6. rész

Sziasztok!

Bocsánat, hogy a héten nem jelentkeztem előzetessel, de nem értem rá egyik nap sem. Forma1 átka:D Most viszont itt a rész, remélem elnyeri a tetszéseteket. Gondolom, sokan nyaralni vagytok, ezért érkezett az előző részekhez olyan csekély számú hozzászólás. Pótolni ér! ;)
Élvezzétek tovább a nyarat,
Nix

Tanulás

Valami közvetlenül a fülem mellett zenélni kezdett és nem akart elhallgatni. Kellett pár pillanat, hogy rájöjjek, nem a saját ágyamban fekszem és ez nem az én ébresztőórám. Miután kipattantak a szemeim első dolgom volt, hogy oldalra forduljak, de a mellettem lévő hely üres volt. A gyűrött lepedő és a bevetetlen ágy árulkodott arról, hogy nem rég feküdt ott valaki. Mario. Kezdtem magamhoz térni, így fokozatosan eszembe jutott a tegnapi este. Nem sokat merenghettem, mert a telefon, ami nem az enyém volt, még mindig csörgött, így el kellett juttatnom a tulajdonosához.

A hangos zajforrással a kezemben Mario keresésére indultam, de mivel az éjszaka nem idegenvezetést tartott a lakásában, azt sem tudtam, merre induljak. Jobb ötlet híján hangosan kiabálni kezdtem a nevét, amire hamarosan válasz is érkezett. Tudattam vele, hogy csörög a telefonja, szóval jöjjön érte, vagy mondja meg, merre találom.

- Ahonnan a hang jött – kaptam egy rettentő értelmes instrukciót, úgyhogy megkértem, hogy akkor addig beszéljen, amíg meg nem találom. A vonal másik végén lévő személy nagyon türelmes lehetett, mert a telefon még akkor is csörgött, amikor végre megérkeztem Mariohoz, mint kiderült a fürdőszobához.

- Kijössz érte? – kérdeztem, amikor nem nyitódott ki az ajtó. Gondoltam magától értetődő, hogy kinyúl érte, de úgy tűnt, ő nem így gondolta.

- Hozd be, légy szíves – kérte.

- Fürdesz? – tettem fel újabb kérdésem. Nem akartam bemenni hozzá, ha meztelen. Jó, tudom, este már mindent láttunk, amit látni lehetett, de ez így más.

- Jaj, hozd már be, mert leteszi! – szólt rám még egyszer ezúttal erélyesebben, de azért nevetve. Az utolsó, amit akartam az volt, hogy egész életemben azzal piszkáljon, hogy nem mertem bemenni hozzá, ezért lenyomtam a kilincset és bevittem a telefont.

A zuhany alatt állt, az ajtó nyitva volt, hogy el tudja venni a zenélő eszközt, a vizet pedig elzárta, hogy ne ázzon el a készülék. Amikor felvette, el akartam menni, de a másik kezével az enyém után nyúlt, hogy ne tegyem. Nagyot nyelve néztem fel rá. Felfoghatatlanul csábító volt, ahogy a víz a hajáról a vállára csöpögött, majd a mellkasán indult el vesztébe. Tudtam, hogy észrevette a pillantásom, mert elégedetten mosolyodott el.

- Fabian, nem érek rá. Majd később visszahívlak – intézte el gyorsan a beszélgetést, majd letette a mobilját a csapra, és behúzott maga mellé.

Újra kinyitotta a vizet, így pillanatok alatt én is tiszta víz lettem, a pólóról nem is beszélve, amit tőle kaptam. Mivel feleslegesnek bizonyult, ráadásul kényelmetlen is volt, ahogy hozzám tapadt, levettem. A kabin szélének nyomott és a birtokba vette a számat, a nyakamat és tulajdonképpen az egész testemet. Érintései mentén lángra kapott a bőröm, a forró víz hideg volt hozzánk képest, de simogatáson és érzéki csókokon kívül mégsem történt semmi más. A reggeli zuhanyzást egymás megfürdetésével zártuk, aztán kiléptünk a párás, fülledt fülkéből, hogy megtörölközzünk. A szobába mentem, hogy a széthajigált ruháimat magamra vegyem, de a tervem csak félig sikerült, mert az ágyon újra egymás kényeztetésébe kezdtünk. Biztos, hogy másodjára is lefeküdtünk volna egymással, ha nem jut eszembe, hogy edzésre kell mennünk. Nem igazán akartam megszólalni, mert elmondhatatlanul szerettem volna magamban érezni, de azt sem tudtam, hogy jutok haza, úgyhogy kénytelen voltam véget vetni a csókjainak.

- Mennyi az idő? – morogtam, miközben mellém zuhant. Neki sem volt sok kedve kimászni az ágyból, de amikor meglátta, hogy körülbelül húsz perce van odaérni szinte el is felejtette, hogy mit csináltunk.

Felajánlotta, hogy elvisz engem is, de szerettem volna tudni, hogy mi a helyzet Riával, és tudtam, hogy ő is szeretné látni, hogy még mindig egyben vagyok, ezért inkább felhívtam őt, hogy jöjjön értem. Azt hittem, hogy már rég fent lesz, és csak a hívásomra fog várni, ehelyett álmos hangon, szinte nyöszörögve szólt bele a telefonra.

- Ria, értem jössz? Fogalmam sincs, hogy merre kell hazamenni, és mindjárt edzés van. – Mondandómmal sikerült teljesen felébresztenem. Szinte láttam, ahogy kiugrik az ágyból és kapkodni kezd.

- Jézusom, elaludtam! – kiáltott fel. – De elkészülök mindjárt és érted megyek, csak mondd meg a címet.

- Gyökér utca 2. – mondtam hangosan, hogy Mario is hallja. Arckifejezése láttán elnevettem magam, majd próbáltam megtudakolni tőle, hogy mi a valódi lakcíme. Az előbbi húzásomért nem volt hajlandó a segítségemre lenni, de aztán Victoria a telefonba kiabált, hogy hagyjuk későbbre a civakodást, különben mindannyian el fogunk késni, erre pedig megszeppenve adta át nekünk a szükséges információt.

Amíg a fuvaromat vártam megszárítottam a hajam, mert még mindig vizes volt, eközben, mint később kiderült, Mario önállósította magát és beírta a számát a telefonomba. A bejelentése után segítettem neki szendvicset csinálni, hogy együnk valamit edzés előtt, közben viszont megérkezett Ria, úgyhogy zsömlével a számban köszöntem el Mariotól.

- A gyökér utcás beszólásért még számolunk – csapott a fenekemre az ajtóban, de mielőtt visszafordulhattam volna leszidni, nevetve becsukta az ajtót. Szép, mondhatom.

Ugyanolyan hűvös volt, mint tegnap, ezért sietősen indultam meg az autó felé, hogy minél hamarabb a melegben lehessek. Nem tudtam, hogy mire számítsak Riától, de a tegnapi nap után úgy éreztem, hogy nem lesz már gond közöttünk. Gondolataimat széles mosollyal támasztotta alá.

- Siess, Csavargó, különben elkésünk! – Még szinte be se csuktam az ajtót, már indultunk is. Nem értettem annyira a nagy sietséget, még Mario se indult el. – Ma feladatunk van, és te is segíteni fogsz, büntetésül, amiért tegnap szó nélkül leléptél, és mert miattad fogunk elkésni.

- Remélem, legalább normális feladatot bízol majd rám – húzogattam a számat, aztán témát váltottam. – Mi a helyzet Marcoval?

- Arról majd később, most te vagy a soros. Milyen volt?

- Micsoda? – tettem a hülyét egy pár pillanatig, aztán győzött a beszélőkém és mesélni kezdtem. Természetesen nem mondtam el minden apró részletet, mert az nem tartozik rajtunk kívül senki másra, de áradoztam egy sort a játékos testéről.

- Azért remélem, védekeztetek – komolyodott meg egy kicsit.

- Igen, anyu. – Eszembe jutott, hogy megszívatom egy kicsit azzal, hogy azt mondom, nem, de inkább nem piszkáltam az alvó tüzet, nehogy lángra kapjon.

Ria feleslegen aggódott és mérgelődött, hiszen két perccel a kezdés előtt a helyszínen voltunk, nem késtünk el. Megvártam, amíg kivette a cuccait a hátsó ülésről, ami többek között tartalmazott két nagy szatyrot, Marco tegnapi pulóverét, a táskáját és egy üveg vizet. Amikor megláttam a pulcsit, rögtön lecsaptam a témára. Ideje volt, hogy végre ő is meséljen.

- Itt nem. Majd otthon… talán – zárta le a vitát. – Tudod, mit csinálunk ma? – Miközben feltette a kérdést a kezében lévő cuccokkal küszködött. Alig bírta el őket, láttam, hogy a víz hamarosan ki fog esni a hóna alól, de aztán megjelent Marco és át akarta venni a dolgok felét, ám vannak olyan pillanatok, amik a jó szándék ellenére is rosszul sülnek el. Így volt ez most is: az egyik szatyor lecsúszott Ria kezéről és a földön szétterült a tartalma. Egyszerre hajoltak le, hogy összeszedjék őket, de mindketten ugyanazért a tárgyért nyúltak. Egymásra kapták a tekintetüket, aztán gyorsan visszanéztek a földre.

