3. rész

Kedden reggel korábban keltem a szokásosnál, hogy reggelit készítsek magunknak. Valamivel előbb akartam elindulni az edzőközpontba, mert millió meg egy dolgom lett volna odabent, de nem tudtam, Mia mennyire lesz képes sietni a reggeli készülődéssel. Kinéztem belőle, hogy fel sem fog kelni időben és nekem kell majd bemennem felébreszteni őt. Aztán azt is elképzeltem, ahogy ül a konyhában, és olyan lassan eszi a vajas-lekváros kenyeret, hogy megalszik a szájában a tej, és nem győzöm majd sürgetni közben. Az biztos, hogy ha tényleg így lesz, akkor itthon hagyom egy kis pénzzel, hogy vegyen magának bérletet és majd jöjjön utánam, ha magához tért és hajlandó végezni a munkát, amiért egyáltalán eljött. Már amennyiben a munka miatt érkezett, és nem azért, hogy nyálcsorgatva bámulhassa a játékosokat.

- Jó reggelt – dünnyögte álmosan Mia a küszöbön állva, ezzel visszarángatva engem a gondolataim közül. Megnyugodtam, hogy nem nekem kell őt felráznom, és én is elmormogtam valami hasonló köszönést, mint ő. Igazság szerint még mindig haragudtam rá az előző napi megjegyzései miatt Daviddel és velem kapcsolatban. Bár lehet, hogy egy kicsit túlreagáltam a dolgot, és nem kellett volna duzzognom miatta, de nem értettem, hogy lehet valaki ennyire… szűk látókörű? Nehéz felfogású? Mindegy is…

- Jó lenne, ha igyekeznél a készülődéssel, mert korábban szeretnék menni ma. Van egy pár elintéznivalóm, amit jó lenne még az edzés előtt letudni – közöltem vele barátságtalanul. A szájhúzogatás gyanítom inkább a hangnemnek szólt, amivel hozzá szóltam, nem annak, hogy sietni kell. Vagy talán annak is, csak kevésbé. Bólintott, majd elvonult a szobájába.

Néhány perc múlva ismét megjelent a konyhában, felöltözve, majdnem teljesen útra készen és nekilátott a reggelijének, amit elé tettem. Kaja után elment fogat mosni, aztán fogta a cuccait és megállt velük az előszoba folyosóján. Azon tűnődtem, miközben kinyitottam a kormány felőli ajtót magamnak a kocsimon, hogy vajon azért sietett-e ennyire, hogy kiengeszteljen a tegnapi miatt.

A Säbener Straßéra érve meghagytam neki, hogy várjon rám a folyosón, én pedig elsiettem az irodák felé, ahol várt már rám Müller-Wolfhart doki.

- Jó reggelt! – köszöntem neki mosolyogva a küszöböt átlépve.

- Neked is, Victoria – pillantott fel a papírjai közül. – Örülök, hogy számíthatok a segítségedre David papírjait illetően.

Na, igen, ezzel nem éppen nekem kellene foglalkoznom – főleg nem az új edzésterv összeállításával – de az illetékes sajnos lebetegedett, egész hétre szabadságot vett ki, a gyakornokainkra pedig ilyesmit nem mernek rábízni. Én meg végül is szívesen vállaltam, hiszen Davidről volt szó, és arról, hogy végre ismét elkezdhet a csapattal együtt edzeni. Alig vártam, hogy elmondhassam neki a jó hírt.

Viszonylag gyorsan végeztem a papírmunkával, gyorsan átfutottam, hogy minden stimmel-e, amit leírtam, aztán rányomtam a pecsétet azokra a lapokra, amikre szükséges volt. A polchoz sétáltam, levettem a rengeteg papírkupac és mappahegyek tetejéről egy-egy fóliát és belecsúsztattam a papírokat, majd átnyújtottam a dokinak. Ő is vetett rá egy pillantást, és miután mindent rendben talált, megköszönte a munkámat és utamra engedett.

Gondoltam, most már visszamegyek Miához, hisz kinéztem belőle, hogy ennyi idő alatt is képes belekeveredni valami bajba, de a folyosó végén Manuba botlottam. Szó szerint, és csak a saját bénaságomra foghattam, hogy nem voltam képes egy ekkora embert észrevenni. A szerencsétlen találkozás következtében kis híján rám borította a kezében szorongatott, műanyag pohárba töltött italt, de hála a csodás reflexeinek végül megmenekültem ettől.

- Ria, legközelebb jobban figyelj oda. Egyébként ezt neked hoztam – nyújtotta felém a műanyag poharat. – A doki mondta, hogy a nyakadba varrt valami olyan papírmunkát, amit nem is neked kellene csinálnod, szóval gondoltam feldobom egy kicsit a reggeled – mosolygott rám. – De látom, már végeztél is.

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam neki. Kevés nála kedvesebb ember volt ebben a csapatban, egyszerűen nem lehetett őt nem szeretni. Mindig, mindenkire gondolt, és mindenkihez volt egy-két jó szava. Nem csodáltam, hogy annyi rajongó lány hevert a lábai előtt. Manuel Neuer egy igazi főnyeremény volt. – Az öltözők felé megyek, elkísérsz? – kérdeztem, miután elvettem tőle a poharamat és belekortyoltam a gőzölgő kapucsínóba.

