Búcsú by Nix

Sziasztok! (Utoljára)

Mint látjátok, a végére értünk a történetnek. Hihetetlen, hogy máris vége. Nekem nagyon kevés időnek tűnt. Még emlékszem, amikor több mint egy éve hülyülésből felvetettük, hogy írhatnánk egy közös történetet. Elkezdtük írni, körülbelül két-két oldalig jutottunk, utána pedig félretettük. Aztán május környékén, újra felröppent a dolog, és lássatok csodát, megírtuk. Még egyik történetemre se voltam ennyire büszke, és nem tudom, hogy lesz-e a jövőben olyan, ami ezt lepipálja.

Elsősorban hozzátok szeretnék szólni pár szót, mert soha ennél jobb olvasóközönségem nem volt. Rendszeresen írtatok nekünk kommenteket, amikből megtudhattuk, mi nyerte el a tetszéseteket, na meg persze, hogy mi nem. Mindennemű hozzászólást szeretnék megköszönni, élvezet volt olvasni és válaszolni rájuk. Remélem, nem mentek messzire, és ha esetleg a jövőben valami újba vágnánk bele, akkor is velünk tartanátok. Imádlak titeket!

Másodsorban pedig engedjétek meg, hogy Líviához is intézzek néhány mondatot. Azt mondtam, hogy kihívás, és igen, az volt. A lehető legnagyszerűbb és legjobban teljesített kihívás. Tudod miért? Mert úgy éreztem, hogy fel kell nőnöm hozzád, és nem tudom, te hogy látod, de azt hiszem azért sikerült azt a színvonalat hoznom, amit te szoktál adni az olvasóidnak. Ha hiszed, ha nem, tanultam is tőled egyet, s mást. Például, hogy mennyivel jobb, ha fejben megvan a történet alapja, ha tudom, merre tart a cselekmény. Sokkal összeszedettebben írtam, mint előtte bármikor is. Négyszer olyan figyelmesen olvastam át a részeket, bár még így sem tudtam biztosítani, hogy hibátlan legyen, de te vettél rá. Most már nem csak azt tudom, hogy a sorkizárt milyen jól néz ki, hanem azt is, hogy a bekezdéseknél a behúzások is szebbé teszik az összképet. Fel tudnék sorolni még egy nagycsomó dolgot, amiben jobban érzem magam, de felesleges lenne. A lényeg az, hogy a legjobbat hoztad ki belőlem, úgyhogy köszönöm, ahogy azt is, hogy engem választottál írótársadul. <3 Azt hiszem, elkönyvelhetjük, hogy valami olyasmit alkottunk, amit felvállalhatunk. Bár ezt döntsék el inkább az olvasók, egy utolsó, hosszú-hosszú hozzászólásban:)

A jövőben is puszilok,ölelek és imádok mindenkit,

Nix

Búcsú by Liv

Sziasztok!

Így utolsó (?) alkalommal én is írok nektek pár sort, bár Niki már elég sok mindent elmondott. Jó gyorsan elszaladt ez a három hónap, míg a történet tartott, még nekem is nagyon fura, hogy a vasárnapjaink ezentúl DD nélkül telnek majd el. Nem bántam meg, hogy annak idején belevágtunk, aztán meg félbehagytuk, mert nem tudom, abból a változatból mi sült volna ki. Eleve Dortmundos történetnek indult volna, de nem igazán beszéltük meg, mi lesz benne, csak úgy belekezdtünk. Talán ezért is adtuk fel két oldal után. Valamikor április végén aztán egy teljes esténk ráment, hogy átbeszéljük, honnan hová is akarunk eljutni, és rögtön utána bele is kezdtünk az ötletek megvalósításába. Az első két-három rész egy hónapon belül elkészült, aztán az első fejlécünk is, majd megnyitotta kapuit a blog. És most itt vagyunk, a legvégén, és én nagyon büszke vagyok magunkra, amiért soha, egyszer sem késtünk a részekkel, és még előzetesek is voltak majdnem minden rész előtt.

Én is nagyon szeretném megköszönni nektek, hogy minden részhez írtatok hozzászólást vagy pipáltatok. Nagyon jól esett, és sokat jelentett nekünk a támogatásotok; és örülök, hogy ilyen sok embernek elnyerte a tetszését egy-egy részünk. Nézegessétek továbbra is a blogot, lehet, hogy a későbbiekben fogunk még számotokra meglepetést tartogatni.

És akkor, ha már te is üzensz nekem titokban, akkor álljon itt neked is pár sor: örülök, hogy felvetetted, hogy írjunk valamit közösen; örülök, hogy végül meg is írtuk, de a legjobban annak örülök, hogy veled írhattam. Mert tudom, hogy mással feleennyire se lett volna jó és lehet, hogy nem is élveztem volna ennyire.

Nagyölelés mindenkinek és sok-sok szív.

L.

9. rész

Utolsó nap

- Amelia – állt meg előttem Ria és Uli Hoeneß. Elképzelni se tudtam, hogy mi a fenét csinálhattam, ami miatt Uli elé kell kerülnöm, mellesleg a hivatalos hangnem sem volt túl biztató. – A sajtósunk dugóba keveredett, nem ért ide, így nincs, aki interjút készítsen a játékosokkal – mesélte el röviden, hogy mi a helyzet, mire egy kicsit megkönnyebbültem. Nem miattam volt ilyen komoly.

- Hát akkor most nem lesz interjú, majd máskor megkérdezi a fontosabbakat – rántottam meg a vállam. A fiúk is örülni fognak, hogy egyből mehetnek öltözni, és nem kell bíbelődniük a kérdésekkel.

- A TV várja, hogy elkezdjük, mert mindig leadják, szóval muszáj – szólt bele Hoeneß is.

- Itt jössz képbe te – folytatta Ria. – Te fogod feltenni a kérdéseket.

- Tessék? De én még soha… és mit kérdezzek? Kitől? – Szórakozik velem, hogy rám akarja sózni vagy mi? Ezt nem tudom megcsinálni.

- Közvetíti a tévé, úgyhogy ne rontsd el! – Ha ezt biztatásnak szánta, akkor nem érte el a célját, ugyanis a gyomrom még jobban összeszorult szavaitól.

Gyorsan eldarálták még, hogy mi az, amit semmiféleképpen ne kérdezzek meg, de az izgulástól semmi nem maradt meg, végül pedig ott álltam egyedül, kezemben egy jegyzetfüzettel, amibe a meccs eseményei voltak leírva percről-perce, illetve egy mikrofonnal, hátam mögött pedig egyre több kamerával. Remek! Körülnéztem, hogy kihez mehetnék oda, és amikor megláttam Bastiant, egyből elindultam felé. Csodálkozva vette tudomásul, hogy én vagyok a riporter, de nem kérdezett semmit, csak biztatóan mosolyogni kezdett, és szinte kérés nélkül kezdett el mesélni a meccsről, milyen pozitívumokat lát, mi az, amit csinálhattak volna jobban is. Rettentő hálás voltam neki, amiért kisegített, és közben rájöttem, hogy nem is olyan nehéz ez az egész. csak meg kell kérdeznem azokat a dolgokat, amikre mindig is kíváncsi voltam. A következő alanyom a csapatkapitány volt, aki bár bőbeszédű volt, nagyon tárgyilagosan válaszolgatott. Összességében elégedett volt a meccsel, és miután mindenre készségesen válaszolt, hagytam is elmenni.

- Mario – indultam meg Gomez felé, amikor valaki a hátam mögött erre kért.