- El fogunk késni – guggoltam le én is, hogy gyorsan visszadobáljam a jegyzettömböket a zacskóba, mert úgy tűnt, hogy egy kicsit mind a ketten elvarázsolódtak. Biztos, hogy kiszedem Riából, mi történt tegnap este, mert addig nem nyugszom, amíg nem tudom meg.

Amikor kizökkentettem őket, felálltak, Marco visszakapta a pulcsiját, miközben megállás nélkül szemeztek egymással, nekem pedig hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Ezek között valami nagyon alakulóban van, és ha rajtam múlik, az a valami hamar ki is fog alakulni. Ezután Marcotól elváltunk és Ria irodája felé tartottunk. Újra megkérdezte, hogy tudom-e, mit fogunk ma csinálni, majd miután nemet intettem a fejemmel, bejelentette, hogy kitakarítjuk az irodáját. Azt hittem viccel, bár semmi nevetségest nem találtam benne, de kiderült, hogy halál komolyan gondolta, hogy egész nap papírokat fogunk szortírozni és fiókokat pakolni.

Kelletlenül kezdtem el kisöpörni a sok dossziét a szekrényből, és amíg én pakolgattam és törölgettem, ő a székén ücsörögve nézte át a tartalmukat. Nem sokáig bírtam csendben maradni, Reus felől érdeklődtem, de továbbra se volt hajlandó megosztani velem, mi történt közöttük. Kezdtem nagyon-nagyon ideges lenni, mert a titkoknál semmit sem utáltam jobban. De, mégis. A takarítást. Mozdulataim igen lendületesek voltak, jóformán csapkodtam, a műsorom pedig nagyon tetszett a rabszolgahajcsáromnak. Folyamatosan vigyorgott, amikor viszont ránéztem, komolyságot erőltetett az arcára, mint akinek fel sem tűnik, hogy mit csinálok.

- Azokat – bökött egy jó nagy köteg papír felé, ami az asztal sarkán volt – vidd ki kukába! – Most szórakozik velem? Legközelebb a parkolóban van kuka. Mire ezzel kiérek odáig, leszakad a kezem és örülhetek, ha nem kapok sérvet. Vártam, hogy nevetve adja a tudtomra, csak egy ócska tréfa volt, de nem tette. Ehelyett közölte, hogy nincs időnk lazsálni, úgyhogy jó lenne, ha mozognék.

Tudtam, hogy élvezi a helyzetet, s bár nem látszottam ki a papírok mögül, amikor kiléptem az irodából én is elnevettem magam. Mondjuk inkább kínomban, mint örömömben. Amíg egyensúlyoztam kifelé, még levegőt se mertem igazán venni, nehogy leboruljon, különben sosem szedem őket össze. Reméltem, hogy a munkám eredményeként, mire visszaérek, magától kezdi el mesélni, hogy mit csináltak tegnap éjjel.

Amikor a pálya mellé értem, a fű mentén sétálni, vagyis botladozni kezdtem a parkoló felé. Annak ellenére, hogy egy kukkot sem láttam a fehér tengertől, éreztem, hogy az összes játékos engem néz. Mario mellettem is termett, engem kísérve vezette a labdát.

- Hát te? Takarítónő lettél? – nevetett ki, amit egy grimasszal jutalmaztam.

- A csicskás találóbb kifejezés – morogtam az orrom alatt, de ettől még hallotta.

Addig-addig mérgelődtem, próbáltam lerázni Mariot és egyúttal kilátni a papírok fölött, mellett vagy akár alatt, hogy megbotlottam és lecsúszott a dossziéhalmaz teteje. Dühösen csaptam az egészet a földhöz, végleg tömeges röhögést kiváltva a jelenlévőkből. Egy pillanatig azt hittem, nem bírom magam visszafogni és sikítani kezdek, de ehelyett inkább Mariot kezdtem el csapkodni, aki a nevetők között is a leghangosabb volt.

- Jól szórakozol? – kérdeztem meg tőle felháborodva. – Egyáltalán nem vicces, tudod? – Csakhogy közbe az én szám is mosolyra húzódott, így szavaim hiteltelenek lettek.

- Ú, de kis harcias. Ha ezt tudom, akkor tegnap vittem volna a korbácsot is – vette egy kicsit halkabbra a hangját. Annyi még volt benne, hogy ne alázzon meg… még jobban. Hangosan felnevettem, mintha tényleg vicces lett volna, de aztán hirtelen váltottam, és unott fejjel néztem rá. Rögtön észrevette magát, ám addigra már Bastian a lábunknál guggolt és a lapokat gyűjtögette. Hálásan mosolyogva hajoltam le én is, aztán végül Mario is csatlakozott. Egy pillanatot se hagyott ki, amikor végig simíthatott rajtam. Ránézni se mertem, mert tudtam, hogy éhes tekintettel vizslat, és féltem, hogy a többiek egyből levágnák, hogy mi történt. De lehet, hogy csak paranoiás vagyok.

Miután minden lap a helyére került, a játékosok visszafordultak a feladatukhoz, én pedig folytattam utamat a szemetes irányába. Ezúttal sikeresen meg is érkeztem, hatalmas lelkesedéssel ejtettem bele a kupacot és elégedetten kezdtem visszafelé sétálni. Közben egy kicsit az edzésbe is belenéztem, aztán viszont megláttam, hogy Ria integet az ablakból. Egy újabb köteg papírral a kezében várt, amiket szintén ki kellett dobnom. Úgy döntöttem, inkább többször fordulok, így csak egy részét vettem el. Sokkal gyorsabban és könnyebben megjártam, mint az előbb, a harmadik kör pedig már zökkenőmentesen ment.

- Ezzel végeztünk is – csapta össze a tenyereit, amikor visszaértem.

- Remek, akkor most hallgatom a beszámolódat – néztem rá várakozva, ám még mindig úgy gondolta, nem ez a megfelelő alkalom, és egy szót sem szólt. Nyafogni kezdtem neki és nevetve próbáltam meggyőzni arról, hogy nem sokára át fog látni az oldalamon, mert kilyukad a kíváncsiságtól. Tökéletesen terelte el a témát az edzésre, és hogy feltűnt-e milyen gyorsan telik a hét.

- Igen, sajnos – szomorodtam el. Amíg nem hozta fel, olyan természetesnek tűnt, úgy éreztem, mintha mindig itt lettem volna a csapattal, mintha a hétköznapokban lennék, közben meg pár nap múlva visszaköltözök Karlhoz, aki amúgy nagyon hiányzik, járok tovább az egyetemre és élem az ehhez képest unalmas életem. Nem tudom, hogy tudok majd visszarázódni, de abba biztos voltam, hogy a művelet eltart majd egy darabig.

- Arra gondoltam, hogy szombaton leellenőrizhetnénk, mit sikerült megtanulnod itt. Ha már jegyzeteltél, akkor tudjad is. – Nem tartottam rossz ötlenek, hiszen ismertem magam, ha most nem tanulom meg, akkor mindig csak halasztgatni fogom. Örültem, hogy egy kicsit egyengeti a tanulmányaimat. Mellettem mindig kellett, hogy legyen valaki, aki ösztönzött, mert magamtól nem tudtam rávenni magam a dolgokra, hiába akartam azt a valamit mindennél jobban.

Nem sok maradt hátra az edzésből, ezért úgy döntöttünk, hogy felesleges lenne a végére kimenni, inkább hazaindultunk. A kocsiban zenét hallgattunk, én még dalra is fakadtam, amíg nevetve le nem intett, hogy inkább hagyjam abba.

Ebéd után rögtön előkaptam a füzetem, hogy olvasgassam egy picit a jegyzeteimet. Kellett egy jó fél óra, amíg el tudtam merülni a tanulásban, mert előtte mindenen járt a fejem, csak a betűkön nem. Ezerszer elolvastam egy mondatot, mire megértettem, hogy mit akar jelenteni. Mindig ez van, amikor nem figyelek oda rendesen. Miután tudtam koncentrálni, egész gyorsan haladtam, aminek nagyon örültem, mert nem akartam, hogy a mai és a holnapi délutánom is rámenjen. A rehabilitációs részbe beletört a bicskám, mert egyáltalán nem tudtam felidézni az összefüggéseket. Valamiért nem állt össze a kép, viszont nem szerettem volna Riától segítséget kérni. Még a végén azt hiszi majd, hogy egyáltalán nem figyeltem rá, azért nem tudom. Ezután már nem is tudtam a többi részre se figyelni, mert megint eszembe jutott, hogy még mindig nem tudok semmit Marcoról. Tényleg nagyon izgatott, hogy mi lehetett, mert azt a reggeli egymásra nézést csak bizonyos történésekkel lehet magyarázni. A nagy találgatás közepette, egyszer csak kivillant egy láthatatlan lámpa a fejem fölött. Marco biztosan elmesélte Marionak, hogy mit csináltak, miután mi leléptünk.

Egy pillanattal később már tárcsáztam is. Imádlak, Mario, amiért beírtad magad a névjegyzékbe. Mosolygós hangon vette fel, amiből arra következtettem, hogy örül nekem, és ez kicsit melengette a szívem.