- Persze, nekem is át kell még öltöznöm az edzésre – bólintott. Elindultunk a folyosón és közben beszélgetni kezdtünk a csapat dolgairól meg mindenféléről. Komolyan mondom, imádtam ezt az embert. Vicces volt vagy komoly, ha kellett, megbízható, segítőkész és hihetetlenül kedves. Ráadásul annak ellenére, hogy a kiemelkedő teljesítménye és óriási tehetsége miatt a sajtó dicséretáradatának főszereplője volt, mindig szerényen nyilatkozott saját képességeiről. Örültem, hogy ismerhetem őt.

Végig jókedvűen haladtam mellette, akkor azonban lehervadt az arcomról a mosoly, mikor oda értünk, ahol korábban Miát hagytam. A lány ugyanis nem volt sehol.

- Tudtam! Annyira tudtam, hogy ez lesz! – morgolódtam. Tisztán és érthetően megmondtam neki, hogy várjon rám itt, erre eltűnik. Nem is ő lenne… Annyira mérges voltam rá, hogy teljesen meg is feledkeztem a mellettem álló Manuról, akinek emiatt háromszor kellett megkérdeznie, hogy segítsen-e előkeríteni Miát. – Hagyd csak, nem kell. Inkább menj öltözni, még elkésel edzésről. Még egyszer köszönöm a kapucsínót, nagyon kedves volt tőled.

- Ugyan, semmiség – legyintett. – Ne szidd le nagyon szegény lányt, lehet, hogy nem szándékosan kószált el – tanácsolta. Ez volt Manu legjobb és egyben legrosszabb tulajdonsága: mindenkiről csak a jót feltételezte. Én nem ilyen voltam, de azért megígértem neki, hogy próbálok majd kedves lenni, aztán elindultam felkutatni Miát.

Sokáig nem kellett keresgélnem, miután a földszinten szórakozó, edzésre várakozó játékosok közelében nem találtam, az öltözők felé vettem az irányt. És lám, a folyosón rá is bukkantam. Csak éppen arra nem számítottam, hogy két gorilla méretű biztonsági ember társaságában fogok ráakadni, akik éppen kifelé próbálják őt tuszkolni az épületből. A tenyerembe temettem az arcom, majd közöltem a kétajtós szekrényekkel, hogy a lány velem van, engedjék el. Miután ők sűrű elnézéskérések közepette leléptek, mi is sietve elindultunk a pályára, nehogy lemaradjunk az edzés kezdetéről.

Megfogadtam Manu tanácsát, és nem szidtam le Miát, pedig megérdemelte volna. De reméltem, hogy tanult az esetből és a biztonságiak épp elég meggyőzőek voltak számára ahhoz, hogy legközelebb ne támadjon kedve elmászkálni az engedélyem nélkül. Eléggé meg volt szeppenve az esetet követően, eleinte meg sem mert szólalni, de aztán kérdezősködni kezdett.

- Végeztél a dolgoddal? – faggatott.

- Igen – bólintottam –, de nézd, már jönnek is. Szerintem üljünk le itt kívül, és figyelj nagyon, mert gyorsak.

Hátradőltünk és figyelni kezdtük a pályára érkező, melegítésbe kezdő srácokat. Edzés közben folyamatosan magyaráztam Miának, ő pedig szorgalmasan jegyzetelte is a füzetébe, amit mondtam neki. A héten először elégedett voltam vele, mert most legalább láttam rajta, hogy komolyan veszi a feladatát, és még érdeklődik is az iránt, amit a pályán lát. Még jobban örültem neki, hogy ezúttal tett fel kérdéseket is, ráadásul csupa olyat, amit én is fontosnak tartottam volna megkérdezni, ha fordított helyzetben vagyunk.

- Ezeket a passzolásos feladatokat az összhang miatt kell csinálniuk? – tett fel újabb kérdést az újabb feladat kapcsán, amit a srácok végeztek.

- Egyrészt igen, másrészt pedig fontos, hogy a meccseken pontosan adják egymásnak a labdát, ezzel könnyítik egymás munkáját, és annak is kevesebb az esélye, hogy az ellenfélhez kerül – magyaráztam neki. Sokkal könnyebb volt vele a munka a mai nap folyamán, és ha eltekintettem az edzés előtti kis közjátéktól, végre reménykedni kezdhettem, hogy mégsem lesz olyan nehéz kibírni vele egy hetet.

Az edzés érdemi részének lassan vége volt, a játékosok egy része beszállingózott az épületbe, a többiek pedig Thomas Müller ötlete nyomán belekezdtek egy lábtenisz meccsbe. Amíg ők leosztották a csapatokat, a rehabilitációs edzésekről kezdtem mesélni Miának, mert eszembe jutott, hogy ezt a témát eddig nem is említettem, pedig legalább annyira fontos, mint a többi. Lejegyzetelte, amit mondtam, aztán a pálya felé tévedt a pillantása, ahol már kezdetét vette a meccs.

A srácok gyakran szórakoztatták magukat kosár-, foci- vagy röplabdameccsekkel, esetleg egy kis lábtenisszel az edzések végén, mint most is. Ilyenkor mindig rengeteget nevettek, hiszen mindig akadt valaki, aki nem volt a legjobb az adott sportágban, és sorra halmozta a hibákat. Most sem volt ez másképp, maga az ötletgazda szolgáltatta a jókedv forrását, mikor sikerült eltalálnia a saját arcát a labdával. Miután kinevették őt, illetve Thomas kiröhögte saját magát, folytatódott a mérkőzés, amit végül Dante csapata nyert meg. Ennek örömére összegyűjtötte maga körül az embereket és elkezdett nekik néhány egyszerű tánclépést tanítani, ami tovább fokozta a vidámságot. Láttam, hogy Mia is jól szórakozik rajtuk, nekem pedig hiába volt már megszokott a helyzet, a fiúknak mindig sikerült újra és újra mosolyt csalniuk az arcomra. (Dante tánca)

- Mindig ilyen bolondok? – fordult hozzám Mia Dante rögtönzött táncórája után.