- Tudtam én, hogy egyszer fogsz utánam szaladni – állt meg vigyorogva, amitől legszívesebben a falra másztam volna. Sose volt szimpatikus és ezzel a megjegyzésével még tovább ásta magát az amúgy is mély gödrében. Legszívesebben visszavágtam volna, de mivel élőben ment a dolog, jókislány módjára mosolyogtam. – Először is gratulálok a találatodhoz. Mit gondolsz, idén te leszel a gólkirály?

- Még sok van hátra a szezonból, bármi megtörténhet – vonta meg a vállát. – Ha az leszek, ígérem, neked adom az első interjút – kacsintott. Egyszerűen nem hiszem el, hogy élő adásban szórakozik velem!

- Legyőztétek a Dortmundot, az egyetlen csapatot, akit igazi riválisotoknak tekinthettek. Van olyan csapat, aki meg tudja állítani a Bayernt?

- Sok másik csapatot is riválisnak tartunk – kezdett el nézelődni, így a valódi kérdésre már nem is válaszolt. Úgy gondoltam, elég volt belőle ennyi, úgyhogy megköszöntem szolgálatait, majd odébb álltam.

Azt az utasítást kaptam, hogy elég három embert elkapnom a Bayernből, úgyhogy egy dortmundi játékos felé kezdtem igyekezni. Langerak volt a legszimpatikusabb, aki mivel az első számú kapus sérült volt, a kezdőben helyezkedett el.

- Egy ilyen fiatal játékosnak, mint te, mindig nagy bizonyítási lehetőséget kínál, ha valaki lesérül. Ma három gólt kaptál. Hogyan képzeled el a jövődet? – Nem egy finomkodó kérdés volt, de ezek voltak a tények. Ő most nem tudta megmutatni, hogy a pályára való.

- Nem egy meccs dönti el a sorsomat – válaszolt türelmesen. – Ma lehet, hogy nem nyújtottam a legjobb formámat, de nem csak én voltam dekoncentrált. Mellesleg a Bayern ellen játszottunk, akik ellen sosem könnyű. Valószínűleg jobban tudtam volna bizonyítani egy gyengébb csapat ellen – zárta le mondandóját.

- Weidenfeller sérülése még eltart egy darabig, úgyhogy lesz még időd bizonyítani. Milyen volt találkozni régi csapattársaiddal, Götzével és Reusszal? – Semmi értelmes kérdés nem jutott eszembe, ezért választottam egy ilyet.

- Nagyszerű. Beszélgettünk egy kicsit a meccs előtt, örülök, hogy jól érzik itt magukat, bár még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy ilyen hamar váltottak – kaptam meg a választ. Egyik lábáról a másikra állt, látványosan menni akart, nekem pedig nem állt szándékomban tovább nyúzni.

- Köszönöm. Sok sikert a következő meccsekhez! – mosolyogtam rá, kompenzálva első kérdésem keménységét. Bólintott, és elsétált, én pedig úgy tűnt, hogy végeztem. Megcsináltam!

Miután visszaadtam a mikrofont a tulajdonosának, büszkén vonultam le a pályáról. Életem első interjúját Bayern játékosokkal csináltam, mellesleg érzésem szerint nem is rosszul, legalábbis ha azt nézzük, hogy időm sem volt felkészülni rá. Reméltem, hogy a vezetőség is meg lesz elégedve a teljesítményemmel.

- Amanda – állta el az utam Uli. – Ugye így hívnak? – bizonytalanodott el.

- Amelia – javítottam ki mosolyogva. – De nem számít.

- Bocsánat – kért elnézést. – Köszönöm, hogy kisegítettél minket – hálálkodott, mire elővettem a legszerényebb arcomat.

- Igyekeztem, remélem, nem okoztam csalódást.

- Nem, egyáltalán nem. Hálám jeléül pedig szeretném felajánlani, hogy a hivatalos sajtósaink mellett további tapasztalatokra tehess szert egy gyakornoki munka keretében. – Amikor kimondta legszívesebben a nyakába ugrottam, de gondoltam, nem nézné jó szemmel, ha így letámadnám, az esélyeimet pedig nem szerettem volt nála eljátszani.

- Komolyan mondja? – csodálkoztam, szinte tátott szájjal. – Köszönöm! Nagyon köszönöm! – mosolyogtam őszintén.

- Jól van – eresztett meg ő is egy mosolyt, aztán arrébb lépett, jelezve, hogy most már bemehetek.

Alig bírtam visszafogni magam, átcsörtettem az öltözőn néhány játékos kíváncsi tekintetének kereszttüzében, és berontottam a masszírozós helyre. Egy pillanatra megtorpantam, amikor megláttam, hogy Ria éppen az alulöltözött Marcoval foglalkozik, ám ezt a hírt nem tudtam tovább magamban tartani.

- Ria, még el kell viselned egy darabig – vigyorogtam, miközben elkezdtem ugrálni. Marco felhúzott szemöldökkel nézett hátra rám. – Hoeneß felvett gyakornoknak! – böktem ki tapsikolva.

- Jól van, nyugalom, mielőtt még összeesel – nevetett ki Ria. – Csak Bastianig figyeltelek, de biztos nagyon menő voltál, hogyha ilyen ajánlatot tett. – Még mosolyogva gratulált nekem, aztán visszafordult Marcohoz, hogy befejezze a munkáját.

Mivel neki még néhány játékost meg kellett masszíroznia, én úgy döntöttem, hogy kimegyek, hagyom, hogy zavartanul végezze a munkáját. Igazából reméltem, hogy belefutok Marioba, és tudunk beszélgetni egy kicsit, de így hirtelen nem találtam, úgyhogy egyelőre felhagytam a keresését. Helyette Bastihoz sétáltam, aki kikapcsolta a zenéjét, amikor meglátott. Megköszöntem, hogy olyan rendes volt egész héten, de főleg a mai interjúra gondoltam.

- Örülök, hogy segíthettem – válaszolt mosolyogva, aztán előhúzta a táskájából a mezét, és felém nyújtotta. – Fogadd el búcsúajándékként – magyarázta szándékait.

- Ó – nyúltam érte, aztán vigyorogva néztem fel rá. – Annyira ne búcsúzkodj, mától gyakornok vagyok a csapatnál – újságoltam el büszkén. Alaposan rácsodálkozott, utána viszont velem örült és gratulált is.

- Akkor viszont kérem vissza a mezem, nincs búcsú, nincs ajándék se – viccelődött.

Ria elég hamar elkészült, úgyhogy amikor kilépett az ajtón, mind a hárman mellé szegődtünk, és elindultunk a Cupidoba, ahol legelőször is randiztunk. Elég csúnyán nézett ránk a pincérnő, amikor beléptünk, minden bizonnyal felismert minket, és nem szeretett volna egy újabb kajacsatát végignézni.

Mindannyian egy asztalhoz ültünk le, ahol Marco egy üveg pezsgő rendelésével nyitotta meg a számlát. Mario nem értette, hogy miért kéne engem ünnepelni, aminek hatására butábbnál butább fejeket vágott, úgyhogy neki is boldogan elmeséltem, hogy a csapatnál fogok dolgozni. A beavatás után nem láttam rajta túl nagy lelkesedést, ezért miután koccintottunk, és belekortyoltunk a pezsgőnkbe, indítványoztam, hogy váljunk ketté. Ami a kettőnk kapcsolatát illeti, szerettem volna végre tiszta vizet önteni a pohárba, és ha jól gondoltam, akkor a másik párocskának is épp elég megbeszélnivalója volt.

Pár asztallal távolabb ültünk le, hogy véletlenül se zavarjuk meg egymás beszélgetését, illetve tudtam jól, hogy rájuk is figyelnék, ha hallanám őket. Mario mosolygott, és magához is ragadta az elsőség lehetőségét.