- Segítségre van szükségem. Ráérsz? – tértem a tárgyra rögtön. Köztünk ez már csak így megy. Nem tétovázunk sokáig.

- Éppen igen. Gyere át! Idetalálsz, ugye? – Édes volt az aggódása.

- Megoldom – válaszoltam, majd köszönés után bontottam a vonalat.

Riának szóltam, hogy elmegyek, de előtte megkértem, hogy magyarázza el pontosan, merre kell mennem. Reméltem, hogy sikerül fejben tartanom, amíg oda nem érek. A táskámba bedobtam a füzetem is, hiszen ő is tud segíteni nekem a tanulásban, így inkább neki teszem majd fel a kérdéseimet. Két legyet egy ütésre.

- Na, miben kell segítenem? – érdeklődött, miután köszöntött egy puszival… csak egy puszival.

Amikor előálltam neki azzal a kéréssel, hogy ossza meg velem, mit tud Riáról és Marcoról, kinevetett. Mint eddig már oly sokszor, biztos ez volt a hobbija. Hitetlenkedve kérdezte meg, hogy tényleg ezért jöttem-e. Mivel teljesen komolyan bólintottam, legyűrte jókedvét és elmesélte, hogy búcsúzáskor csókolóztak.

- Szóval szerintem mi izgalmasabbak voltunk, nem? – hajolt közelebb az arcomhoz, a kezét is a derekamra fektette, de most nem hagytam, hogy elcsábuljak.

- Van még valami – tartottam meg kezemmel a mellkasánál, hogy ne másszon bele teljesen a képembe.

- Most miről akarsz pletykálni? – Komolyan szemtelenkedik velem?

- Nem is vagyok pletykás – csaptam a vállára felháborodottan, mire egyszer csak azt éreztem, hogy nincs talaj a lábam alatt. A karjaiban cipelt a szobája felé.

- Te, figyelj csak, örülnék, ha abbahagynád a verekedést, mielőtt még valami kárt teszel ebben a tökéletes testben – nagyképűsködött, de tudtam, hogy csak viccel. – Most pedig megtanítom neked, hogy kell bánni egy ilyen – nézett végig magán – nyereménnyel.

- Persze – nyújtottam meg az e betűt – nyeremény…

A szobában az ágyra fektetett, majd fölém mászott, és bár ugyanannyira kívántam, mint ő engem, most tényleg nem ezért voltam itt.

- Ria azt mondta, hogy kikérdezi az anyagot, amit az edzésetekkel kapcsolatban mondott, de elvesztettem a fonalat. Nem segítenél nekem? – Elővettem a legszebb nézésemet, de nem úgy tűnt, mint akit nagyon meghatottam. Válasz nélkül csókolt a nyakamba, én pedig ösztönösen fontam köré a karjaimat. Nem is tudom, hogy hihettem, hogy tudok majd mellette tanulni.

- Mario – nyögtem ki a nevét. – Tényleg tanulnom kellene. – Tudtam, hogy jelenleg ez érdekli a legkevésbé, de mindenféle módszerrel próbáltam hatni rá. Ám rámenős volt, esze ágában sem volt leállni, hiszen nagyon jól látta rajtam, hogy a szövegelés ellenére igenis élvezem, amit csinál. Hogyisne élveztem volna?

- Segítek, ha most egy kicsit nem beszélgetésre használod a szád – ajánlott alkut, amibe gondolkodás nélkül mentem bele.

Hülye lettem volna, ha nem élek a lehetőséggel. Imádtam minden érintését, ahogy erős karjai körém fonódtak, és reggel óta vágytam rá, hogy újra érezhessem. Nem lehet szavakkal leírni, hogy mennyire jól csinálta azt, amit csinált. Vajon így született vagy a gyakorlat teszi? Mindegy is, akkor nem akartam azzal foglalkozni, hogy rajtam kívül hány lánnyal lehetett. Most velem volt, és ez örömmel töltött el… túl naggyal.

Életem második legjobb félórája után hasra fordultam, és magam elé vettem a félresöpört füzetemet. Mario felhúzta a boxerét, majd miután megígérte, hogy mindjárt visszajön, kiment a szobából. Mire két pohárral a kezében visszatért, már rajtam is volt fehérnemű, ennek ellenére vigyorogva nézett végig rajtam.

- Mondtam már, hogy csinos vagy? – sandított rám, majd átnyújtotta az egyik poharat. Almalé volt benne, amit nagyon szerettem, úgyhogy gyorsan meg is ittam, közben pedig azon gondolkoztam, hogy egyáltalán dicsért-e már meg ennyire egyenesen. Nem hiszem.

- Nem, de köszönöm. – A poharat a szekrényre tettem az övé mellé, majd felé fordultam. Az ágytámlának támasztotta a hátát, úgy nézett rám.

- Hiba volt. – Annyira elmerültem a tekintetében, hogy először azt sem tudtam, mire mondja, aztán viszont elmosolyodtam, hogy ne tűnjön fel neki elkalandozásom. – Gyere ide. – A karomnál fogva húzott óvatosan az ölébe, én pedig nekidőltem a mellkasának. A füzetet elénk tette, majd végig futtatta rajta a szemét. – Oké. Melyik része nem világos?

- Például mi ez a krioterápia? – Tényleg jobban oda kellett volna figyelnem, mert ennek például a teljes leírása hiányzott.

- Ó, az egyszerű. Tulajdonképpen borogatás vagy jegelés. – Mivel háttal ültem neki, nem láttam az arcát, de egyáltalán nem bántam, mert hiába feküdtünk le egymással az előbb, nekem sem volt elég. Nekem is jót tett volna egy kis jég, mert amíg olyan közel van hozzám, hogy a vállamon érzem a levegővételeit, nem fogok magamtól lehűlni. Megköszörültem a torkom, hogy legyen erőm megszólalni.

- Mivel? Mert gondolom nem jégkockatartóból kiszedett jéggel… - döntöttem oldalra mosolyogva a fejem.

- De – játszott rá. – Szívecske formájúakat szoktam kapni, tiszta cuki – vinnyogta, de aztán elnevette magát, és én is vele tartottam. Olyan bolond. – Komolyra fordítva a szót, ilyen gélizéket hűtenek le, és…

- Gélizéket? – kérdeztem vissza. – Ha ezt így adom elő Riának, szerinted nem fog hazáig rugdosni?

- Ügyes lány vagy, majd megfogalmazod. Sose voltam fogalmazás zseni, nézd el nekem – legyintett egyet. Tudna ő, csak akarni kellene. – Folytathatom? – Bólintottam. – Lehűtik körülbelül mínusz nyolc-tíz Celsius-fokra, és a meghúzódott izomra teszik, és ez a gél nagyjából egy óráig hűvös is marad.

Millió és egy kérdést tettem még fel neki, amikre végig türelmesen válaszolgatott. Azt hittem, hogy kicsit félvállról veszi majd, de részletesen elmagyarázott mindent, úgyhogy könnyen meg is értettem. Amikor már nem volt több kérdésem, magunk mellé tettem a füzetet és a fejemet a vállára döntöttem. Már fájt a nyakam a folyamatos lefelé nézéstől, ezért kellett neki egy kis pihenés.

- Köszönöm – fordítottam oldalra a fejem, hogy adjak egy puszit az arcára.

- Szívesen. Itt alszol? – A nyakamba fúrta a fejét, mintha tudná, hogy így nem tudok majd neki ellentmondani.

Csakhogy kénytelen voltam. Nagyon jól ismertem magamat, ha tovább folytatom ezt a játékot, ami közöttünk van, annak nem lesz jó vége. Abba kell hagynom, mielőtt beleszeretek és egy óriási nagyot csalódok. A befejezésnek pedig eljött az ideje, nem halogathattam tovább.

- Szeretnék, de nem lehet – motyogtam, remélve, hogy tudom magam tartani az elhatározásomhoz, ám az nem sokat segített rajtam, hogy szorosabban ölelt át, a hüvelykujjával simogatni kezdte a hasam és egy puszit is nyomott a fülem tövébe.

- Félni fogok egyedül. – Utolsó lehetőségként próbált a lelkemre hatni, de nem hagytam magam. Nem maradhattam.

Még egy jó ideig ültünk ugyanabban a pózban, a nyakát cirógattam, és szinte biztos voltam benne, az a célja, hogy elálmosítson. Tényleg nagyon akarta, hogy maradjak. Nála jobban talán csak én akartam, de nem lehetett, ezért kibontakoztam meleg és kényelmes öleléséből, majd felöltöztem. Ő is így tett, mert felajánlotta, hogy hazavisz kocsival, én pedig elfogadtam. Amikor megérkeztünk, nem tudtam, hogy köszönjek el, valamiért azt éreztem, hogy ez már nem csak a szexről szól, de nem beszéltünk semmi komolyabb dologról sem. Határozottsága ezúttal is jól jött. Jó szokásához híven a kezébe vette az irányítást, jelenesetben az arcomat, hosszan megcsókolt és csak utána engedte, hogy kiszálljak. Mosolyogva integettem neki, aztán beléptem az ajtón.

- Megjöttem – szólaltam meg, miközben levettem a cipőmet.