- Amikor minden simán megy, akkor felszabadultak, és így jön ki belőlük – feleltem. –  Ha egy vesztes meccs után nézel edzést, az nem így néz ki. – Még jó, hogy a hétvégi fordulóból minden tekintetben győztesen jött ki a csapat, és tovább nőtt a pontelőny a második helyezettel szemben. Egy nagyobb vereség utáni edzést sokkal unalmasabb lenne bemutatnom, a sok üres tekintettel, a gépies mozdulatokkal és a feszült légkörrel. Így sokkal izgalmasabb, hogy mindenki boldog, a tréning pedig csupa móka és kacagás.

Az edzés legvége is tartogatott okot nevetésre, Hojbjerg ugyanis – akiben a felnőtt csapatban való bemutatkozása óta folyamatosan égett a bizonyítási vágy és a versenyszellem – úgy döntött, muszáj valakivel összemérnie az erejét dekázásban. Ellenfélnek Tonit választotta, én pedig már a kezdés pillanatában tudtam, hogy ez jó darabig el fog tartani, ugyanis mindketten jók voltak benne, és egyikükre sem volt jellemző, hogy feladják a harcot.

Néhány döntés nélkül telt percet követően a focistáink egy része az öltözők felé vette az irányt, a két játékos kedvűn kívül csak Reus, Götze, a két csapatkapitány, Mia, én, meg az edzői stáb egy része maradt a pálya közelében. A vége felé már annyira elbambultam, hogy csak néztem előre, de nem fogtam fel, mi történik a párbajon. Épp emiatt a figyelmetlenségem miatt annak a párbeszédnek az elejéről is lemaradtam, ami közben Götze és Mia között folyt. Mindössze két mondatot sikerült elcsípnem, az is Marco szájából hangzott el.

- Ú, valakinek alaposan felvágták a nyelvét – vigyorgott Mariora Reus, majd Miához fordult. - Bejön neki. – Miután rájöttek, hogy Mia nem fog nekik visszaszólni, mert nem tud mit, elégedett mosoly kíséretében elvonultak, a rám bízott lány pedig buta vigyorral a képén követte őket pillantásával. Annak ellenére, hogy a beszélgetés elejéről lemaradtam, pontosan tudtam, hogy miről van szó. Mia már megint belekeveredett valami balhéba, amiben ezúttal Götzéék is szerepet kaptak. Már csak ez hiányzott!

- Azt hittem, hogy több problémát már nem okozhatsz – emeltem fel a hangom. Azt hiszem, most jött el az a pillanat, hogy betelt nálam a pohár. A reggeli kis akcióját még elnéztem neki, hozzáteszem, azt is csak Manu miatt, de ezt biztosan nem fogja megúszni ennyivel. Ráparancsoltam, hogy most azonnal hazamegyünk, és elmeséli, mit művelt, aztán felálltam és elindultam a parkoló felé. Hátra sem kellett néznem, akkor is tudtam, hogy követ. Mást nem is tehetett, hiszen nélkülem nehezen jutott volna haza.

- Hé, Minnie! – Megtorpantam, mikor meghallottam Götze hangját magunk mögött, majd Miával egyszerre fordultam abba az irányba, ahonnan a kiáltása jött. Mario futva közeledett a tőlem néhány lépéssel lemaradt lány felé. – Holnap edzés után eljössz velem ebédelni – közölte vele. Nem kérdezte, csak úgy kijelentette, és pontosan ez a viselkedés meg stílus volt az, amiért nem voltam oda Götzéért.

- Amelia nem megy veled sehová – mondtam neki idegesen. – Nem azért van itt, hogy a játékosokkal randizgasson – tettem hozzá. Mia persze nem állhatta meg, hogy ezt hallva már csak azért is igent mondjon a meghívásra, amiért hazafelé a hallgatásommal büntettem, és fejben már azt tervezgettem, hogy fogom leszidni, ha hazaértünk.

Otthon aztán leültettem őt magammal szembe a konyhában, és elkezdtem rázúdítani mindazt, ami a hét eddigi napjain összegyűlt bennem a viselkedésével kapcsolatban. Nem úgy nézett ki, mint aki egyetlen szavamat is komolyan vette volna, ez pedig még inkább felhúzott, úgyhogy ezt is a szemére vetettem. Ráadásul akárhányszor próbált közbeszólni, leintettem őt és tovább folytattam a saját mondandómmal. Amikor pedig bemenekült a szobájába, oda is követtem őt. Akkor is végig fog hallgatni, ha egészen éjfélig tart a mondókám. Vegye már észre magát, elvileg dolgozni jött ide, nem pasizni.

- A nagybátyád a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád, és én meg is próbálok megtenni mindent, de egyszerűen nem lehet bírni veled! Megmondtam neked reggel, hogy maradj ott, ahol hagytalak, amíg elvégzem a dolgomat, erre te elmászkáltál. És ki tudja, mibe keveredtél közben, de az biztos, hogy Götze is benne volt. Most, előre megmondom neked, hogy ha azt hiszed, hagyom, hogy felügyelet nélkül mászkálj Münchenben, akkor nagyot tévedsz. Nem mész sehová egyedül, Götzével kettesben meg főleg nem! – Nem kiabáltam vele, hiszen nem az anyja voltam, de eléggé felemeltem a hangomat ahhoz, hogy komolyan vegye a szavaimat. Ehhez képest a reakciója mindössze annyi volt, hogy kizavart a szobájából és becsapta utánam az ajtót.

