltam a tükör elé, és kezdtem el mosakodni, illetve sminkelni.

– Nem hiszem el, neked nincs dolgod? – ráztam meg a fejem, amikor kiléptem az ajtón. Karba tett kézzel várt rám.

– Lenne, ha hagynád – pimaszkodott, mire megforgattam a szemeimet.

A csengő éktelenül szólni kezdett, én pedig próbáltam megkerülni Mariot, hogy a kezembe vegyem a táskám.

Ria alig várt rám két percet, de azt hittem, hogy leharapja a fejem a helyéről. Aztán amilyen gyorsan felkapta a vizet, olyan gyorsan el is múlt szigorú hangulata, úgyhogy megúsztam a kínos utazást is. A központban az első utam Dieter irodájához vezetett. Mindig ő adta ki nekem a feladatokat, én pedig igyekeztem azokat normálisan, tisztességesen elvégezni. Eddig elégedett voltam magammal, mert még nem volt olyan alkalom, amikor nem dicsért volna meg.

– Jó reggelt! – léptem be az ajtón, és a sarokban álló íróasztalhoz léptem.

Rendkívül rendesek voltak itt velem. Hiába voltam csak egy gyakornok, jelentéktelen segítő, úgy bántak velem, mint aki teljes körű munkát végez a csapatnál, így Dieter hatalmas irodájának egyik felét átalakították nekem, hogy meg legyen a saját ki területem. Igazából csak a fontos dolgok voltak benne, mint például az asztal, egy pár polcos és fiókos szekrény, egy laptop, illetve egy baromi kényelmes forgószék, de ennek ellenére hamar belaktam, és kezdtem megérteni, hogy gyűlhetett össze régen annyi papír Ria fiókjaiban, ugyanis az enyém már most dugig volt.

– Neked is! Remélem, alkotó kedvedben vagy, mert szeretném, ha összeállítanád a mai FCB News témáit – osztotta ki rögtön a teendőmet, miközben meleg mosollyal üdvözölt.

Boldogan bólintottam rá a feladatra, hiszen többször is csináltam már ezt, így különösebb nehézséget nem okozott. Felnyitottam a laptopot, és amíg beüzemeltem, próbáltam az asztalon egy kis rendet pakolni. Amikor rájöttem, hogy esélytelen pár perc alatt sorba rendezni a lapokat, inkább csak félrelöktem őket, majd az immáron működő gép felé fordultam, és információkat kezdtem gyűjteni egy word dokumentumba.

Dieter magamra hagyott, elment összegyűjteni a stábot, mert az edzés alatt akarta leforgatni a felvétel nagy részét. Ilyenkor általában elmondja a hétvégi meccs eredményeit, beszél a sérültekről, az edzéstervről, illetve az előttünk álló feladatokról, – ezekhez kellett nekem most megcsinálnom a vázlatot – aztán a második részben elkap pár srácot, hogy válaszoljanak egy–két kérdésre.

Miközben vártam, hogy a nyomtató kiadja a lapot, kinéztem az ablakon, ahol már ott állt a stáb, végezték a beállításokat, hogy amikor a játékosok kijönnek, már csak el kelljen indítani a felvételt. Amint elkészültem, elhagytam az irodát, és hozzájuk sétáltam, hogy odaadjam a jegyzeteket. Dieter gyorsan végigfutotta a szemével, bólintott egyet, megköszönte, aztán visszatért a dolgához.

Ugyan már nem volt rám itt szükség, mégis itt maradtam, figyeltem, ahogy dolgoznak, mert reméltem, hogy egyszer majd én állok a kamerák előtt, és tudtam, hogy megfigyeléssel sokat tanulhatok tőle. Természetesen az edzést is figyelemmel követtem, és mosolyogva néztem, hogy mennyi energiájuk van. Sosem tűnt úgy, hogy kifáradnának, pedig jócskán futottak, és le is izzadtak.

– Schneider kisasszony! – hallottam meg a nevem a hátam mögött, mire elfordítottam a tekintetem a pályáról, és megállapítottam, hogy Uli Hoeneß keresett fel. – Feljönne egy kicsit az irodámba? Fontos lenne, hogy megbeszéljünk pár dolgot – kérte, miközben úgy tűnt, hogy legalább öt helyre figyel egyszerre. Nem tudom, hogy csinálta, de sokszor tényleg azt éreztem, hogy több szeme van, mint kettő, és mélyen tiszteltem, amiért ilyen sok terhet elvisel, sőt tökéletesen kezel.

Bátortalanul bólintottam, mert fogalmam sem volt, hogy miről akar velem beszélni. Ide kerülésem első napja óta tartok attól, hogy egyszer azt mondja, már elég tapasztalatot szereztem, most már álljak meg a saját lábamon. Őszintén reméltem, hogy ez nem az a pillanat. Lifttel mentünk fel, mert az épület legfelső szintén volt az irodája. Csendben követtem, és ő sem mondott semmit, amíg be nem csukta magunk mögött az ajtót. Az irodában egy velem egykorú srác ült, vagyis inkább feküdt, könyökével a karfán támaszkodott, és ügyet sem vetett rám, amikor beléptem. Nem érdeklődtem felőle, mert nagyon jól tudtam, hogy semmi közöm nincs hozzá, kik vannak rajta kívül az irodájában.