Nem érkezett válasz, ezért elindultam a szobám felé, a nappaliban viszont megtorpantam. Ria a kanapén aludt Marco karjaiban. Hatalmas vigyor terült el az arcomon, majd előkaptam a mobilomat és lefotóztam őket. Ha holnap sem akar majd mesélni, akkor még hasznomra válhat ez a kép. Aranyosak voltak, úgyhogy nem akartam őket felkelteni, bementem a szobámba és fürdés után én is lefeküdtem.

Mielőtt elaludtam Mariora gondoltam, és arra, hogy milyen jó volt ma vele. Nem túl nagy lelkesedéssel jöttem rá, hogy most nem a szexre gondolok, hanem az együtt töltött időre. Aranyos volt, kedves, és kicsit szeretve éreztem magam, amiben már rég volt részem. Talán éppen ezért zavarodtam össze. Abba akartam hagyni ezt a viszonyt, mielőtt beleszeretek, de nem voltam benne biztos, hogy ez már nem történt meg.

5. rész

Sziasztok! 

A hétközi kis kitérőnk után ideje visszarázódnunk a rendes kerékvágásba. Ennek megfelelően - mivel vasárnap van - íme, itt is az én következő részem. Ennyire még soha nem voltam kíváncsi a véleményeitekre, mint most, szóval légyszi, ne hagyjatok hozzászólások nélkül! *-* Aki elmulasztotta, az az előző részekhez is írhat folyamatosan, megvárnak mindenkit. :) 

Jó olvasást! xoxo L.

Otthon levetettük magunkat a nappali kényelmes foteljeire és elkezdtünk nézni valami filmet az RTL-en, de mivel lemaradtunk az elejéről, és amúgy sem volt valami izgalmas, nem nagyon kötötte le a figyelmemet. Mia sem nézte sokáig, egy idő után felém fordult, és megkérdezte, hogy most, a közös ebéd után, mi a véleményem Marioról. Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, mit kellene válaszolnom, mert mindenkire figyeltem evés közben, csak Götzére nem.

- Talán jobb, mint gondoltam, de Marcoval voltam elfoglalva, nem igazán foglalkoztam Marioval – feleltem végül. Egy fél perccel később rájöttem, hogy a Marcos részt igazán kihagyhattam volna, mert Mia azonnal faggatózni kezdett, de szerencsére sikerült leráznom őt. Elvonult a szobájába, nemsokára pedig én is követtem a példáját. Továbbra sem kötött le az a film, ami a tévében ment, úgyhogy kerestem magamnak egy másikat és azt kezdtem el nézni.

Tizenöt percet láttam csak belőle, aztán meg kellett állítanom, mivel hallottam, hogy Mia a nevemet kiabálva mászkál a házban.

- Götzének van barátnője? – kérdezte idegesen. Olyan feldúlt arcot vágott, hogy muszáj volt nevetnem rajta.

- Csak nem kételkedsz benne? – érdeklődtem vigyorogva. Igazán kíváncsi lettem volna, mit lépne, hogyha kiderülne, hogy Mario és Ann-Kathrin még mindig együtt vannak. Remekül szórakoztam rajta, és az arckifejezésein, de egy idő után meguntam a nevetést, úgyhogy felvilágosítottam, hogy bármit is látott a neten, Götzének már nincs barátnője. Elmeséltem neki a nem olyan régi, viharos szakítás történetét is, és úgy tűnt, Miát megnyugtatta a válaszom. Vissza is ment a szobájába, én pedig folytathattam az előbb megkezdett filmemet.

Másfél órával az indulás előtt aztán hallottam, hogy Mia a szekrényében kezd kutakodni, néhány perccel később pedig megjelent nálam, megállt a küszöbön és felmutatott két vállfán lógó ruhát. Arra volt kíváncsi, szerintem melyiket kellene felvennie. Egy pillantás elég volt, hogy megállapítsam, egyiket sem.

- Az – mutattam a jobb oldalira – túl mini. Felejtsd el. Meg fogsz fázni. Igen, akkor is, ha veszel alá harisnyát – emeltem fel a hangom, mert láttam rajta, hogy közbe akar szólni. Lemondóan sóhajtva rejtette a háta mögé az általam leszólt ruhát, majd felmutatta a másikat. – Az sem jó – ingattam a fejem. – Túl kivágott.

Vágott egy grimaszt, aztán duzzogva elvonult. Nem sokkal később azonban visszatért, egy újabb vállfa társaságában.

- Annak meg milyen színe van?! – fintorogtam a harmadik ruhára. – De tudod mit? Eddig ez a legnormálisabb. Próbáld fel. – Visszament a szobájába, hogy felvegye. Amíg ő ezzel volt elfoglalva, én is a szekrényemhez léptem, hogy keressek valamit, amit felvehetnék. Nem csináltam belőle akkora ügyet, mint Mia, lényegében az első néhány kezembe akadó ruhadarabot kidobáltam az ágyra, szemügyre vettem őket, és két perc alatt eldöntöttem, hogy azokban fogok menni. Mire ezzel megvoltam, Mia is visszatért a furcsa színű ruhában, hogy megszemlélhessem.

- Na? – fordult meg, hogy hátulról is szemügyre vehessem. Mintha ez javított volna az összképen…

- Hogy áll ez rajtad? – kritizáltam ismét. – Borzasztó. Mellesleg túl átlátszó az a csipkés rész is az elején. Keress inkább valami normálisat. Vagy olyat nem hoztál magaddal?

- Azok is jók voltak, amiket eddig mutattam – háborgott. – Csak neked nem tetszik semmi. De most már nem érdekel a véleményed, megyek, választok valamit én magam. Abban fogok menni és kész.

- Jól van, menjél – vontam vállat. – Ha nem számít, mit mondok, akkor minek kérdezted egyáltalán? – húztam el a szám. Nem felelt semmit, csak sarkon fordult és magamra hagyott.

Jobbnak láttam én is elkezdeni készülődni, nehogy végül rám kelljen várni. Egy gyors zuhany után belebújtam az előzőleg kikészített koptatott farmerbe, mentazöld, ujjatlan felsőbe és egy vékony pamut kardigánba, hogy ne fázzak. Szandált húztam, mivel ez volt kábé az egyetlen cipő, ami nem törte fel a sarkamat, és hosszú távon képes voltam járni benne. Az addig lófarokba kötött hajamat leengedtem és visszamentem a fürdőbe, hogy kezdjek valamit az összevissza álló tincseimmel. Húsz perc múlva teljesen kész voltam és a tükörben szemlélgettem magam. A sminkelést nem vittem túlzásba, hiszen semmilyen alkalommal nem volt szokásom egy kiló vakolattal az arcomon megjelenni.

Néhány perc múlva Mia is megjelent a folyosón, és legnagyobb meglepetésemre egyik ruhát sem vette fel. Egyáltalán nem öltözött ki, amit abszolút díjaztam. Meg is akartam dicsérni, de a csengő hamarabb szólalt meg, mint én. Már meg sem lepődtem, hogy mikor kinyitottam, elsőként Mariot láttam meg, kezében a telefonjával. Úgy tűnt, épségben visszakapta, de azért még megfenyegette a haverját, hogy ha valamit babrált vele, eltöri a kezét.

Mia és Mario elindultak, míg én a zárral vacakoltam, Marco viszont megvárt, és mikor hallótávolságon kívül tudta Götzét, megsúgta, hogy néhány telefonszámot felcserélt legjobb barátja mobiljában, amíg az nála volt.

- Kíváncsi leszek az arcára, mikor az anyukája hangja helyett majd Guardiola spanyolját hallja meg a vonal túlsó végén – dörzsölte a tenyerét elégedetten vigyorogva.

- Az életeddel játszol, ugye tudod? – nevettem el magam.

Néhány lépéssel Marioék mögött lemaradva sétáltunk, aminek köszönhetően tökéletes rálátásom nyílt az előttem haladó párosra. Gondoltam, nem árt, ha szemmel tartom őket, ameddig csak tudom, nehogy Mia belekeverje magát valamibe. Ki tudja, milyen szándékai vannak vele Götzének… Ahogy figyeltem őket, feltűnt, hogy – talán akaratukon kívül, talán szándékosan – egyre csökken a kettőjük közt lévő távolság. Végül már olyan közel voltak egymáshoz, mintha a másik oldalából nőttek volna ki. Ez pedig nem tetszett nekem, nagyon nem. Karl meghagyta, hogy vigyázzak az unokahúgára, de Mariotól egyelőre nem tudtam megvédeni, és attól tartottam, annyira makacs ez a lány, hogy soha nem is fogom tudni.

- Ria? – összerezzentem, mikor Marco megérintette a vállamat. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy róla majdnem meg is feledkeztem. – Úgy elgondolkodtál. Baj van? – kérdezte. Nemet intettem a fejemmel és elnézést kértem, amiért nem figyeltem.

- Lemaradtam valami fontosról?

- Csak megjegyeztem, hogy csinos vagy – mosolygott rám.

- Köszönöm – mosolyodtam el én is. Marcoval kapcsolatban csupa pozitív dolog ért a mai nap folyamán. Nem számítottam rá, hogy néhány óra leforgása alatt majd ennyire megkedvelteti magát velem, de ez történt. – Tudod, Marion gondolkodtam… - kezdtem. Érdeklődve pillantott rám, a folytatást várta. – Hogy mit akarhat Miától. Szerinted aggódnom kellene?