- Szóval maradsz a csapatnál. – Félig kérdezte, félig kijelentette, ezért bólintottam, hogy megerősítsem felvetésében. – Örülök neki – adta tudtomra érzéseit.

Kicsit nehezen indult a beszélgetés, mert ezután egy kisebb szünet következett, amikor a falat meg a terítőt tanulmányozva próbáltam elkerülni a tekintetét. Örültem volna, ha ő hozza fel a kapcsolatunkat illető dolgokat, mert hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Én tudtam, hogy mit szeretnék tőle, de abba is biztos voltam, hogy amíg ő nem mondd semmit, én sem fogom elárulni, hogy rettenetesen megkedveltem minden hülyesége ellenére is. Nem tudott érdekelni, hogy elsősorban csak a szórakozásra ment rá, és úgymond nem is én kellettem neki, hanem az érzés. Azzal sem tudott eltolni magától, hogy átnézett rajtam, mert képtelen voltam elfelejteni, milyen volt velem azon az estén, hogy mennyire figyelt rám, nem csak az számított, hogy neki jó legyen. Ha akkor tudott olyan lenni, aki tud a hétköznapokon is. Nem ismertem régóta, jóformán nem is tudtam róla semmit, de úgy éreztem, hogy benne megvan minden, amit középsulis koromban az álompasi című listámra írtam. Nekem való volt. Kicsit bunkó, néha felvágó, nagyképű stílussal, de sokszor előjött belőle a kedves, gondoskodó és aranyos éne is. Ez a kettősség volt az, ami mindig is megfogott az emberekben, ettől volt számomra igazán férfias és imádnivaló. Eszemben sem volt félreértett helyzetek miatt elszalasztani álmaim pasiját.

- Mia! – Egyszer csak azt vettem észre, hogy Mario szólítgat, miközben fürkészve nézi az arcomat. Ránéztem, aztán letöröltem az egyetlen könnycseppet, ami végigszántott a bőrömön. Észre se vettem, hogy könny gyűlik a szemembe, ezért zavartan néztem rá. – Mi a baj? – Az asztal fölött a kezemre tette a kezét, mintha meg akarna vigasztalni.

- Nincs baj – erőltettem magamra egy mosolyt. Tényleg nem tudtam, hogy miért sírok. Talán annyira meg akartam kapni, hogy kétségbeestem annak a gondolatára, hogy azt mondja, ő nem szeretne tőlem a továbbiakban semmit. – Nem térhetnénk rá a lényegre? – Most már tényleg túl akartam lenni rajta. Bárhogy legyen is, még a búcsú is jobb a bizonytalanságnál.

- Volt egy barátnőm, Trinának hívták. Nagyon sokáig éltünk távkapcsolatban, mert ő kölni volt, én pedig Dortmundban laktam. Egész jól megoldottuk a távolság okozta problémákat, és ahhoz képest még sok időt is töltöttünk együtt. – Nem értettem, hogy jön ide az ex-barátnője. Egyáltalán nem akartam tudni, hogy mennyire jól megvoltak. – Amikor Münchenbe költöztem, megromlott a kapcsolatunk, megunta az utazgatást, a távolságot, és hogy őszinte legyek én is. Nem bíztunk már egymásban, és végül megjelent az egyik edzésen, nagy jelenetet rendezett, majd mindenki előtt szakított velem. Miután végzett, hátat fordított és elment. Azóta nem beszéltünk. Nem azért, mert megsértett, nem azért, mert túl büszke vagyok ahhoz, hogy odamenjek és rendesen lezárjam, hanem mert nem érdekel. Annyira elhidegültünk egymástól, hogy még csak meg sem hatott a rögtönzött kis cirkusza. Szemétnek érzem magam emiatt – gondolkodott el egy pillanatra, de aztán visszatért az előbbi témához. – Ezt most csak azért meséltem el, hogy tudd, nem akarok többé távkapcsolatokba belemenni. Nincs olyan szerelem, ami túlélné. Amikor tudatosult bennem, hogy te is csak egy hétig leszel a közelemben, próbáltalak minden létező módon kizárni az életemből. Szerettelek volna jobban megismerni, veled lenni naphosszakat, de nem akartalak túlzottan megkedvelni. Soha életemben nem éreztem magam ennyire határozatlannak. Erre te totál magabiztosan odasétálsz hozzám és szájon puszilsz. Szerettem volna legalább fele annyira magabiztos lenni, mint te voltál. – Majdnem felnevettem, amikor a mondat végére ért. Én? Magabiztos? Amúgy sem, de akkor meg végképp nem tudtam, hogy mit csinálok. – A csapatnál fogsz dolgozni, ami azt jelenti, hogy a közelembe leszel, láthatlak, amikor szeretnélek, és nem csak telefonon fogom hallani a hangod – mosolygott rám. – Én szeretném ezt a kapcsolatot – fejezte be. Hatalmas mosoly terült el az arcomon, és egy percig se vártam a válasszal.

- Nem készültem ilyen monológgal – nevettem fel – de a lényeg annyi, hogy örülök, hogy erre jutottál, mert én is szeretném, ha nem csak éldegélnénk egymás mellett. – Válaszként csak áthajolt az asztalon és megcsókolt, amit végre teljes lelki békével viszonoztam is.

Nem sokkal később Ria és Marco is végzett, úgyhogy kíváncsian ültünk vissza hozzájuk. Érdeklődő tekintettel néztünk rájuk, mire ők felemelték összekulcsolt kezüket, jelezvén, ugyanoda lyukadtak ki, mint ahová mi. Mosolyogva meséltük el, hogy mi is egy párt alkotunk, aztán Ria témát váltott, és az interjúkról kezdett faggatni. Nem kérdezgetett, csak annyit kért, hogy meséljem el, mi volt, engem meg persze nem kellett félteni, hosszas és részletes magyarázásba kezdtem. Mesémet az étterembe belépő csapat szakította félbe, illetve Ribery, aki egy óvatos nyaklevest kiosztva megkérdezte, hogy nem szoktam-e berekedni a sok beszéléstől. A többiek nevetve, én duzzogva vettem tudomásul a beszólást, aztán viszont a kezébe nyomtam a telefonomat, és megkértem, hogy csináljon négyünkről egy közös képet. Amikor visszaadta, megnéztem, hogy sikerült, de amint rápillantottam, újra bekönnyezett a szemem.

- Köszönöm, hogy befogadtál erre a hétre – néztem hálásan Riára. – Nem tudom, mivel fogom meghálálni. Tudom, hogy volt pár nem túl szép pillanatunk, de azt hiszem, minden egyes percet élveztem, és így volt tökéletes. – Miután végeztem Riával, a többiek felé fordultam, és folytattam. – Nektek is köszönöm, hogy feltétel nélkül befogadtatok magatok közé és segítettétek a tanulásomat. – Beszéd közben bőszen törölgettem az arcomat, mert a könnyeim folyamatosan folytak.

- Hé – karolt át Mario. – Ne búcsúzz! Velünk maradsz, itt fogsz dolgozni – magyarázta mosolyogva, amibe a többiek is beszálltak. Akik nem unták meg a kis beszédemet, megölelgettek, és mire a végére értünk, már nem is volt rossz kedvem. Időközben Lahm mindenkinek rendelt egy sört, amivel megkezdtük a győzelmük megünneplését, és többé már nem volt helye a szomorkodásnak.