Nem mentem vissza, inkább hagytam egy kicsit, hátha elgondolkodik azokon, amiket elmondtam neki. Valakinek még ki kellett panaszkodnom magamat, hogy lenyugodjak, úgyhogy felhívtam Davidet, hogy elmeséljem neki a szörnyű napjaimat. És ha már beszéltünk, megemlítettem neki azt is, hogy jövő héttől már együtt edzhet a többiekkel, amit kitörő örömmel fogadott. Sokáig lógtunk a telefonon, próbálta elterelni a figyelmemet Miáról, de amikor rájött, hogy úgysem tudja, inkább kiosztott pár tanácsot, például hogy üljek le vele normálisan is beszélgetni, mert így valószínűleg nem értem el semmit. Igaza volt, ezt be kellett látnom, úgyhogy miután befejeztük a beszélgetést, a konyhában maradtam, és vártam, hogy Mia lejöjjön vacsorázni. Amikor megérkezett, egyből letámadtam:

- Meg kellene beszélnünk a dolgokat, különben mind a kettőnknek egész héten rossz kedve lesz – kezdtem. Nem szólt egy szót sem, csak megrántotta a vállát. Utáltam ezt a hozzáállást, de most nem álltam le még ezért is veszekedni vele. Inkább előálltam az ötlettel, amit Davidtől kaptam: – Mit szólnál hozzá, ha elkísérnélek arra a… randira? – Rögtön láttam rajta, hogy nem tetszett neki a dolog, meg sem kellett szólalnia. De azért nem bírta ki, hogy ne vágjon vissza.

- Persze, ehetsz a tányéromból is – felelte fintorogva. – Sőt, szerintem menj el helyettem – tette hozzá szemtelenül, amin megint csak fenn kellett volna akadnom, de nem tettem.

- Ez az alkum. Mehetsz, ha elfogadod, ha nem, akkor maradsz itthon a seggeden – vontam vállat. Ha ő így, akkor én is így. Nem tudom, mi futott át ezek után a fején, de aztán végül kijelentette, hogy ha velük megyek, akkor ő inkább itthon marad.

- Te tudod – bólintottam. Nem volt számára több mondanivalóm, úgyhogy fogtam magam, felálltam az asztaltól és a nappaliba vonultam tévét nézni. De nem tudtam a műsorra koncentrálni, folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy életem legnagyobb hülyeségét követtem el, mikor megígértem Karlnak, hogy az unokahúga eltölthet velem egy hetet. Azt kellett volna hazudnom, hogy Hoeneß látni sem akar diákokat a csapat közelében…

Előzetes

Sokatmondó előzetes, mint mindig. ;) Remélem, már várjátok a vasárnapi részt!

Gondoltam, most már visszamegyek Miához, hisz kinéztem belőle, hogy ennyi idő alatt is képes belekeveredni valami bajba, de a folyosó végén Manuba botlottam. Szó szerint, és csak a saját bénaságomra foghattam, hogy nem voltam képes egy ekkora embert észrevenni. A szerencsétlen találkozás következtében kis híján rám borította a kezében szorongatott, műanyag pohárba töltött italt, de hála a csodás reflexeinek végül megmenekültem ettől.

- Ria, legközelebb jobban figyelj oda. Egyébként ezt neked hoztam – nyújtotta felém a műanyag poharat. – A doki mondta, hogy a nyakadba varrt valami olyan papírmunkát, amit nem is neked kellene csinálnod, szóval gondoltam feldobom egy kicsit a reggeled – mosolygott rám. – De látom, már végeztél is.

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam neki. Kevés nála kedvesebb ember volt ebben a csapatban, egyszerűen nem lehetett őt nem szeretni. Mindig, mindenkire gondolt, és mindenkihez volt egy-két jó szava. Nem csodáltam, hogy annyi rajongó lány hevert a lábai előtt. Manuel Neuer egy igazi főnyeremény volt. – Az öltözők felé megyek, elkísérsz? – kérdeztem, miután elvettem tőle a poharamat és belekortyoltam a gőzölgő kapucsínóba.

- Persze, nekem is át kell még öltöznöm az edzésre – bólintott. Elindultunk a folyosón és közben beszélgetni kezdtünk a csapat dolgairól meg mindenféléről. Komolyan mondom, imádtam ezt az embert. Vicces volt vagy komoly, ha kellett, megbízható, segítőkész és hihetetlenül kedves. Ráadásul annak ellenére, hogy a kiemelkedő teljesítménye és óriási tehetsége miatt a sajtó dicséretáradatának főszereplője volt, mindig szerényen nyilatkozott saját képességeiről. Örültem, hogy ismerhetem őt.

Végig jókedvűen haladtam mellette, akkor azonban lehervadt az arcomról a mosoly, mikor oda értünk, ahol korábban Miát hagytam. A lány ugyanis nem volt sehol.

3. rész

Első edzés

Kedden korábban mentünk, mert Riának még volt pár elintéznivalója, és szerette volna még az edzés előtt letudni, hogy utána már ne kelljen azzal foglalkoznia. A barátságtalansága aznap reggelre sem párolgott el, így készülődés közben azon gondolkoztam, vajon mi rosszat mondhattam. A Davides megjegyzésen kívül semmi sem jutott eszembe, úgyhogy végül amellett maradtam, bár nem értettem, hogy azon mi lehetett sértő.