A kérdésem hallatán kis híján hangosan felnevetett, de hogy ne bántson meg, inkább gyorsan rendezte az arcvonásait. Nem sértődtem volna meg, ha kinevet. Hangosan kimondva a gondolataimat még én magam is nevetségesnek találtam. Az előző két napi viselkedésem is annak tűnt így utólag. Be kellett látnom, hogy talán túlságosan is komolyan vettem Karl utasítását. Mia már felnőtt, azt csinál, amit akar, én nem szólhatok bele az életébe. Ha hibázik, majd tanul belőle.

- Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit – mondtam, aztán gyorsan el is tereltem a szót Miáékról. Szerencsére akadt más beszédtémánk, úgy nézett ki, a mai nap folyamán kifogyhatatlanok voltunk ezekből. Valahogy szóba került az is, hogy mit fogok inni, ha odaértünk, és nem hitte el nekem, hogy semmit, amiben alkohol is van. Hiába bizonygattam neki, hogy anélkül is jól lehet érezni magunkat egy ilyen helyen. Akkor pedig, amikor Mia és én bementünk egy éjjel-nappal nyitva lévő boltba, hogy vegyünk magunknak egy-egy üveg vizet; egyenesen kinevettek minket Götzével. A vásárlást két perc alatt lerendeztük, mi voltunk ugyanis az egyetlen vevők az üzletben. Az út hátralévő részében megittam az üvegem tartalmát, a flakont pedig a szórakozóhely bejáratához közeli szemetesbe hajítottam.

Bejutni egy kissé körülményes volt, két sapka meg két kapucni kellett hozzá, hogy a srácok elrejtőzhessenek a mindenhol felbukkanni képes rajongóik elől, de a rejtőzködés sikerrel járt, odabent pedig már nem volt szükség álcára.

Első utunk az italos pulthoz vezetett, hogy a srácok rendeljenek maguknak valamit, aztán leültünk az egyik sarokban elhelyezett székekre. Marco felajánlotta, hogy megfelezi velem azt a pohárka színtelen löttyöt, amit kért, de visszautasítottam, és inkább afelől kezdtem érdeklődni, hogy tud-e táncolni. A félig elnevetgélt igen válasz nem volt túl meggyőző, nem is hitt neki senki, éppen ezért szükségét érezte, hogy később mindenféleképpen bebizonyítsa az igazát.

Egy darabig még ücsörögtünk ott, a felcsendülő zenékről beszélgettünk, de csak az derült ki, hogy teljesen különböző az ízlésünk ilyen téren. Aztán megszólalt a Live it up, nekem pedig sikerült rájuk hoznom a frászt, miután felkiáltottam, hogy ez a kedvenc dalom.

- Én is imádom – jegyezte meg Mia. Elmosolyodtam. Végre találtunk valami közös pontot, ráadásul nem sokkal később arra is rájöttünk, nem csak a Jennifer Lopez számért rajongunk mindketten, hanem szinte teljesen ugyanazokat a zenéket hallgatjuk. Calvin Harris és Ellie Goulding duettjénél aztán felpattantunk, és közöltük Marcoékkal, hogy itt az ideje a bizonyításra, azaz a tánctudásuk megcsillogtatására. Életemben nem nevettem még annyit, amennyit abban a néhány percben, míg Miával már-már könnyes szemmel figyeltük őket és azt a híres-neves táncbemutatót, amit produkáltak.

- Eleget szórakoztál rajtam, most már gyere és mutass valamit te is – húzott magához Marco.

- Én sem tudok táncolni, nehogy azt hidd – ráztam meg a fejem mosolyogva. Most viszont nem is kellett nagy tudással rendelkeznem, a DJ ugyanis egy lassú számot tett fel. Ez volt a tökéletes számunkra, összebújtunk és jobbra-balra lépegettünk próbálva követni a ritmust, meg elkerülni azt, hogy egymás lábára tapossunk. Túl rövidnek tűnt az a három perc, míg a lassú zene tartott, szívesen folytattam volna még a lötyögést, de új dal következett, egy gyors, és nekünk fel kellett találnunk magunkat.

- Próbáld utánozni őket – intett Marco nevetve egy tőlünk nem messze lévő párra, akik elég vicces mozgáskultúrával rendelkeztek. Alaposan megfigyeltük őket, aztán próbáltuk lemásolni a furcsa mozdulatsoraikat. Természetesen az egész hatalmas nevetésbe fulladt, és mire rendeztük az arcvonásainkat, már újra egy lassú szám következett. – Szerintem ebben már egész jók vagyunk – egészen közel hajolt, hogy halljam őt a hangos zene mellett is, nekem meg végigfutott a hideg a hátamon, ahogy megéreztem a forró leheletét a bőrömön. Felpillantottam rá, hogy megmondjam neki, egyetértek vele, de nem jutottam szóhoz. Ő is engem nézett, nekem pedig egy pillanat alatt sikerült elvesznem a tekintetében.

Nem tudom, meddig maradtunk a táncparketten, de egy idő után kezdtünk mindketten elfáradni, ezért úgy döntöttünk, pihenünk kicsit. Visszamentünk arra a helyre, ahol már korábban is ültünk és helyet foglaltunk egymás mellett a székekben. Nemsokára Marioék is csatlakoztak hozzánk, de mivel csak egy szabad hely volt, Mia Götze ölébe ült, aztán meg rám nézett, hogy van-e valami ellenvetésem a dolog ellen. Nem volt, hiszen megfogadtam magamban, hogy ezentúl nem szólok bele a dolgaiba és a hét második felében elviselhetőbbé teszem mindkettőnk számára az együtt töltött időt.

A Mia kezében lévő pohár láttán Marco megkérdezte, hogy biztosan nem iszok-e semmit, de egyáltalán nem voltam szomjas. Szénsavas narancsos üdítőkre meg főleg nem vágytam. Miáék nem maradtak sokáig velünk, miután kiürült a pohár, visszamentek táncolni, de amíg ott voltak, Marco végig vigyorogva figyelte őket. Én inkább oda sem néztem, nem voltam rá kíváncsi, mit művelnek, mert még a végén meggondoltam volna magam.

Az idő előrehaladtával kezdtek egyre többen lenni, ami azt eredményezte, hogy nagyon meleg és fülledt lett a levegő. Elvettem az asztalról egy szórólapot és azzal legyezgettem magam, de miután ez nem segített, megkértem Marcot, hogy menjünk ki egy kicsit a levegőre.

- Máris sokkal jobb – dőltem hátra a kemény padon, ahová odakint leültünk. Hűvös volt és fújt a szél, de a benti hőmérséklet után pont jól esett ez a hideg. – Van még kedved visszamenni? Mert ha nem, akár sétálhatnánk is egyet – vetettem fel az ötletet.

- Benne vagyok – bólintott. – Utána pedig majd hazakísérlek. Valahogy nem vagyok kibékülve a gondolattal, hogy egyedül mászkálj az éjszaka közepén. – Az indoklás hallatán a magasba szaladt a szemöldököm.

- Értem a logikádat, Reus. Te aggódhatsz miattam, de én tűrjem egy szó nélkül, hogy miután elkísértél engem, te egyedül indulsz haza – feleltem szkeptikusan. Elmosolyodott, és megígérte, hogy ha annyira akarom, majd hív egy taxit. Ez a verzió már nekem is tetszett, úgyhogy elindultunk. Nem döntöttük el merre megyünk, csak vittek a lábaink előre, miközben arról kérdezgettem, az itt töltött néhány hónap alatt mennyire sikerült megismernie a várost.

Egy parkon keresztül vezetett az utunk, aminek a közepén egy nagy, mesterséges tó volt szökőkúttal meg hattyúkkal és kacsákkal, akik még ilyen későn is a víz tetején úszkáltak. Megálltam egy pillanatra a parton és a korlátra támaszkodtam, hogy láthassam őket.

- Mikor lett ilyen hideg? – borzongtam meg egy nagyobb erejű széllökés után. Már bántam, hogy nem hoztam magammal valami melegebb ruhát az estére. A problémám azonban hamar megoldódni látszott, Marco ugyanis azonnal felajánlotta, hogy kölcsönadja a pulcsiját, ha kell. – De akkor meg te fogsz fázni, nem? – kérdeztem.

- Dehogy fogok – felelte, aztán áthúzta a fején a ruhadarabot, és a kezembe adta. Belebújtam, és máris sokkal jobb volt. Nagy volt rám persze, de az ujját feltűrtem, a többivel meg nem foglalkoztam. Most, hogy már nem fáztam, maradtunk még a parkban. Visszadőltem a korláthoz és a Frauenkirche két kivilágított tornyát kezdtem nézni, amik a távolban látszottak. – Ott jártam már – mutatott Marco a városháza felé, miközben átölelt. Nekidöntöttem a hátam a mellkasának, jó érzés volt újra érezni a karjait a derekam körül. – De májusban visszamennék szívesen, akár kétszer is.