Talán nem volt a legjobb ötlet Miát azonnal a cápák közé vetni, de más lehetőségünk sajnos nem akadt a sajtósunk hiányában. Miután a segédedzőt is megkérdeztem róla, hogy mi a véleménye erről az egészről, és azt felelte, hogy sürgősen megoldást kell találnunk, Mián kívül más pedig nem tud segíteni nekünk, elhatároztam magam. Megkerestem Ulit, akire nem volt nehéz rátalálnom, ugyanis éppen vörös arccal dühöngött és a telefonján ordibált valakivel, amit már méterekkel a megpillantása előtt is hallani lehetett. Megvártam, míg valamennyire lenyugszik, csak aztán álltam elé a javaslatommal. Először azt hittem, velem is leáll kiabálni, mert már megint vészjóslóan vörösödött az arca, de aztán rábólintott Miára, és megkért – nem túl udvarias stílusban, de ezt a jelen helyzetben elnéztem neki –, hogy azonnal vezessem a gyakornokunkhoz.

- Amelia – kezdtem szinte már akkor, mikor még oda sem értünk hozzá. A hangnememből nem sok jóra lehetett számítani, éppen ezért teljesen meg tudtam érteni Mia kezdeti rémült arckifejezését. Nyilván azt hitte, már megint ő csinált valamit, úgyhogy igyekeztem gyorsan biztosítani afelől, hogy ezúttal nem leszidni akarom. – A sajtósunk dugóba keveredett, nem ért ide, így nincs, aki interjút készítsen a játékosokkal – vázoltam fel a helyzetet, a klubunk elnöke pedig bőszen bólogatott hozzá.

 - Hát akkor most nem lesz interjú, majd máskor megkérdezi a fontosabbakat – vont vállat Mia. Egyáltalán nem esett le neki, hogy ez burkolt kérés volt a részünkről, még akkor sem, mikor Hoeneß hozzátette, hogy muszáj, hiszen a TV várja, hogy elkezdjük, mert mindig leadják.

- Itt jössz képbe te – vettem magamhoz ismét a szót, és végre kiböktem, mi is lenne az ő feladata. – Te fogod feltenni a kérdéseket.

- Tessék? De én még soha… és mit kérdezzek? Kitől? – Sorolta a kérdéseit. Úgy voltam vele, ha tőlem tud ennyi mindent kérdezni, akkor majd a játékosokkal sem lesz gondban, szóval már csak egy tanáccsal láttam el. Méghozzá azzal, hogy közvetíti a tévé, úgyhogy lehetőleg ne rontsa el. Nem hiszem, hogy ezzel megnyugtattam, de tudtam én, hogy ügyes lány, majd megoldja valahogy. A sok elméleti oktatás után nem fog megártani neki, ha a tudását átviszi a gyakorlatba, attól meg nem féltem, hogy meg sem fog mukkanni a kamerák előtt, mert a szótlanság egyáltalán nem vallott rá.

Persze a rendkívül hasznos tanácsom után sietősen azt is elmondtam neki, mi az, amit jobb, ha nem kérdez meg a játékosoktól, mi az, amire nem szeretnek válaszolni és mi az, amire soha nem fog rendes választ kapni, bárhogy is teszi fel a kérdést. Reméltem, megjegyzett ezek közül bármit is, mert nagyon nem tűnt magabiztosnak, mikor megkapta a meccsen készült jegyzőkönyvet és egy mikrofont, a kamerák pedig elkezdték körülvenni őt. Tanácstalanul nézelődött interjúalany után kutatva, végül Bastianra esett a választása.

Nagyon izgultam érte, hogy jól menjen minden, és a végén esetleg valami dicséretet is kicsikarjon Hoeneßből. Basti remek választás volt, nem kellett belőle harapófogóval kihúzni a válaszokat, magától mesélt és közben végig bíztatóan mosolygott. Meg voltam elégedve Mia teljesítményével, és mellettem Uli is hümmögött valami olyasmit, hogy sokkal rosszabbat várt egy kezdőtől. Ez tőle már hatalmas elismerésnek számított, úgyhogy elmosolyodtam. Az első siker ráadásul meghozta Mia önbizalmát és sokkal magabiztosabb léptekkel indult meg a csapatkapitányunk felé, de ezt az interjút már nem vártam meg. Miután láttam, hogy minden rendben lesz a továbbiakban, elmentem dolgomra, hisz így meccs után nekem is volt tennivalóm bőven.

Először is segítettem összepakolni az orvosi műszereket, amit a meccs közben szanaszét hagytunk. Főleg én voltam a tettes, miután bekötöttem Manu kezét, szóval lényegében saját magam után pakoltam rendet.

- Hogy van Neuer csuklója? – érdeklődtem Müller-Wolfhart dokitól, aki csatlakozott hozzám a pakolásban. Az orvosi csapat többi tagja valahol máshol tette már a dolgát, nem is láttam őket.

- Minden rendben vele. Már nem is fáj – tette a kezét a vállamra az emlegetett kapus. Addig fel sem tűnt, hogy ő is kinn van még a pályán. Biztosan a szurkolókat éltette valahol egy kis tapssal, azért nem láttam.

- Remek munkát végeztél, én sem csináltam volna jobban – tette hozzá a doki is. Mosolyogva fogadtam a dicséretet, aztán az egyik táskával a vállamon megindultam befelé az orvosi szobába. Ott mindent szépen a helyére tettem, elzártam az eszközöket a szekrényekbe, majd siettem is át a „másik munkahelyemre”, vagyis a masszázs szobába, ahol már várakozott rám és a kollégáimra jó néhány játékos. Jelenleg összesen négyen dolgoztunk ebben a pozícióban, de én voltam itt közülünk a legrégebben. Néhányan már cserélődtek is körülöttem, én azonban mindig maradtam, pedig előfordult párszor, hogy kaptam máshonnan, kedvezőbb állásajánlatokat. Nekem viszont eszem ágában sem volt otthagyni a Bayernt, bármilyen neves klub is volt a kérőm, és bármennyi összeget is ajánlottak a szolgálataimért. Szerettem az itteni, családias és legtöbbször vidám légkört, és semmiért nem lettem volna hajlandó elcserélni.

David volt az első, aki elfoglalta a helyét a kényelmes masszázsasztalon, és rám bízta magát. Különösebb problémája nem volt, csak azt kérte, hogy mozgassam át egy kicsit az izmait. Zenével próbált ellazulni, de egy kis idő múlva meguntam, hogy olyan nagy csendben kell dolgoznom, ezért lehúztam róla a fülhallgatót és beszélgetni kezdtünk.

- Mi a helyzet Reus-ügyben? Láttam, hogy beszéltetek a meccs után – terelte néhány mondat után a szót a legújabb kedvenc témájára.

- Igen, így van, és ha végeztem itt, akkor majd elmegyünk valahová – feleltem. – Örülök neki, de őszintén, az eddigiekhez képest ma egy kicsit csalódtam benne és ezt meg is fogom mondani neki.

- Nézd a jó oldalát, Ria. Ha nem érdekelnéd őt komolyan, nem csinált volna ekkora ügyet ezekből a cikkekből – bíztatott.

- Tudom – apró mosoly jelent meg az arcomon, mert ha valamiben, hát abban már biztos lehettem, hogy ő is többet akar tőlem egyszerű barátságnál. – Kész vagy – ütöttem rá finoman David hátára, mire ő ülő helyzetbe tornázta magát, és megköszönte a munkám. Aztán lekászálódott az asztalról és az öltöző felé indult. Rögtön utána Marco lépte át a küszöböt, egy kicsit feszültnek tűnt, amit nem értettem, hiszen győztek, ő pedig gólt lőtt.