Amikor megérkeztünk, megkért, hogy várjam meg kint, majd eltűnt az ajtó mögött. Esze ágában sem volt beavatni, hogy mit kell csinálnia, és ezért mérges voltam. Így hogy csináljam meg a feladatomat?

Hálátlannak éreztem magam, amiért ilyen véleménnyel vagyok arról, akinek ezt az egész lehetőséget köszönhetem, de nem tudtam tenni ellene. Mit várt tőlem? Hogy majd minden nap milliószor elmondom, hogy mennyire köszönöm, hogy itt lehetek? Úgy viselkedett velem, mintha valami hülye kiscsaj lennék. Egyértelmű volt, hogy lenézett, csak azt nem értettem, hogy mire fel.

Nagyon hamar ráuntam az egy helyben álldogálásra, ezért újból körülnéztem a helyiségekben. Tüzetesebben megvizsgáltam azokat a dolgokat, amiket tegnap Ria sietése miatt nem volt időm. Idő közben aztán rájöttem, hogy a mosdót is sürgősen fel kellene keresnem, ezért gondolkodni kezdtem, merre is van a mellékhelyiség. Sehogy sem tudtam felidézni, hogy mikor esett róla szó, pedig arra emlékeztem, hogy említette. Azt gondoltam, hogy még sok időm van addig, amíg Ria elő nem bújik az irodájából, ezért találomra elindultam az egyik irányba. Egyszer csak a mosdóhoz érek.

De nem így történt. Minden ajtón a szoknyás nőt kerestem, de semelyiken se szerepelt a keresett piktogram. Ráadásul addig kóvályogtam össze-vissza, hogy már azt sem tudtam, merre kell visszamennem Victoriához. Idegesen forogtam körbe, hátha kapok valami égi jelet, merre kell elindulnom, ám miután ez nem történt meg, megfogadtam szüleim régi, jó tanácsát: ha eltévedsz, inkább maradj ott, ahol vagy, majd megtalálnak.

Leültem a fal tövébe, és lábaimat felhúzva vártam, hogy Ria megérkezzen, ám helyette két férfihangot hallottam meg, nem sokkal később pedig, amikor befordultak a folyosóra, meg is láttam őket. Rögtön tudtam, hogy baj lesz, hiszen sikerült két edzésre igyekvő játékosba belefutnom. Reménykedve pattantam fel, hátha lesznek olyan kedvesek és útbaigazítanak, de ez a számításom sem vált be. Amikor megláttak, megtorpantak, és Mario a telefonjáért nyúlt, véleményem szerint azért, hogy jelezze a biztonságiaknak a rajongóveszélyt. Miközben én közeledtem feléjük alaposan megnéztem őket magamnak. Marco egy Donald kacsás pólóban feszített, aminek láttán majdnem hangosan felnevettem, szőke haja tökéletesen be volt lőve, és ugyanolyan jó megjelenése volt, mint tévén keresztül. Mario is hasonló látványt nyújtott, csak az ő fején, eltakarva a haját, sapka volt, méghozzá Supermanes. Gondoltam, ha már ennyire szeretne hős lenni, őt kérem meg, hogy segítsen nekem.

- Superman, meg tudod mondani, hogy találok vissza a bejárathoz? – A megszólítás hallatán felnézett a telefonjáról, egy röpke pillanatig végignézett rajtam, aztán egy széles mosoly kíséretében válaszolt.

- Minnie, az őrök biztosan szívesen megmutatják neked, merre találod. – Mondandójához egy kacsintás is járt, aztán már a füléhez is emelte a telefont, hogy beváltsa ígéretét.

Miközben szemet forgatva vettem tudomásul, hogy a pólómon Mickey egér barátnője díszeleg, ő pedig ezzel vágott vissza a supermanezésemért, már mentegetőztem is. Próbáltam meggyőzni őket arról, hogy én nem szurkoló vagyok, és semmi szükség a biztonsági őrök riasztására, de mondandóm süket fülekre talált. Marco csak csendben rázta a fejét, amíg haverja telefonon keresztül magyarázta a helyzetet.

A két nagydarab ember pillanatok alatt a helyszínen termett, a két focista pedig elégedetten folytatta útját. Miután hosszas szövegelés után az őröket sem sikerült meggyőznöm kártalanságomról, kifelé kezdtek taszigálni. Épp arra gondoltam, hogy miért nem jelenik már meg valahol Ria, amikor befordult a sarkon. Amint meglátott a fejéhez kapott, majd amikor közelebb ért, közölte a kidobóimnak, hogy vele vagyok, engedjenek el.

Fülemet és farkamat behúzva igyekeztem utána, még azt sem mertem megemlíteni neki, hogy sürgősen fel kéne keresnem a mosdót. Tudtam, hogy ezt a húzásomat nem fogja szó nélkül hagyni, ám egyelőre úgy tűnt, még gondolkozik azon, hogy mely szavak lennének alkalmasak arra, hogy a pokolba küldjön. Hamar kiértünk a pályára, ahol még egyetlen játékos sem volt, de a felszerelések már elő voltak készítve, hogy amint megérkeznek, kezdhessék is az edzést. Mivel úgy láttam, hogy Ria nem készül kitörni, először óvatosan kezdtem érdeklődni, és miután nem harapta le a fejem, felbátorodtam.

- Végeztél a dolgoddal?