Uli leült az asztala mögé, én pedig vele szemben foglaltam helyet. Kicsit azért zavart, hogy a laza csávó végighallgatja majd a beszélgetésünket, de tényleg nem volt jogom szólni érte. Örülök neki, hogy egyáltalán itt lehetek. Mármint a csapatnál… annak kevésbé, hogy éppen az egyik nagyfejes irodájában.

– Látom, ügyesen boldogul a feladataival – kezdett bele a mondandójába. A magázást ezúttal sem hagyta el, már kezdtem megszokni. – Arra gondoltam, hogy mivel maga is most tanulja, illetve gyakorolja ezt a szakmát, segíthetne az egyik kedves ismerősömnek eligazodni ebben a világban – mutatott a laza csávóra, aki végre felnézett, és egy bájos mosollyal illetett. Kényszeredetten visszamosolyogtam, majd újra Uli felé fordultam, hogy elmondjam neki, a suli és a munka mellett nincs időm rá is „vigyázni”. – Két hétig marad, ennyi idő alatt szerintem be tudja vezetni néhány alapvető dologba – folytatta, mielőtt bármit mondhattam volna. Hangleejtésében érződött, hogy bár kérésként adja elő, ez inkább parancs, és nincs nemleges válasz. A srác már itt van, és itt is marad, mégpedig az én felügyeletem alatt.

– Rendben, igyekszem majd a legjobbamat nyújtani – bólintottam lelkességet erőltetve magamra. Nem voltam az a fajta ember, aki előadja, hogy mennyire örül a dolognak, így ehhez hasonló dolgokat nem is mondtam. Közömbös arccal elfogadtam az új feladatot, majd felálltam a székből, és Mr. Nagyon Lazához léptem. – Amelia Schneider – mutatkoztam be, majd megvártam, míg feláll, és kezet nyújt, aztán az övébe csúsztattam a sajátomat, és megráztam.

– Ronald Hoeneß – villantott egy magabiztos mosolyt.

Uli elégedetten vette tudomásul, hogy ezt a problémát is megoldotta, majd finoman kiküldött minket, mondván neki dolga van. Ötletem sem volt, mit kezdjek most Ronalddal, aki céltalanságom ellenére szorgosan követett. Gyorsan tervet kezdtem gyártani, azonban a srác nem hagyott gondolkozni.

– Mit fogunk ma csinálni? – érdeklődött, miközben átvetette az egyik karját a vállamon. Amint ez megtörtént, rá is jöttem, hova fogunk menni. A pályához, hogy a hátra levő edzést megnézzük, és ne maradjak vele kettesben, közben pedig ismertetem vele a szabályokat. Na, jó, ha őszinte akarok lenni, akkor első gondolatom a temető volt.

Szótlanul indultam meg a pálya felé, miután leráztam magamról a kezét. Szerencsére még mindig követett, így nem kellett külön a szájába rágnom, tartson velem.

– Megnézzük az edzést – tudattam vele aztán mégis, és igyekeztem arra gondolni, nekem hogy esett Ria elutasító viselkedése. Nem volt valami kellemes, így hát próbáltam máshogy állni a dolgokhoz. – Szereted amúgy a focit? – Kezdetnek jó téma lesz.

– Szerinted? A nagybátyám az egyik legnagyobb fejes az országban, ami a futballt illeti. Esélytelen, hogy ne kelljen ebben a világban élnem, és az is elég valószínű, hogy szeretem azt, amibe beleszülettem. – Hangja gúnyos volt, amivel elérte, hogy még én érezzem magam hülyének. Végül is az is voltam, amikor beszélgetést próbáltam kezdeményezni.

– Rendben – fordítottam el a fejem tőle, és odaintettem Marionak, aki éppen felénk nézett.

– Nem tilos munkatárssal kavarni? – szólalt meg mellettem Ronald, ezzel újra magára irányítva a figyelmem.

– Saját jogod eldönteni, hogy kockáztatsz-e – jegyeztem meg epésen. Most tényleg a magánéletembe akar beleszólni?

– Akkor lehet szó egy randiról valamelyik nap? – A kérdés elhangzása után felnevettem.

– Vicces fiú vagy, még lehet megkedvellek – nevettem továbbra is.

– Nem vicceltem – motyogta, aztán a játékosokra emelte a tekintetét, az én nevetésem pedig abbamaradt. Tényleg azt hittem, hogy viccelt, az előbbiek tudatában viszont már cseppet sem volt nevetséges a helyzet.

– Figyelj, fektessünk le alapvető szabályokat – tértem vissza az eredeti tervhez. – Te és én csak addig leszünk együtt, amíg segítek neked. Mivel én segítek neked, elvárom, hogy tisztelettel is fordulj hozzám, mintha csak egy kicsit is hálás lennél. Én nem vagyok híres ember rokona, de attól még ember vagyok, vegyél is emberszámba. Stimm? – Bólintott. – Holnap tízkor legyél a 105-ös ajtaja előtt – zártam le a beszélgetést, majd elindultam a pályáról lefelé jövő játékosokhoz, ugyanis valakinek el kellett panaszkodnom, milyen rendkívül kiváltságos helyzetbe kerültem.