Nem jöttem zavarba attól, hogy hiányos öltözetben látom, valahogy ez munka közben olyan természetes volt nekem. Még akkor is, ha éppen róla volt szó. Alig helyezkedett el kényelmesen a masszázsasztalon, szinte kivágódott a szoba ajtaja, és Mia rontott be rajta széles mosollyal az arcán.

- Ria, még el kell viselned egy darabig – kezdett el fel-le ugrabugrálni. Még Marco is meglepetten pillantott hátra, hogy mi ütött ebbe a lányba. Én már kezdtem hozzászokni az efféle reakciókhoz, és érdekelt, ezúttal mi a nagy boldogság tárgya. – Hoeneß felvett gyakornoknak! – tapsikolt örömében.

- Jól van, nyugalom, mielőtt még összeesel – nevettem rajta. Vicces volt, ahogy ugrált és tapsolt, de persze örültem a hírnek is. – Csak Bastianig figyeltelek, de biztos nagyon menő voltál, hogyha Uli ilyen ajánlatot tett. – Nagyon jónak kellett lennie, ha ezt a lehetőséget kicsikarta az elnökünkből, és kíváncsi voltam, kik voltak a további interjúalanyai és hogy ment velük a beszélgetés. De még vártak rám néhányan a játékosok közül, muszáj volt befejeznem a munkámat, úgyhogy a kérdéseimet egy időre elhalasztottam. – Gratulálok, majd később még mesélsz – mosolyogtam rá, aztán visszafordultam Marcohoz.

Miután Mia kiment, és nem tartott tovább szóval, egész gyorsan haladtam. Egyik kezem alá kerülő játékosnak sem volt semmi extra kívánsága, nem kellett plusz időt áldoznom senkire sem, így hamar végeztem a rám várókkal. Mivel Mia távozása után Marco felvetette, hogy ünnepeljük meg négyesben a lány új munkáját, a saját feladataim elvégzése után igyekeztem gyorsan elkészülni, hogy ne kelljen sokat várniuk rám. Amíg én átöltöztem és összeszedtem a cuccaimat, ők eldöntötték, hogy ismét a Cupidoba megyünk, ahogy legelső alkalommal is.

Az étterem ajtaját átlépve a pincérnő megrovó tekintetével találtuk szembe magunkat, aki nyilván megjegyezte az arcunkat a legutóbbi kajacsatával végződő ebédről, és most nem nézte jó szemmel, hogy már megint ott vagyunk. Kiválasztottunk egy szimpatikus négyszemélyes asztalt, ide telepedtünk le. A pincérnő szájhúzogatva jött oda hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket, ami egyelőre csak egy üveg pezsgőből állt.

Mario értetlen arckifejezéseiből arra következtettem, hogy Mia eddig nem mesélte el neki a nagy hírt, és nem sokkal később az is kiderült, hogy jól tippeltem. Götze azonban nem volt annyira feldobva Mia új munkájától, mint azt vártuk tőle, még csak el sem mosolyodott, mikor koccintásra emeltük a poharainkat. Mi ketten azonban helyette is gratuláltunk még egyszer, ám most már Mián sem látszott annyira, hogy örülne. Egy korty pezsgő után meg is kért minket, hogy váljunk ketté, ami pont kapóra jött nekünk is, hiszen megbeszélnivalónk az volt bőven. Szerettem volna végre tisztázni és elfelejteni a David-ügyet, ami bekavart a kapcsolatunk alakulásába.

- Tudom, hogy haragszol rám – kezdte Marco, mihelyst a haverja és az én barátnőm hallótávolságon kívülre került.

- Igen, mert… - El akartam neki mondani, miért, de két ujját az ajkaimra tette, ezzel jelezve, hogy ő szeretné folytatni. De nem hagytam magam, mert azt akartam, hogy ha már egész nap nem állt velem szóba, most végre hallgasson meg engem. Nem a mai viselkedését akartam a szemére vetni, nem veszekedni akartam vele, mert annak semmi értelmét nem láttam. Nem eltaszítani akartam magamtól, hanem pont az ellenkezőjét. – Azok után, hogy minden olyan jól indult, jól éreztem magam azon a dupla randin, aztán meg remekül szórakoztam, miközben játszottunk és filmeztünk; bevallom, nekem egy kicsit csalódás volt, hogy így reagáltál azokra a cikkekre. Hittél nekik, pedig az újságírók már csak ilyenek, össze-vissza firkálnak mindent, csak hogy nagyobb számban tudják eladni a lapjaikat. Biztos te is tapasztaltad már, ahogy mi is, nap mint nap. Nem is kellett volna velük foglalkoznod, mert nem hiszem, hogy olyannak ismertél meg, aki megcsalja a barátját – próbáltam elnyomni a hangomban bujkáló szemrehányást, de nem igazán sikerült.

- Igazad van, Ria, én is tudom, hogy hibáztam. Sajnálom, hogy nem kérdeztem tőled semmit, és nem beszéltem veled erről, csak szó nélkül elhittem mindent. Nem kellett volna, de azért egy kicsit képzeld bele magad az én helyzetembe is… Kevesebb, mint fél éve vagyok a csapatnál. A játékosokon meg az edzőkön kívül eddig szinte mindenkit csak felszínesen ismertem, többek között téged is. Alig beszéltünk, szóval abból a két-három napból kellett ítélnem, meg amit előtte láttam. És az tudod mi volt? Hogy te meg Alaba sülve-főve együtt vagytok. Őszintén, te mire gondoltál volna?

Elmosolyodtam. Egy héten belül már a második embernek kellett elmagyaráznom, hogy David meg én csak barátok vagyunk. Mia is és ő is abból vonták le a következtetéseiket, hogy milyen jól megvoltunk együtt. Be kellett látnom, hogy a pletykákat akaratlanul ugyan, de mi generáltuk, és nem kellett volna természetesnek vennem, hogy mindenki azonnal megértse, semmi több nincs köztünk barátságnál. Nem volt a homlokunkra írva, csak mivel én tudtam, hogy így van, nem tartottam szükségesnek, hogy másoknak is elmagyarázzam ezt. Azt hittem, ők is tudják, de a héten számomra is kiderült, hogy ez nagyon nincs így.

Nem akartam most hosszas mesélésbe kezdeni arról, hogyan ismertem meg Alabát, reméltem, hogy erről beszélni lesz még alkalmunk bőven az elkövetkezendő időszakban.

- A lényeg – zártam rövidre a beszélgetést – hogy nekem nem csak egy kis szórakozást jelentett ez a pár nap veled, és szeretném, ha lenne folytatása.

- Reméltem, hogy végül ide lyukadunk ki ma este – mosolygott rám, majd közelebb hajolt, hogy megcsókoljon. – Mit szólnál, ha a héten átjönnél hozzám valamelyik nap? Főznék neked valamit – ajánlotta, miközben összefonta az ujjainkat, majd egy pillanattal később hozzátette: - De lehet, jobban járnánk, ha inkább rendelnénk.

- Nekem mindegy – nevettem. – Majd még kitaláljuk.

Nemsokára Mia és Mario is újra csatlakoztak hozzánk, és még csak kérdeznem sem kellett volna tőlük semmit, a mosolygós arcukról azonnal leolvasható volt, hogy mire jutottak. Miután megosztották velünk, hogy ők is egy párt alkotnak, egy kicsit más irányba tereltem a beszélgetést. Rákérdeztem Miánál az interjúkra, amik miatt már indulás óta fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Ahogy arra számítottam, a legapróbb részletekbe menően mesélte el, mennyire tárgyilagos volt Lahm, és hogy Gomez hozta a szokásos formáját. Langerak válaszainál tartott éppen, mikor nagyobb tömeg jelent meg az étteremben, akikben a csapatunk tagjait ismertem fel. Ribery azonnal kiszúrt minket, és az asztalunk felé indult, közben kézzel-lábbal integetett nekem és Marconak, nehogy elszóljuk magunkat, bár ezzel inkább csak még jobban magára vonta a figyelmünket. Igyekeztünk nem nevetni, mikor Mia székének támlájára könyökölt, és bólogatva hallgatta a lány beszámolóját. Ő ebből mindaddig észre sem vett semmit, míg nem kapott egy nyaklevest a franciától.