- Igen, de nézd, már jönnek is. Szerintem üljünk le itt kívül, és figyelj nagyon, mert gyorsak. – Meglepődtem, hogy a leszidás egy az egyben elmaradt, illetve meg is könnyebbültem. Árgus szemekkel figyeltem az edzést, a kezemben pedig egy füzet és egy toll segített abban, hogy biztosan mindenre emlékezzek, amikor véget ér a hét.

Victoria az egész edzésen beszélt hozzám, és ez alkalommal figyeltem is. Egyrészt, mert tudtam, hogyha nem teszem, még jobban utálni fog majd, másrészt mert érdekelt, és fontos volt nekem. Jó, bevallom néha, amikor egyes játékosok közelebb jöttek, elterelődtek a gondolataim, de hamar visszataláltam az eredeti témához.

- Ezeket a passzolásos feladatokat az összhang miatt kell csinálniuk? – érdeklődtem. Mindent megkérdeztem, amiben bárminemű kétségem volt, mert nem akartam butaságot megtanulni.

- Egyrészt igen, másrészt pedig fontos, hogy a meccseken pontosan adják egymásnak a labdát, ezzel könnyítik egymás munkáját, és annak is kevesebb az esélye, hogy az ellenfélhez kerül – magyarázta ezúttal némi lelkesedést is mutatva. Talán tegnap csak unalmasnak találta a körbevezetést, és innentől már normálisabb lesz.

Amíg a játékosok egy része nekikezdett egy lábtenisz meccsnek, Ria azt kezdte mesélni, hogy zajlik egy rehabilitációs edzés, hogyan haladnak lépésről lépésre a sérültekkel. Örültem, hogy megemlítette, mert ez biztos, hogy egy olyan plusz lesz a dolgozatomban, ami senki másnak nem. Már el is kezdtem tervezgetni, hogyan fogom felépíteni, mit írok bele, és tudtam, hogy az enyém lesz a legjobb. Mondjuk ilyen lehetőség után alapelvárás, hogy az legyen. Rájöttem, hogy egyelőre még nem kell a megírással törődnöm, ezért gyorsan újra a pályára összpontosítottam.

Szinte csodálattal figyeltem, hogy játszanak. Én személy szerint normális teniszben is béna voltam, nemhogy lábbal, nekik viszont úgy tűnt egyáltalán nem okoz semmiféle nehézséget. Amint ezt végiggondoltam hatalmas nevetés tört ki a pályán, ugyanis Thomas sikeresen orrba lőtte saját magát. Amikor vissza akarta juttatni a labdát a másik oldalra, a korlátba lőtte, arról pedig visszapattant az arcára. Először megijedtem, mert elterült a földön, de aztán láttam, hogy elkezd rázkódni a nevetéstől, és én is vigyorogni kezdtem. Nem szívesen lettem volna a helyében, hiszen szinte mindenki a bénázásán nevetett, de ő remekül kezelte a dolgot: velük nevetett. Miután mindenki rendbe szedte arcvonásait folytatták az edzést, azonban nem sokáig maradtunk humor nélkül. Dante kezdett valami fura koreográfiát tanítani a többieknek, aminek lényegében semmi értelme nem volt, de jót mókáztak, és minket is megmosolyogtattak. (Müller bénázása)

- Mindig ilyen bolondok? – Ez volt egyetlen kérdés, ami felmerült bennem. Mindig is sejtettem, hogy jó hangulat uralkodik a csapatban, de nem gondoltam, hogy egy edzésen is ilyen lazák.

- Amikor minden simán megy, akkor felszabadultak, és így jön ki belőlük. Ha egy vesztes meccs után nézel edzést, az nem így néz ki.

Az előbbi, fejmosástól való félelmem teljesen elszállt, mert semmi jel nem volt arra, hogy mérges lenne rám. Az egész edzést nagyon élveztem, sok új információt tudtam meg, szóval haladtam is valamerre, illetve jókat is nevettem, ezért sajnáltam, amikor a végéhez közeledtünk. A labdák összeszedegetése közben aztán újabb mulatságos ötlet pattant ki Pierre-Emil fejéből. A fiatal srác lelkesedése az első lehetősége óta tartott, és Ria azt is elmondta, hogy szerette magát különböző helyzetekben felmérni. Ez is egy ilyen pillanat lehetett, mert Tonit hívta ki egy dekapárbajra. Sejteni lehetett, hogy nem öt percig fog tartani, hiszen mind a ketten tökéletesen csinálták, de egy idő után kezdett unalmassá válni. A többiek, akik eddig figyelemmel követték tevékenykedésüket, inkább segítettek a pakolásban, ám mivel még azután sem ejtette el egyikük sem a labdát, könyörögtek nekik, hogy hagyják abba, mert sose lesz vége. Azonban sem Toni, sem Pierre-Emil nem adta fel, nem olyan fából faragták őket, inkább vállalták a túlórát. Míg a játékosok nagy része levonult a pályáról, én tovább figyeltem őket.

Marco és Mario is úgy döntött, megvárja, mi lesz a végeredmény, így hamarosan azt vettem észre, hogy nem a két versenyzőt nézem, hanem Mario hátát. Újra láttam magam előtt a kacsintását, mielőtt rám hívta a biztonságiakat, és szinte tisztán hallottam mély, kellemes hangját, ezért megráztam a fejemet. Mario ezt az időpontot választotta, hogy hátranézzen. Egyből láttam az arcán, hogy felismert, így nem hagyhattam ki egy gúnyos, nem-hazudtam-mosolyt.

- Minnie, hát mégis igaz volt, amit mondtál? – nevetett ki, miután közelebb sétált. Abban a pillanatban szívesen fejbe rúgtam volna egy labdával.