- Ha Guardiolának nem lesz meg a tripla, visszahívjuk Juppot – nevettem. Egy olyan év után, mint a tavalyi, az új edzőnek fel volt adva a lecke. Eddig könnyűszerrel vette az akadályokat, de messze volt még a szezon vége.

- Az ott egy hullócsillag? – bökött Marco az ég felé. Felpillantottam, hogy én is láthassam, de el kellett őt keserítenem. A hullócsillagunk egyenesen haladt, ráadásul villogott is. Csak egy repülő volt. – Fenébe. Pedig most pont lenne mit kívánnom.

Eltűnődtem rajta, vajon mit kívánhatna ilyenkor egy focista, akinek szinte mindene megvan. A bajnokság megnyerését? Nemzetközi kupákat? Az aranylabdát? Az előző megjegyzéséből valami hasonlóra tippeltem volna, de mikor feltettem neki a kérdéseimet, nem kaptam rendes választ. Csak azt, hogy most valami egészen mást, de nem árulhatja el, mi az, különben nem fog teljesülni. Ebben maradtunk, és mivel egyre hidegebb lett, úgy döntöttünk, most már tényleg elindulunk hazafelé. Nem laktam már messze, alig öt percet kellett sétálnunk kéz a kézben, aminek két dolog miatt is örültem: egyrészt kezdtem nagyon fázni és alig vártam, hogy a jó meleg lakásomban lehessek; másrészt, ha én fáztam pulóverben, akkor nyilván Marco is, és azt nem akartam, hogy megfázzon.

- Jól éreztem magam ma – fordultam felé, mikor megérkeztünk a kapunk elé. Az út túloldalán már ott várakozott a taxi, amit idefelé hívott magának.

- Akkor nem bántad meg, hogy Mia elrángatott magával? – kérdezte azzal a tipikus Reus-féle félmosollyal. Megráztam a fejem. Így utólag kifejezetten örültem neki, hogy velük tarthattam. És ha nem felejtem el, majd megköszönöm Miának. – Örülök, hogy eljöttél – mondta ezt olyan tekintettel, hogy ha pirulós fajta lettem volna, valószínűleg már a vörös összes árnyalatát magamra öltöttem volna. Közelebb lépett hozzám, nekem pedig hevesebben kezdett verni a szívem. Az egész olyan furcsa volt, hirtelen úgy éreztem magam, mint egy tizenéves lány az első csókja előtt.

Egy kicsit dideregtem, de abban a pillanatban még ez sem tudott érdekelni. Minden olyan tökéletes volt. Marco az arcomra simította a tenyerét, és még közelebb lépett hozzám. Éreztem a teste melegét, és mikor a mellkasára csúsztattam a kezem, a tenyerem alatt még azt is érezni véltem, ahogy az ő szíve is őrült tempót diktál. Lehunytam a szemeim. Tudtam, mi fog következni, és azt hiszem, azóta erre a pillanatra vártam, mióta elindultunk hazafelé. Kiürült a fejem, mikor a szája végre a számhoz ért. Lassan, ráérősen csókolt meg, így mindketten kiélvezhettük minden percét.

A taxisofőr dudálása szakított félbe minket, aki ráunt, hogy egyedül ücsörög a kocsijában és az utasára vár.

- Holnap találkozunk – mosolygott rám Marco. Én még az előző pillanatok hatása alatt voltam, szóhoz sem jutottam, úgyhogy csak bólintottam. Elvette a kezét az arcomról és elindult a taxija felé. Megvártam, míg beszáll, csak azután fordítottam hátat az utcának, hogy beléphessek a lakásomba. Csak odabent vettem észre, hogy rajtam maradt a pulcsija. 

Díj

Megkaptuk az első díjunkat Vivitől és Flórától. Nagyon szépen köszönjük.

Hány blogot vezetsz egyszerre?

Niki: Olyat, ahol rendszeresen jelentkezem, kettőt, de van egy régi, amit félbehagytam és van egy a lovardának, ahová járok.

Lívia: Kettőt. Ez az egyik, a másik meg ott van az oldalsávban.

Amikor megnyitsz egyet, előre megírod a sztorit vagy ahogy felteszed?

Niki: Változó. A Double Date-ből az utolsó rész kivételével megvan az összes, A táncon keresztült viszont bejegyzésről bejegyzésre írom.

Lívia: Mielőtt megnyitottam a másik blogot, megvolt előre két és fél rész, és az SP meg a WP idején végig úgy haladtam, hogy volt valamennyim előre megírva. A Vergiss michnél is így volt az elején, de már nincs sajnos. A DD-ből meg nekem is megvan az utolsó kivételével minden.

Hogyan találtad ki az aktuális történetedet?

Niki: A DD kezdeményei már több mint egy éve megfogantak, amikor megláttuk a Supermanes és Donald kacsás képeket. A táncon keresztül pedig A focin keresztül folytatása, az ihletet egyszerűen csak Louis Cukorbogár Podolski adta:)

Lívia: Az SP és a WP azok a tanulnivalóim helyett jelentek meg a kicsi buksimban, a Vergiss mich ötletét pedig egy ugyanolyan című német dal adta.

Van az írásban támaszod?

Niki: Ezt a kérdés, bevallom, nem igazán értettem, de végül arra jutottam, hogy képekre, zenékre esetleg megtörtént eseményekre gondolhattak. Nálam ezek mind segítenek, képnézegetés vagy zenehallgatás közben teljesen bele tudok merülni a kitalált világomba. A barátaimmal pedig rengeteg hülyeséget csinálunk, amit néha napján beleírok a részekbe is.

Lívia: Erre ugyanaz a válaszom, mint Nikinek, csak nálam a zenék sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint bármi más.

Délutáni filmezés a barátokkal vagy esti buli?

Niki: Délutáni filmezés a barátokkal, aztán buli:D

Lívia: Ezek közül a filmezés, bár azt nem szoktunk. Helyette a városban lógunk és sütivel tömjük a fejünk. :D

Kérdéseink:
Milyen érzéssel tölt el, amikor a végére érsz az egyik történetednek?
Csak olyan fanficeket olvasol, amiben a kedvenceid szerepelnek?
Szeretsz ezekre a kérdésekre válaszolni? Miért nem?
Mi jut eszedbe erről: http://sketchtoy.com/45939982?
Mi a véleményed rólunk?

Akiknek küldjük:

Devecke, Eszter, Kori, Dóri, Dorcsy

5. rész

Sziasztok!

Beszéltünk egy kis meglepetésről nemrég... hát, ez lenne az! Remélem nem bánjátok nagyon, hogy nem az előzetessel jöttem;) A meglepi okai: több, mint 3000 látogató, illetve az előző résszel szorosan összekapcsolódik, úgyhogy nem húzzuk tovább. A 4. részhez még ma megírom a válaszokat, Lívia negyedikéhez pedig továbbra is írhattok. Vasárnap jön az az ötödik rész Ria szemszögéből is, úgyhogy ujjakat felkészíteni a sűrű kommentelésre!:)
Puszi, ölelés<3
Nix

Dupla randi 2.

Otthon, először mind a ketten lepihentünk. A nappaliban bekapcsoltuk a tévét és elterültünk a fotelekben. Egyikünk sem szokott órákig készülődni, ezért úgy döntöttünk, hogy az utolsó órában kezdtünk el csak szedelőzködni. Egy ideig figyeltem a filmet, ami az RTL-en ment, de amikor reklám következett, megkérdeztem, hogy most mi a véleménye Marioról.

- Hát nem tudom. Talán jobb, mint gondoltam, de Marcoval voltam elfoglalva, nem igazán figyeltem. – A Marcos részre lecsaptam, de miután nem sikerült kihúznom belőle semmit, átvonultam a saját rezidenciámba, hogy a laptopom előtt beszélgethessek egy kicsit a barátnőimmel. Legalábbis ez lett volna a terv, de nem volt fent senki, akinek szívesen elmondtam volna, hogy mi a helyzet velem. Miközben vártam egy kicsit, hátha valaki feljön, képeket kezdtem nézni Marioról. Találtam aranyosakat, régieket, még egészen kiskorit is, de találtam olyat is, amin ízléstelen ruhákban feszített és ettől nevethetnékem támadt. Mosolygás közben lejjebb tekertem az oldalt, amikor viszont megláttam a nyaralós képeket, lehervadt a mosoly az arcomról. Egy szőke lányt ölelgetett, látszólag nagyon nagy volt a szeretet, és jól is érezték magukat. Rengetek közös képük volt, és mint az egyik dátumból kiderült, most nyáron készültek a képek.

Dühösen és zavarodottan mentem ki Riához, de nem találtam sem a nappaliban, sem a konyhában, ezért körbe kellett járkálnom a házat, miközben a nevét kiabáltam. A második kiabálás után a szobájából dugta ki a fejét, hogy megérdeklődje, miért keresem.

- Götzének van barátnője? – tettem fel a kérdést igencsak ingerlékenyen. Reméltem, nem derül ki, hogy igaza volt a sráccal kapcsolatban, és csak hülyét csinál belőlem. Idegességem szemmel láthatóan jó kedvre derítette, mondhatni, kinevetett. Már éppen meg akartam szólalni, hogy egyáltalán nem vicces, amikor végül válaszra nyitotta a száját.