Először duzzogni kezdett az őt ért váratlan támadás miatt, de ez az állapot nem tartott sokáig, a következő pillanatban már nyomta is Ribery kezébe a telefonját, hogy csináljon négyünkről egy képet. A fotó elkészülése után Mia hirtelen rám nézett, és hálálkodni, kezdett, amiért nálam lakhatott a héten.

- Tudom, hogy volt pár nem túl szép pillanatunk, de azt hiszem, minden egyes percet élveztem, és így volt tökéletes. – Mondta, majd a többiekhez fordult, hogy könnyes szemmel nekik is köszönetet mondjon, amiért befogadták és segítettek neki. Nem is értettem, mire fel ez a nagy sírás és búcsúzkodás, holott inkább boldognak kellett volna lennie és megállás nélkül mosolyognia. Mario és a többiek próbáltak újra lelket önteni belé, de mivel ez nem volt valami hatásos, mindenkitől kapott egy ölelést is. Az igazi vigasztalást azonban a Lahm által rendelt sör jelentette, amivel kezdetét vette a győzelem megünneplése.

8. rész

- Beszélnünk kell! – A mondat ugyanabban a pillanatban hagyta el mindkettőnk száját, mikor Mia megérkezett. Átengedtem neki a lehetőséget, hogy belekezdjen a mondandójába, végtére is ma kivételesen miatta ment köztünk a vita, nem miattam.

- Tudom, hogy kezdetekben enyhén szólva nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, de meggyőződésem, hogy tegnap előtt megtaláltuk a közös hangot, és nagy hiba lenne, ha hagynánk elúszni. – Ehhez lett volna hozzáfűznivalóm, de nem hagyta, hogy én is megszólaljak, míg ő végig nem mondta, és bocsánatot nem kért tőlem.

- Az enyém is ehhez hasonló lett volna – kezdtem, miután szóhoz jutottam. – Egyszerűen nem értem, hogy lyukadhatunk ki mindig a vitákhoz, de én is szeretnék ezen változtatni, szóval javaslom, hogy borítsunk fátylat az eddigiekre és viselkedjünk úgy, mint két értelmes, felnőtt ember – javasoltam. Reméltem, hogy a hátralévő néhány napban együtt tudunk majd működni, és nem lesz több veszekedés, ami elrontja a hangulatot.

- Az nehéz lesz – mosolyodott el, aztán mesélni kezdett a délutánjáról, amit Bastival töltött. A kapitányunk remek tanácsokkal látta el őt, amit Mia igyekezett is megfogadni. Ez a bocsánatkérés volt az első lépés, holnap pedig következett a Götze-ügy lerendezése. Drukkoltam nekik, hogy előrébb lépjenek majd a Schweinsteiger módszer hatására, és ne hátrafelé; valamint David szavainak eleget téve én is azt terveztem, hogy a másnapi edzésen beszélek Marcoval.

Miután befejezte a beszámolóját és pár mondatban én is összefoglaltam neki, hogy telt a délutánom Daviddel, na meg eldicsekedtem neki az újonnan szerzett cipőmmel, tanulásra hivatkozva a szobájába vonult. Komolyan vette a másnapi feleletet, abszolút meg voltam elégedve vele. A tanulásnak meg is lett az eredménye, másnap az összes kérdésemre felelni tudott, hellyel-közzel jó válaszokat is kaptam. Összességében az volt a véleményem, hogy ha még egyszer átolvasta volna, hibátlan válaszokat hallhattam volna. Így azonban voltak benne kisebb bakik, de ezek fölött átsiklottam. Ha komolyan érdekli ez az egész, később úgyis meg fogja jegyezni rendesen a dolgokat.

- Mit tudsz a krioterápiáról? – tettem fel az utolsó kérdésemet. Eddig jóformán csak azokról kérdeztem, amik az edzéseken hangzottak el, de utoljára valami olyannal akartam őt tesztelni, ami konkrétan az én munkámhoz kapcsolódott. A válasz nagyon magabiztos volt, ámde hibáktól hemzsegő, és ez egyáltalán nem tetszett. – Amit elmondtál, abban három hiba is volt. – Nem értettem, honnan szerezte a téves információkat, biztos voltam benne, hogy én mindent helyesen mondtam el neki. Felsoroltam a hibáit, hogy tanuljon belőle, aztán a helyes módszert is megosztottam vele: – Tizenkét fokra hűtik le a gélt, nem csak ráteszik, hanem finoman masszírozzák is, illetve maximum félóráig lehet használni, utána újra le kell hűteni. Honnan szedted ezeket a számokat?

- Mario segített, mert volt pár dolog, amit igencsak hiányosan írtam le – ismerte be. Sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben.

- Ne felejtsem el a legközelebbi sérülésénél megtanítani neki ezt! – nevettem. Az biztos, hogy ezek után Götze szájába fogom rágni az összes módszert, amit csak ismerek, és tőle is vissza fogok kérdezni mindent, ha lesz rá időm.

Az edzés végén Mia azonnal lecsapott Mariora, gondolom azért, hogy számon kérje, amiért hülyeséget mondott neki, meg azért is, hogy nekilásson Bastian második tanácsának megfogadásához.

- Helló! – állítottam meg Marcot, mikor ő is odaért a közelünkbe. – Van rám öt perced? – Egészen biztos voltam benne, hogy ennyi idő alatt nem tudom elmondani neki, amit akarok. Főleg úgy, hogy tulajdonképpen azt sem tudtam, mit akarok mondani neki.

- Most nincs, Victoria – felelte ezt úgy, hogy közben rám sem nézett, aztán meg egy szó nélkül elsétált mellettem. Döbbenten néztem utána, nem értettem, mi ütött belé. De nem is gondolkodhattam ezen sokáig, mert megjelent előttem Mario és bizonygatni kezdte az igazát a krioterápiáról. Addig-addig erőltette a dolgot, hogy sikerült kizökkentenie engem a meggyőződésemből, és már én is megkérdőjeleztem, hogy helyes infókat adtam-e át Miának. Végül odahívtam magunkhoz az egyik segédedzőnket, hogy tegyen pontot a dolgok végére, ő pedig ugyanazt állította, mint én, ami megnyugtatott.

- Akkor bocsánat, hogy hülyeséget mondtam – kért elnézést Götze Miától, majd hozzám fordult: - Az én hibám volt, nem Miáé. Most viszont szaladok, a meccsen találkozunk – nyomott egy puszit Mia arcára, aztán már ott sem volt. Lakótársam dühösen nézett utána, és az imént lejátszódott Marco-eset után abszolút meg is tudtam őt érteni. Azt tanácsoltam neki, adjon Marionak egy kis időt, de annyira elvakította a haragja, hogy azt felelte, ennyi járt és Götze most már ne is akarjon tőle semmit. Tudtam, hogy ezt úgysem gondolja komolyan, és később újra fog próbálkozni – ahogy én is Marcoval –, úgyhogy nem is törődtem a szavaival.