- Nem is tudtam, hogy Superman ilyen vicces – fintorogtam. Alig hittem el, hogy az előbb rá gondoltam. Borzalmasan idegesítő egy alak, de amilyen pimaszul adja elő magát, nem is csodálom, hogy megvesznek érte a lányok.

- Ú, valakinek alaposan felvágták a nyelvét - vigyorgott a haverjára Reus, majd hozzám fordult. - Bejön neki. - Kezdtem kapisgálni, hogy miért vannak ilyen jóban. Mind a kettő egyformán gyagya. Mivel az utolsó mondaton akaratlanul is merengni kezdtem, nem tudtam visszaszólni, a két focista pedig idegesítő, de hozzáteszem lehengerlő mosoly kíséretében elvonult. A fejemet rázva, bugyután mosolyogva néztem utánuk, amíg el nem tűntek az ajtó mögött, Ria pedig vissza nem rántott a valóságba.

- Azt hittem, hogy több problémát már nem okozhatsz - fakadt ki. Eddig sikerült elkerülnöm a fejmosást, de hála Marionak és Marconak, végleg elege lett Riának belőlem. Az eltévedésem miatt még lehet, hogy nem volt mérges, dehogy még vitába is bonyolódtam két játékossal, betette nála a kiskaput. - Most azonnal hazamegyünk, és mindent elmesélsz az elejétől.

Ha azt hitte, hogy majd parancsszóra engedelmeskedni fogok, akkor azt nagyon benézte. Nem tartozok neki semmiféle magyarázattal, nem az anyám, hogy beszámoljak neki minden lépésemről, és ha úgy tartja kedvem, akkor miért ne beszélgethetnék a játékosokkal, elvégre ezt senki nem tiltotta meg nekem. Idegességében olyan gyorsan sétált a kocsija felé, hogy alig bírtam tartani a tempóját, reméltem, hogy azért nem akar majd itt hagyni, mert nem biztos, hogy hazataláltam volna egyedül is.

- Hé, Minnie! - hallottam meg a "nevem". Idegesen fordultam hátra, hogy megvárjam az utánam szaladó Götzét. Mit akar ez, még rosszabb helyzetbe sodorni?

- Holnap edzés után eljössz velem ebédelni - mondta, amikor mellém ért.

- Tessék? - néztem rá összehúzott szemöldökkel. Most randizni hívott, vagyis parancsolt? - Mi van, ha nem érek rá?

- Szabaddá teszed magad - jelentette ki egyszerűen.

Ria nem tűrte a jelenlegi helyzetet tovább, és közölte Marioval, hogy nem megyek vele sehová, mert nem azért vagyok itt, hogy vele randizgassak, ezen pedig annyira felhúztam magam, hogy dacból is rábólintottam a meghívásra. Ne akarja már megmondani, hogy mikor, mit fogok csinálni! Attól, mert nála vagyok, még élhetem az életem.

- Csodálatos - mosolygott rám, majd köszönt és beszállt a kocsijába.

Az autóban újra csend volt, szerintem Victoria most tényleg válogatott szidalmakat szórt rám a gondolataiban. Amikor megérkeztünk szinte biztos voltam benne, hogy én egy szót sem fogok neki mondani. Egyrészt tényleg nem tartozom neki magyarázattal, másrészt, ha meg kell szöknöm, hát megszökök, de akkor is elmegyek arra az ebédre.

Az egész délután folyamán Riát kellett hallgatnom, aki megállás nélkül magyarázott nekem. Hiába mentem be ideiglenes szobámba, utánam jött és folytatta. Megkaptam a leszidást azért is, amiért nem vártam meg ott, ahol kérte. Ellenben azzal, hogy azt mondta, mindent el kell neki mesélnem, most meg sem hallgatott, pedig millió egy jó magyarázat jutott az eszembe, melyeknek a fele igaz volt, a másik felét pedig hatalmas kreativitással én találtam ki. Közölte, hogy nem hagyja, hogy egyedül császkáljak a városban, mert arra kérték, hogy figyeljen rám, úgyhogy nem fogja hagyni, hogy felügyelet nélkül maradjak, főleg nem Götzével. Nem értettem, hogy mire fel ez a főleg Götzével dolog, de azt tudtam, hogy most már csak azért is elmegyek vele ebédelni. Felnőtt nő vagyok, nem szorulok gardedámra, ha valahová el szeretnék menni, és nem fogom hagyni, hogy uralkodjon felettem. Rettenetesen untam a rikácsolását, ezért közöltem vele, hogy menjen ki a szobámból és hagyjon békén a hülyeségeivel.

Estig egyedül is maradtam, felhívtam apát, hogy elmondjam nekik, még élek, jól vagyok, arról viszont nem meséltem, hogy a „felvigyázóm” egy hárpia. Ezt csak Karlnak vágtam a fejéhez, amikor végre hajlandó volt felvenni a telefont. Ámde minden siránkozásom ellenére csak egyre idegesebb lettem, ugyanis nagybátyám hangosan kinevetett, amikor a történet végére értem.

- Amelia, nem azért mentél oda, hogy világra szóló barátnőt találj Victoria személyében. Bárhogy is van, bármennyire is idegesít, ezt a lehetőséget neki köszönheted, úgyhogy köteles vagy teljesíteni a feltételeit. Gondolj arra, hogy találkozhatsz a játékosokkal, ne vegye már el a kedved az, hogy nem haverkodtatok össze, és lebegjen a szemed előtt, hogy milyen jó jegyzeteid lesznek, illetve hogy milyen sok tudást szerezhetsz ott – mondta, miután kinevette magát. Azt is hozzá tette, hogy amúgy nem érti, miért nem jövök ki jól régi ismerősével, hiszen a legtöbb ember szerette őt a precízsége, őszintesége és megbízhatósága miatt. Milyen ironikus, hogy nekem pont ez a hármas ássa a síromat.