Mosolyogva köszöntem mindenkinek, Bastitól és Shaqiritől még ölelést is kaptam, aztán végre Mario is az utamba akadt. Át akart karolni, de tekintettel arra, hogy folyt róla a víz, fintorogva elhúzódtam.

– Ki volt az a gyerek, akivel beszéltél? – kérdezett rá azonnal.

– Mindjárt elmesélem, csak öltözz át! – Neki is kényelmesebb úgy, és valljuk be én is jobban szeretem, ha ápolt.

– Kajáljunk, aztán menjünk el kondizni, jó? – ismertette velem terveit, majd amikor rábólintottam, elindult az öltöző felé.

Nem készült el valami gyorsan, mert még azután is várnom kellett rá, miután felmentem az irodába, összeszedtem a cuccom, elköszöntem Dietertől és visszamentem az öltözőkhöz. Türelmetlenül toporogtam, amíg Alaba ki nem jött és szóval nem tartott.

– Mi a helyzet? – kérdezte, közben pedig a falnak támasztotta a hátát.

– Mio mi a fenét csinál még? – érdeklődtem meg, mielőtt válaszoltam volna kérdésére.

– Már mindjárt kész lesz, csak beszélget – adott helyzetjelentést aztán az öltözőhöz lépett, bedugta az ajtón a fejét, és bekiabált. – Götze ne növeszd tovább a hátsód, hanem mozogjál kifelé, vár rád a gyönyörű, de türelmetlen barátnőd.

– Jól van már, megyek mindjárt! – kiabált vissza, én pedig nevetni kezdtem.

– Köszönöm – mondtam hálásan. – Képzeld el, Hoeneß rám bízta az egyik rokonát, hogy tanítsam meg neki azokat a dolgokat, ami az újságíráshoz kell. Szóval most az elkényeztetett seggét kell pesztrálnom annak a hülyegyereknek.

– Jaj, de ismerős történet – nevetett fel.

– Ria is azt mondta rólam, hogy elkényeztetett vagyok?

– Úgy szeretem, amikor megragadod a lényeget – jegyezte meg ironikusan.

– Ez a szakmám, újságíró leszek – emlékeztettem vigyorogva.

– Ezentúl vigyázok, hogy mit mondok – vágott ijedt fejet, aztán elnézést kért, és elbúcsúzott, mert mennie kellett.

Amint ő eltűnt a folyosón, nyílt az ajtó, és végre kilépett rajta a várt személy.

– Az eredeti neved Lenke, nem? – Furcsán néztem rá, úgyhogy folytatta. – TürelmetLenke.

– Egy komikus veszett el benned – forgattam meg a szemem mosolyogva.

– Ja, tudom – húzta ki magát.

Nem volt kedvünk ide-oda szaladgálni, ezért a központ éttermébe ültünk be. Már nem bírtam tovább magamban tartani a dolgokat, ezért hadarva mesélni kezdtem, mi történt. Figyelmesen hallgatott, miközben tempósan kanalazta magába az ebédjét.

– Azt még megeszed? – szakított félbe egy pillanatra a sütimre mutatva.

– Igen. Nem hiszem el, hogy még éhes vagy – ráztam meg a fejem. Már megette a levest, a másodikat és a desszertet is, de ezek szerint kellett volna neki az enyém is.

– Csakhogy legyen mit ledolgozni – mentegette magát. – Na, mindegy. Szóval milyen ez a Ronald? Úgy láttam jól kijöttök. – Kicsit epésen jegyezte meg.

– Eléggé el van szállva magától, és egyáltalán nem jövünk ki jól eddig – morogtam, közben pedig a randi meghívásra gondoltam, amit Marionak nem terveztem elmondani.

– Akkor jó. – Láthatóan megörült a hírnek.

– Nem jó – kiáltottam fel felháborodottan.

– Nekem az – rántotta meg a vállát, aztán a villájával levágott egy darabot a sütimből. Mérgesen szóltam rá, de tudomást se vett róla.

– Szeretlek.

– Látom – morogtam, majd gyorsan befejeztem az evést.

A pultra tettük a tálcákat, a koszos tányérokkal együtt, aztán elindultunk a kocsija felé, hogy az utca végén lévő edzőteremhez menjünk, ahol Marco és Ria már ott volt. Alig szálltam ki a kocsiból, rögtön belekezdtem a mesélésbe, de Ria félbeszakított, ugyanis neki is meg volt a saját kis története. Hozzám hasonlóan ő is kapott egy új feladatod, ám ellentétben velem, ő örült is neki. Amíg mi nagyban meséltük egymásnak az eseményeket, a fiúk neki láttak az erősítésnek, aztán a hátralévő idő, annak ellenére, hogy én is akartam edzeni, már így telt el.