Hazafelé a kocsiban elmondtam neki az észrevételeimet a mai feleletével kapcsolatban, és meg is dicsértem, hiszen kiérdemelte. Egész héten szépen dolgozott, többnyire odafigyelt rám, jegyzetelt és tanult mára, szóval egy szavam sem lehetett. Ezután a délutáni meccsről kezdtünk beszélni, Mia annyira izgatott volt emiatt, hogy kezdett az első napi önmagára hasonlítani, ezért otthon befogtam őt konyhai segédnek, hogy addig is eltereljem a figyelmét. Valamennyire sikerrel is jártam, ráadásul a közös ebédfőzés pluszban még az újabb békülésünkhöz is nagyban hozzájárult.

Evés után ő a szobájába vonult, aztán meg könyvesboltba ment, hogy az árvaházi gyerekeknek vásároljon ajándékot. Én elmosogattam, majd letelepedtem a tévé elé és kapcsolgatni kezdtem, hátha találok benne valami izgalmasat. Ez nem történt meg, viszont kaptam egy érdekes telefonhívást Karltól, aki arról kérdezősködött, mi újság velem és Miával, jól kijöttünk-e a héten, és rendeződtek-e a kezdeti hadiállapotok. Vele is megosztottam, amit a kocsiban az unokahúgával, aztán elköszöntem, mert lassan ideje volt indulni a meccsre. Búcsúzáskor Karl megjegyezte, hogy azért örülne, ha végre sikerülne döntenem Reus és Alaba között, és nem mutatnék rossz példát Miának. Nem tudtam hová tenni ezeket a szavakat, de arra tippeltem, Karl az előző napi újságokban megjelent cikkekből jutott erre a következtetésre. Hihetetlen, hogy képes volt bevenni azt a maszlagot, amit írtak…

Miával elsők közt érkeztünk a Säbener Straßéra, csak a csapatbusz sofőrje, Lahm, Marco és Mario előztek be minket. Mindannyian egy kupacban álltak, lábuk előtt a táskáikkal. Feléjük indultunk, gondoltam, Marco most már nem fog elmenekül előlem, de tévedtem. Mihelyst észrevette, hogy közelítünk, a fülére húzta a nyakában lógó fülhallgatóját és elindította a zenét. Mellette Mario szinte lemásolta barátja mozdulatait, és úgy tett, mintha észre sem vett volna minket. Még el is fordultak tőlünk, és a busz csomagtartójának nyitott ajtaját kezdték bámulni, mintha olyan izgalmas lett volna rajta a Mia san mia felirat.

- Most mondd meg, mi ütött beléjük?! – fordultam Miához idegesen. A tehetetlenség dühített, na meg az, hogy fogalmam sem volt róla, mi ez a viselkedés Marco részéről. Nyugodtan beszélhettem hangosan, az a két hülye úgysem hallott semmit. Hirtelen kedvem támadt odamenni Marcohoz, lerángatni a füléről azt a vackot és megmondani neki, hogy nyissa már ki a szemét, és vegye észre, hogy engem komolyan érdekel. Aztán meg otthagyni és kerülni őt, csak hogy átérezze, milyen most nekem.

- Micsoda? – kérdezett vissza Mia. Nem figyelt a szavaimra, valószínűleg magában ő is Götzét szidta az idióta viselkedése miatt.

- Mindegy – legyintettem. Nem akartam most több szót pazarolni rájuk, inkább üdvözöltem az érkező Hojbjerget, Weihrauchot és Weisert.

Szép sorjában érkeztek a többiek is, a csomagtartó megtelt táskákkal, a sofőr elfoglalta a helyét a vezetőülésben, mi pedig felszálltunk a buszra. Mielőtt leültem volna, egy utolsó pillantást vetettem Reusra, aki a jármű hátuljában foglalt helyet. Ő is engem nézett, de mikor észrevette, hogy figyelem, elfordította a fejét és inkább kibámult az ablakon.

Nem értettem őt, nem értettem, mi ez a hirtelen változás, hiszen tegnapelőtt még együtt filmeztünk, és tegnap a fotózáson sem viselkedett velem ilyen közömbösen. Nehéz volt, mert én kezdtem többet érezni iránta, de már attól féltem, neki ez az egész nem is jelentett semmit.

- Ezt láttad? – zökkentett ki a gondolataim közül David, miután elindultunk az Allianz Arena felé. Letett elém egy aznapi újságot. – Kibékültünk – nevetett fel. Vetettem egy pillantást a vezércikkre, aminek a címe arról árulkodott, hogy a kapcsolatom Alabával újra egyenesbe jött, a Reus-ügy pedig el van felejtve. Mindezt a tegnapi ebédünk alkalmával készült fotóval illusztrálták. A kép alatt pedig valami olyasmi állt, hogy a párocska végig meghitten romantikázott a belvárosi étteremben.

- Hát ez fantasztikus – sóhajtottam. Kezdett már ez az egész túl sok lenni, és most már megfordult a fejemben, hogy valamit lépni kellene ezek ellen a pletykalapok ellen. – Kezdem érteni, Marco miért kerül engem egész nap. Csak tudnám, miért hisz ezeknek a szennylapoknak, és miért nem képes meghallgatni engem?! – fakadtam ki, ezúttal csak halkan, nehogy a körülöttünk ülők is hallják.

- Akarod, hogy beszéljek vele én? – ajánlotta. – Elmondom neki, hogy nincs köztünk semmi, soha nem is volt, és soha nem is lesz, mert csak barátok vagyunk.

- Nem kell, David, nem akarom, hogy kerítőt játssz nekem – utasítottam el.

- Rendben van, te tudod – bólintott, aztán felállt és visszament a helyére.

Miára néztem, aki eddig szótlanul ült mellettem. Neki sem volt ma valami fényes kedve, de nem akartam, hogy szomorkodjunk, így hát belekezdtem egy régebbi, vicces sztoriba, ami még akkortájt történt velem, mikor a csapathoz kerültem. Mai napig emlékszem arra a napra, még csak az első hetem töltöttem az új munkakörben a csapatnál, a betanulási fázisban jártam, vagyis lépten-nyomon követett az egyik orvosunk, mutogatott, magyarázott. Egyetlen pillanatra kellett csak magamra hagynia, hogy átessek életem legvizesebb élményén. Azóta is azon gondolkodom, nem volt-e benne a doki is a dologban, és szándékosan lépett le, mielőtt a csapat néhány vicces kedvű tagja előkerült a slagokkal. Olyan váratlanul ért a három-négy helyről érkező vízsugár, hogy elfutni sem tudtam előlük, meg egyébként is gyorsabbak voltak nálam, egy pillanat alatt utolértek volna. Semmiképp sem menekültem volna meg az általuk később beavatásnak kinevezett csodás esemény elől. Elég volt nekik néhány másodperc, hogy elérjék, hogy a ruhámból és a hajamból is csavarni lehessen a vizet. A történethez ráadásul még az is hozzátartozott, hogy az orvosi stáb összes tagjának – így nekem is – fehér pólót kellett viselnie az edzések és meccsek alkalmával.

A történettel el is telt az út hátralévő része, és valamennyire Miát is sikerült felvidítanom vele. A felszerelések kipakolásában ugyan nem tudott segíteni, de én sem voltam ott túl sokáig, nem kellett hosszú ideig úgy éreznie, csak láb alatt van. Miután megvoltunk a pakolással, felvettem a Bayern logóval díszített melegítőt, egy csapatpólót, meg Miának is kerestem a szekrényemben egy ugyanilyet. Az edzésekre járhatott a saját ruháiban, de azért ez most mégiscsak egy meccs, itt tartozzon ő is igazán a csapathoz.

- Gyere, menjünk ki – intettem neki, miután elkészültünk.