- Csak nem kételkedsz benne? – Nagyon jó úton haladt afelé, hogy újra visszatérjek ahhoz a véleményemhez, miszerint vele nem lehet normálisan beszélni. Pedig ma már olyan jól haladtunk a barátkozás ösvényén. Gondolom látta rajtam, hogy egyáltalán nem vagyok vicces kedvemben, ezért rászánta magát egy normális válaszra is. – Már nincs barátnője. Még a nyár végén az egyik edzésen megjelent a leányzó, valami miatt kiverte a balhét, amit senki se értett, és közölte, hogy nem akar többet hallani róla. Götzét meg nem olyan fából faragták, hogy bocsánatért esedezzen, úgyhogy hagyta elmenni. Azóta senki se hallott a nőről.

Megnyugodva tértem vissza a szobába, ahol első dolgom volt, hogy bezárjam a képeket. Nem állt szándékomban újra felidegesíteni magam, így jobbnak láttam, ha nem koslatok Mario után. Utoljára rápillantottam a facebookomra, hátha látok fent egy értelmes arcot, de nem, így ki akartam jelentkezni, ám Peter éppen akkor írt rám. Már tényleg csak ő kellett a boldogságomhoz… Egy harmadik randi után érdeklődött, de nem volt kedvem vele foglalkozni, ezért lerendeztem annyival, hogy majd valamikor megbeszéljük, amikor ráérek, de most mennem kell. Elköszöntem tőle, aztán a polchoz sétáltam, hogy betegyem az egyik filmet, amit magammal hoztam. Amíg nem kellett készülődni, addig tökéletesen elütöttem vele az időt, függetlenül attól, hogy nem volt valami izgalmas. Arra tökéletes volt, hogy relaxáljak az este előtt.

Mikor vége lett a filmnek még mindig volt másfél órám elkészülni, de úgy döntöttem, hogy nem veszem annyira lazára a figurát, hanem neki állok már most az öltözködésnek. Normális körülmények között felkaptam volna egy farmert, egy tornacipőt és valami pólót, de most tetszeni akartam Marionak, és nem tudom, mit szólt volna hozzá, ha egy sima nadrágban jelenek meg. A ruhákat viszont rühelltem, mert folyton felcsúszott és állandóan le kellett húznom, mert úgy érzem, mintha már a fél fenekem kilátszana. Ennek ellenére először inkább a kényelmetlen ruha mellett döntöttem, kivettem a szekrényből kettőt és megkértem Riát, hogy véleményezze. Miután egyik se tetszett neki, előrántottam egy harmadikat, aminek a színe bántotta a szemét, és ki tudja, hogy milyen más problémái voltak még vele. Szerintem amúgy csak az, hogy én viseltem. Kezdett elegem lenni belőle, és véleményemet ezúttal sem tartottam meg magamnak, mérgesen tudattam vele, hogy ha neki semmi sem tetszik, majd én döntök egyedül.

- Ha nem számít, mit mondok, akkor minek kérdezted egyáltalán? – kérdezte meg elhúzva a száját. Inkább nem válaszoltam a kérdésre, de szerintem amúgy is költői kérdésnek szánta. Én komolyan kíváncsi voltam a véleményére, de ha így áll hozzá az egészhez, akkor nem tudok vele, mit csinálni.

Sokáig tanácstalanul néztem a három ruhát. Az utolsó nekem se tetszett igazán, így az hamar lekerült a lehetséges ruhák listájáról, többet azonban nem hoztam magammal, mert nem is igazán volt, így a kettő közül kellett választanom. Döntésképtelenségem annyira felhúzott, hogy a másik két ruhát is visszanyomtam a szekrénybe, és úgy döntöttem, mégis valamilyen farmerbe megyek. Ilyen vagyok, ha nem fog tetszeni Marionak, akkor így jártam. Nem fogom rosszul érezni magam azért, hogy az elvárásainak megfeleljek. Különben is, ha most magasra teszem a mércét, akkor mindig elvárja majd, és ahhoz végképp nem volt kedvem, hogy folyton az ő elvárásainak megfelelően nézzek ki. Láttam Ria arcán, mennyire meglepődött, amikor hamarosan teljesen elkészülve kiléptem az ajtón. Gondolom nem számított rá, hogy végül ilyen egyszerű stílus mellett döntök. Még ő is jobban kiöltözött nálam, annak ellenére, hogy ő is nadrágot viselt, de legalább megnyugodtam, hogy nem csinálok hülyét magamból ezzel az összeállítással. A hajammal szenvedtem a legtovább, hiszen most is makacskodni kezdett, de végül sikerült elfogadhatóvá varázsolnom, a sminkemmel azonban szerencsére nem szórakoztam sokat, mivel majdnem minden nap van rajtam, így rutinos mozdulatokkal készítettem el. Lakótársam nem szólt egy szót se, de láttam a tekintetében, hogy meg van elégedve a kinézettem. Reméltem, hogy Mario is így fogadja majd.

Nem kellett sokat várnom, hogy kiderüljön a véleménye, ugyanis megszólalt a csengő. Amikor kinyitottuk az ajtót, felnézett a telefonjából és rám mosolygott, úgyhogy arra számítottam, gond már nem lehet. Egyáltalán nem figyelte, hogy mibe vagyok, mondjuk azt nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek-e vagy inkább keseredjek el miatta.

- De ha valamit piszkáltál benne, eltöröm a kezeidet – intézte még szavait Marcohoz, mire meglepődve néztem fel rá. Vajon mit tett szegény Reus, hogy ilyen halálos fenyegetést kapott? – Emlékeztek, hogy elvette a telefonomat ebéd közben? Nála maradt! – mesélte indulatosan, de volt egy kis rájátszás is a hangjában.

- Tényleg felháborító – tett rá egy lapáttal Marco. – Öt percenként csörgött, zenélt, dalolt, sípolt. Hihetetlen – rázta a fejét, aztán leszálltak erről a témáról.

Marioval előrementünk, amíg Ria bezárta az ajtót. Marco természetesen megvárta, így pár lépéssel lemaradva lépdeltek utánunk. Gyalog mentünk, mert ha kocsiba ültünk volna, nem ihattunk volna, ha pedig busszal, akkor sose érünk oda a rajongók miatt. Az volt a szerencse, hogy csak húsz perces volt az út, mert utáltam sétálni, bár lényegesen javított a színvonalon, hogy Mario mellett haladtam. A zsebébe süllyesztette a telefonját, aztán rám mosolygott.

- Megleptél – mondta, én pedig érdeklődve néztem rá. – Azt hittem, hogy miniszoknyát veszel fel, akkora magassarkúval, hogy magasabb leszel nálam. Aztán így jöttél. – Nem tudtam, hogy ez most pozitív vagy negatív, észre is vette zavart tekintetemet, ezért tovább magyarázta. – Jaj, ne vágj már ilyen képet. Örülök, hogy nem egy lotyóval kell eltöltenem az estémet. – Szavai után végleg megnyugodtam, és örömmel nyugtáztam, hogy jól választottam.

- De azért szereted, ha villan pár dolog, mi? – egészítettem ki mondandóját, mert pontosan tudtam, hogy erre gondolt. Azzal, hogy felnevetett, igazolta állításomat.

- Lesz még rá alkalom, ne aggódj – válaszolta újabb utalást téve az ebédnél is felmerülő témára. Kicsit elgondolkoztam, hogy vajon csak azt akarja vagy szeret ezzel viccelődni, de nem sokáig foglalkoztam vele. Most vele vagyok, velem jön bulizni, kihasználom a lehetőséget, hogy egy ilyen helyes fiúval lehetek, és nem fogom tönkre vágni a hangulatot olyan kérdésekkel, hogy mit akar tőlem vagy, hogy mi van az ex-barátnőjével.

Szünetmentesen, folyékonyan beszélgettünk, miközben haladtunk, aminek örültem, mert ugye nem szeretem, ha valaki csendbe van. Jó hallgatóság volt, de ugyanannyira jó beszélő is, egyszóval tökéletes. Az idilli hangulatomat, amit Mario, a sétálás és a sötét utcát halványan megvilágító lámpa fénye adott, Ria szakította meg, amikor elhaladtunk egy non-stop bolt mellett. Mindenképpen be szeretett volna menni egy üveg vízért, mert mint kiderült, ő nem szeretne inni semmiféle alkoholt. Vele tartottam és én is beugrottam egy szénsavmentes vízért, mert nekem sem állt szándékomban alkoholt vinni a szervezetembe, hiszen tudtam, hogy holnap ugyanúgy be kell majd mennünk az edzésre és nem szerettem volna másnaposan szenvedni egész nap. A fiúk szó szerint kinevettek minket, de megvárták, amíg elintézzük a vásárlást, aztán legközelebb már csak a célpontnál álltunk meg.

A két fiú a bejáratnál alaposan a fejébe húzta a sapkát, és a kapucnijukat is felvették, hogy ne ismerjék meg őket annyira könnyen, ám amint beértünk a hangos zenével ellátott helyre, lekerültek a nagy ruhák, így újra láthattam Mario mosolygós arcát. Kicsit komorabbnak képzeltem, de úgy tűnt, hogy ma este semmi pénzért nem hagyná abba a mosolygást.

- Nos, attól, mert ti nem isztok, mi még igen, úgyhogy szerintem pályázzuk meg a pultot – adta ki a vezényszót Mario, majd így is tettünk. Ezerszer megkérdezte, hogy biztos nem gondoltam-e meg magam az ivással kapcsolatban, de kitartottam elhatározásom mellett, úgyhogy mindannyiszor nemet intettem fejemmel.

Miután megkapták a rendelésüket, nem a tánctér fele mentünk, hanem egy félreeső helyre, ahol volt néhány szék, így le tudtunk ülni. Itt halkabb volt a zene is, ezért hallottuk egymást, tudtunk beszélgetni. Ria arra volt kíváncsi, hogy Marco tud-e táncolni, a hangosan nevetős igen pedig egyértelműen azt jelentette, hogy még csak egy kicsit sem. Nem akarta elfogadni, hogy nem hiszünk neki, ezért felkérte Riát táncolni, de abban maradtak, hogy később fogja megcsillogtatni tánctudását, mert most még inkább ücsörögne egy darabig. Körülbelül idáig figyeltem rájuk, mert Mario közelebb húzta a székét hozzám, és közel hajolva érdeklődött afelől, hogy én szándékozom-e a mai este folyamán táncolni vele. Zavartan bólintottam, de nem úgy tűnt, mint aki távolabb szeretne menni. Úgy adta elő, mintha a hangos zene miatt lenne ilyen közel hozzám, de még azt is értettem valamennyire, amit Victoria mondott Marconak, úgyhogy hacsak Mario nem süket, direkt lépett be az intim szférámba, ami egyáltalán nem zavart volna, de igencsak gyorsan összezavarodtam, hiszen túlságosan vonzó volt számomra, azt pedig a hülye is tudta, hogy ezt Mario ki fogja használni.

- Jaj – kiáltott fel Ria, amitől megijedtem, Mario pedig kiegyenesedett. – Imádom ezt a számot!

- Úristen, azt hittem már valami baj van – forgatta meg a szemét Marco megkönnyebbülve.

- Én is imádom. – Meglepetten vettem tudomásul, hogy végre valamiben egyetértünk, hamarosan pedig az is kiderült, hogy nem csak a Live it up tetszik mindkettőnknek, hanem hasonló a zenei ízlésünk is. Az I need your love-nál már nem bírtunk tovább ücsörögni, ezért közöltük a fiúkkal, eljött az idő, hogy bebizonyítsák, egy kevéske ritmusérzékkel mégis rendelkeznek.

Először mi csak álltunk, hogy szemügye vegyük, mit alkotnak, ám rövidesen attól tartottam, hogy a könnyeimtől nem fogok látni, ugyanis nagyon jót nevettünk. Mario mentett meg attól, hogy elfolyjon a szemfestékem, mégpedig azzal, hogy a kezemnél fogva magához húzott, egészen addig, amíg az arcom a vállához nem ért, a teste pedig hozzám nem préselődött.

- Ne nevess, táncolj! – motyogta a fülembe, miközben szája súrolta az arcomat. Érintésétől még a testéből áradó meleg ellenére is kirázott a hideg.

Mario válla fölött átnézve láttam, hogy Ria is ugyanarra a sorsra jutott, mint én, amin elmosolyodtam. Reggel még senkit nem utáltam nála jobban a világon, de a mai nap során egy kicsit jobban összekovácsolódtunk, a zenék kielemezgetésével pedig úgy éreztem, hogy mindennemű szakadék eltűnt közülünk.

A mosoly továbbra sem tűnt el az arcomról, mert a lemezlovas gyorsabb és lassabb számokat is feltett, mi mégis megmaradtunk ugyanannál az ütemnél, mint amivel elkezdtük a táncolást. Csak dülöngéltünk ide-oda, pont úgy, mint ahogy két táncolni nem tudó szokott.

- Igyunk valamit – szólalt meg Mario, aztán a derekamnál átkarolva már tolt is a pult irányába. Nem tűrt ellenkezést, hiába mondtam, hogy tényleg nem kérek semmit, mégis rendelt egy vodka-narancsot nekem. Végül megráztam a fejem és elvettem. Ennyitől nem fogok berúgni és másnap sem leszek rosszul, úgyhogy ha ez megnyugtatja a kicsi lelkét, hát nem rontom el a boldogságát.

Nem mentünk vissza táncolni, helyette visszaültünk a helyünkre, ahol már ott ült Ria és Marco. Azon kívül már csak egy szék volt, így Mario ölébe ültem, amit mondanom sem kell, egyikünk sem bánt. Victoria arcára néztem, hogy ellenőrizzem, mit szól a dologhoz, de mosolygott, ezért nem is foglalkoztam tovább ezzel.

Mario pohara már akkor üres volt, amikor leültünk, én viszont lassan iszogattam a nedűt a szívószálammal. A rengeteg jégtől nagyon hideg volt, de legalább lehűtött egy kicsit.

- Kérsz? – nyújtottam Mario felé a poharat, ő pedig elvette. Nem ivott belőle sokat, mert elmondása szerint semmi alkohol nem volt benne. Nem csodálom, hogy nem érezte a tömény felese után.

A poharam visszaadása után a keze a combomon maradt és hosszú időre ott is tartotta. Beszélgetés közben néha még simogatni is kezdett, amit bár nagyon élveztem, kényelmetlenül éreztem magam, hiszen láttam, hogy Marco is kiszúrta, aminek következtében hatalmas vigyorral figyelt minket. Jobbnak láttam, ha inkább kikerülünk a látóterükből, ennek érdekében gyorsan megittam a maradék innivalót és indítványoztam, hogy menjünk újra táncolni. Marcoék úgy döntöttek, hogy ők maradnak, Ria pedig úgy tűnt, hogy szabadon engedett, mert egyáltalán nem zavarta, hogy kettesben maradok Götzével.

Ha megkérdeznétek, hogy milyen zenéket játszottak, nem tudnék rá válaszolni. Csak lépkedtem, élveztem, ahogy átölel és mélyen beszippantottam illatát. Jól éreztem magam egész este, és még hol volt a vége. Az államat a vállára tettem, aztán így lötyögtünk tovább. Hamarosan éreztem, hogy a hajamba puszilt, majd a nyakamba, az arcomra is érkezett egy pár, amik egyre közelebb kerültek a számhoz. Tudtam, hogyha felé fordítom az arcom, akkor megcsókol, de eszembe jutott, hogy mit mondott ma ebédnél a nevemmel kapcsolatban.

- Ki kell érdemelni – mondtam neki vigyorogva, mire nevetve a vállamra ejtette a fejét. Rájött, hogy a saját csapdájába esett, ám egész hamar feltalálta magát.

- Mia – nyújtotta meg az a betűt, aztán ismételgetni kezdte a nevemet, közeledve a számhoz, miközben fokozatosan elhalkult és végül már csak leolvasni tudtam, hogy mit mond. Egy pillanattal később összeértek ajkaink, de nem mozdult, csak várt a reakciómra. Érezni akartam már végre, ezért átöleltem a nyakát, jelezve, hogy nem bánom. Amint zöld utat kapott kóstolgatni kezdtük egymást, aztán nem sokkal később mindketten bátrabbak lettünk.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, már táncolni se táncoltunk, csak álltunk egy helyben, miközben csókolóztunk és átöleltük egymást. Eszméletlenül jó volt, soha nem volt még szerencsém hozzá hasonlóhoz.

- Mi az? – kérdeztem tőle, amikor elmosolyodott.

- Azt hittem nehezebb dolgom lesz – vallotta be, mire hitetlenkedve megráztam a fejem. Eddig nem tudtam, hogy ennyire idegesítő, amikor valaki feleslegesen beszél. Válasz helyett újra a szájához hajoltam, hogy újra megízlelhessem édes ajkait.

Fogalmam sincs, hogy meddig faltuk még egymást, de érezhető volt, hogy mind a ketten többre vágyunk. Én rég voltam már férfival, ő pedig férfiból van, úgyhogy nem is kell tovább magyaráznom, miért döntöttünk úgy, hogy lelépünk. Szólni akartunk Riáéknak, de sehol nem találtuk őket – talán nem is kutattunk annyira – ezért figyelmeztetés nélkül jöttünk el. A biztonság kedvéért írtam egy SMS-t, hogy a rendőrséget azért ne riassza ki az eltűnésem miatt, utána viszont újra Marioval foglalkoztam. Egymást átkarolva sétáltunk a lakása felé, néha megállva, hogy futó csókokat válthassunk. Annak ellenére, hogy siettünk, nem értünk oda valami hamar, aminek inkább az egy helyben töltött idő volt az oka és nem az, hogy messze lakott.

Az úton többször is megfordult a fejemben, hogy vajon helyesen cselekszem-e, de rájöttem, hogy nem helytelen, ha lefekszem valakivel, akihez vonzódom. Lehet, hogy nem ismerjük még annyira egymást, lehet, hogy nem vagyunk egymásba szerelmesek, de attól még kihasználhatjuk az adódó lehetőségeket, ami éppen most jött el. Persze, szerettem volna, ha nem ér véget ez a dolog közöttünk ezzel az éjszakával, de ha mégis, akkor sem fogom megbánni, hogy megtettem.