A pályára menet láthattuk, hogy már a srácok is bevetésre készek, a kezdőcsapatok lassan felsorakoztak a játékosfeljárónál. A mieink egy része egymással beszélgetett, Ribéry hátulról kiosztott pár taslit a fiataloknak, aztán az egészet másra kente és ő meg röhögött a markába; a csapat másik fele – többek között Marco és Mario – a dortmundiakkal beszélgetett. Ha jól hallottam, mikor elhaladtunk mellettük, éppen egy Mórickás viccet meséltek Leitnernek, aki húzta a száját, a mellette álló Bittencourt meg a hasát fogta a nevetéstől.

Shaqiri mellett foglaltunk helyet a kispadon, aki most kimaradt a kezdőből, de ez egy cseppet sem zavarta. Contentoval, Hojbjerggel és Rafinhával készítették el szokásos, kispadon ülős képüket, aztán Shaq Miához fordult és kérdezett tőle valamit, de már nem figyeltem rájuk, mert kezdetét vette a mérkőzés. Mi kezdtünk, elég nagy lendülettel, az első tíz percben a BVB azt sem tudta, hol a labda. Remek támadásokat vezettünk, de a kapu előtt valahogy megállt a tudomány. Mandzukic meg Müller sem mutatott ma jó formát, és közben a Dortmund is magára talált. A vezetést mégis mi szereztük meg Reus révén, aki a gólja után nem csapott nagy ünneplést, lévén korábbi csapata illetve nevelőegyesülete elleni meccsről volt szó.

Hiába vezettünk, a válasz sem váratott sokáig magára, sajnos. Leitner lőtt hatalmas gólt, Manu csak beleérni tudott, azt is rosszul. Fájdalmas arccal tekergette ide-oda a csuklóját, látszott rajta, hogy nincs jól, de nem kért cserét. A játék folytatódott tovább, de onnantól kezdve én szinte csak a kapusunkat figyeltem. Müller-Wolfhart doki is rajta tartotta a szemét, egy dobozzal a kezében készenlétben állt, hogy amelyik pillanatban Neuer jelez, ő rohanhasson is a segítségére. Ám erre az első játékrészben nem került sor.

- Ria, megnéznéd a csuklóm? – jött oda hozzám Manu a szünetben. Eddig hősiesen tűrte a szenvedést, és nem kért cserét, most viszont végre volt időm megnézni, nincs-e komoly baja.

- Gyere – intettem oda magam mellé. Leült a szomszéd székre, levette a kesztyűjét, feltűrte a mez ujját és felém nyújtotta a karját. Müller-Wolfhart doki aggódó pillantást vetett ránk a pad túloldaláról, és megkérdezte, boldogulok-e egyedül. – Hogyne – feleltem, és magabiztosan bólogattam is mellé. És hogy a szavaimat bizonyítsam is, neki is láttam a kapusunk kezének megvizsgálásához. Megnéztem, esetleg nem tört-e el, vagy nem sérült-e meg annyira, hogy a második félidőre Starkét kelljen beküldeni a helyére.

Szerencsére semmi komoly gond nem volt a csuklójával, egy kis jég azonnal el is mulasztotta a fájdalmait, a biztonság kedvéért pedig egy csinos kis kötést is kapott tőlem. Közben Miának magyaráztam, hogy mit miért csinálok, és hogyan kell valakit szakszerűen ellátni, de a hangom nem volt valami lelkes, másrészt meg ezt egyszer már elmondtam neki, a kikérdézésnél tudott is válaszolni az ehhez kapcsolódó kérdésemre. Ezért nem is vettem zokon, hogy megint nem figyelt rám teljesen, hanem elkalandoztak a gondolatai.

- Au! – szisszent fel Manu, mikor a kelleténél erősebben húztam meg a fáslit.

- Ne haragudj, véletlen volt – kértem elnézést tőle. – Nem ez életem legjobb napja, ezért bénázok – tettem hozzá sóhajtva.

- Mi a baj? – csapott le azonnal a témára. Tudtam, hogy ha valaki, hát ő biztosan szívesen végighallgatná a problémáimat, és még tanácsot is adna, de meccs közben nem akartam őt még pluszban ezzel is terhelni. És különben is utáltam másoknak panaszkodni, meg azt is utáltam, ha nekem panaszkodtak kérdezés nélkül. Nem voltam kíváncsi mások bajaira, épp elegek voltak nekem a sajátjaim.

- Nem fontos, Manu, majd megoldódik.

- Azért csak szólj, ha tudok segíteni valamiben – ajánlotta kedvesen.

- Nem hinném, de köszönöm. Nagylány vagyok már, majd találok megoldást egyedül a problémáimra – mosolyodtam el halványan.

Bólintott, de azért még megígértette velem, hogy ha mégis lenne valami, amiben a segítségemre lehetne, csak nyugodtan zaklassam. Nem hagyott békén míg a szavamat nem adtam neki, ezért megtettem, aztán inkább gyorsan másra tereltem a szót és folytattam a munkámat. Lassan elkészült a kötés, éppen jókor, hiszen a második félidő kezdete is közeledett.

Ez is ugyanolyan izgalmas volt, mint az első, bár a végére a Dortmund érezhetően elfáradt, meg Klopp valamit nagyon elrontott a cseréknél is, egyik sem jött be igazán. Nemhogy újabb, vezető gólt nem szereztek, de bekaptak kettőt is. Egyet Götzétől, aki szintén nem ünnepelt, meg egyet Gomeztől is, olyan tipikus Gomezes gólt, ami ki tudja melyik testrészéről pattant be teljesen véletlenül az utolsó percek egyikében. A lefújást követően néhány mez új gazdára talált, többen mászkáltak a füvön félmeztelenül, ölelgették egymást és beszélgettek. A dortmundiak aztán a szurkolóikhoz sétáltak, hogy megköszönjék a bíztatást, a mieink meg elindultak az öltözők felé.

- Szép gól volt, gratulálok – álltam meg Marco előtt, mikor lefelé jött a pályáról. Elhatároztam, hogy ez nála az utolsó próbálkozásom ma. Ha most sem hallgat meg, akkor egy ideig hagyom az egészet.

Nem szólt semmit, csak némán fürkészte az arcomat. Semmit nem tudtam kiolvasni a szemeiből, hiába is próbáltam.

- Nem tudok rajtad kiigazodni, Victoria – szólalt meg végül, miközben még mindig ugyanazzal a pillantással vizslatott. Az az érzésem volt, hogy belém lát, és azt kívántam, bár én is képes lennék erre.

- Figyelj, David meg én… - kezdtem, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- Ne most beszéljük meg ezt, jó? – szórakozottan a hajába túrt, aztán végigsimított a karomon, mielőtt folytatta volna. – A múltkor azt mondtad, hogy a meccs után csinálhatnánk valamit együtt. Én még mindig benne vagyok, ha te is.

- Én is, persze – csaptam le azonnal a lehetőségre. Bevallom, kiment a fejemből, hogy mondtam neki ilyet, de nagyon örültem, hogy ő nem felejtette el. Annak meg még inkább, hogy hajlandó volt meghallgatni. Meg akartam még vele beszélni az időpontot és a helyszínt is, de nem volt alkalmam, mert az egyik segédedző bökdösni kezdte a vállam, és közölte, hogy gáz van, mert a sajtósunk elakadt a legnagyobb dugóban, és nem ért ide. Először nem is értettem, erre miért tőlem vár megoldást, vagy mi közöm nekem ehhez, aztán körvonalazódni kezdett bennem egy lehetőség. A tőlem nem messze ácsorgó Miára néztem, a segédedző pedig követte a pillantásomat és hümmögni kezdett.