Amikor kimerészkedtem a szobámból, reméltem, hogy Riával nem találkozok, és nem kell majd újra végig hallgatnom, hogy mennyire idióta vagyok, de számításaim nem váltak be, a konyhában ült, látszólag pont engem várt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de aztán úgy döntöttem, hogy nem fogok miatta éhezni.

- Meg kellene beszélnünk a dolgokat, különben mind a kettőnknek egész héten rossz kedve lesz – kezdte. Igaza volt, de szerintem ezen nincs mit megbeszélni, eddigi tapasztalataim alapján pedig mi, ketten soha nem is fogunk tudni semmit tisztázni. Sem én, sem ő nem fogunk engedni egymásnak, és a végén mindig a veszekedésnél fogunk kikötni. Megrántottam a vállam, amivel jeleztem, hogy nekem aztán édes mindegy. – Mit szólnál hozzá, ha elkísérnélek arra a… randira? – Minden bizonnyal neki is fura volt kimondania, hogy randizni fogok Mario Götzével, de nem ragadtam le ezen. Mi az, hogy elkísér?

- Persze, ehetsz a tányéromból is – fintorogtam egy szemforgatás kíséretében. – Sőt, szerintem menj el helyettem. – Tudtam, hogy most már végleg túllőttem a célon, de nem tudtam megálljt parancsolni a számnak. Ezt mégis, hogy gondolta?

- Ez az alkum. Mehetsz, ha elfogadod, ha nem, akkor maradsz itthon a seggeden – vonta meg ezúttal ő a vállát.

Nem teheti ezt velem. Mit fog gondolni Mario, ha odaállítok vele és közlöm, hogy ő is velünk fog ebédelni? Akkor inkább lemondom, de ne kerüljek ilyen ciki helyzetbe.

- Te tudod – bólintott, amikor közöltem vele, hogy akkor inkább itthon maradok.

Mérgesen ettem meg a vacsorámat és jó sokáig forgolódtam az ágyamba is, mert nem tudtam elaludni. Victoria tönkre teszi a hetemet, és még ha Karlnak igaza is volt, nem tudtam megfogadni a tanácsát. Elmondhatatlanul bántam, hogy elfogadtam ezt az ajánlatot. Sokkal jobban jártam volna, ha megnézek egy kajakedzést, ami mivel szabadtéri, bárki megtekintheti.

Előzetes

Vasárnap jön a harmadik rész. Várjátok Mariot és Marcot? Jelentem: úton vannak!:D

Fülemet és farkamat behúzva igyekeztem utána, még azt sem mertem megemlíteni neki, hogy sürgősen fel kéne keresnem a mosdót. Tudtam, hogy ezt a húzásomat nem fogja szó nélkül hagyni, ám egyelőre úgy tűnt, még gondolkozik azon, hogy mely szavak lennének alkalmasak arra, hogy a pokolba küldjön. Hamar kiértünk a pályára, ahol még egyetlen játékos sem volt, de a felszerelések már elő voltak készítve, hogy amint megérkeznek, kezdhessék is az edzést. Mivel úgy láttam, hogy Ria nem készül kitörni, először óvatosan kezdtem érdeklődni, és miután nem harapta le a fejem, felbátorodtam.

- Végeztél a dolgoddal?

- Igen, de nézd, már jönnek is. Szerintem üljünk le itt kívül, és figyelj nagyon, mert gyorsak. – Meglepődtem, hogy a leszidás egy az egyben elmaradt, illetve meg is könnyebbültem. Árgus szemekkel figyeltem az edzést, a kezemben pedig egy füzet és egy toll segített abban, hogy biztosan mindenre emlékezzek amikor véget ér a hét.

Victoria az egész edzésen beszélt hozzám, és ez alkalommal figyeltem is. Egyrészt, mert tudtam, hogyha nem teszem, még jobban utálni fog majd, másrészt mert érdekelt, és fontos volt nekem. Jó, bevallom néha, amikor egyes játékosok közelebb jöttek elterelődtek a gondolataim, de hamar visszataláltam az eredeti témához.

- Ezeket a passzolásos feladatokat az összhang miatt kell csinálniuk? – érdeklődtem. Mindent megkérdeztem, amiben bárminemű kétségem volt, mert nem akartam butaságot megtanulni.

- Egyrészt igen, másrészt pedig fontos, hogy a meccseken pontosan adják egymásnak a labdát, ezzel könnyítik egymás munkáját, és annak is kevesebb az esélye, hogy az ellenfélhez kerül – magyarázta ezúttal némi lelkesedést is mutatva. Talán tegnap csak unalmasnak találta a körbevezetést, és innentől már normálisabb lesz.

2. rész

Sziasztok! 

Hogy ne legyen több félreértés: a részt én írtam, csak mivel nem volt netem, és azt hittem, nem is lesz, ezért Niki tette ki. :)

xx

Liv

Grillparti

Hétfőn reggel korábban kellett kelnem, mint általában, ekkor érkezett ugyanis Mia, Karl unokahúga. Abszolút simán ment minden, amikor a meccset követő napon megemlítettem őt a vezetőségnek. Senki nem tiltakozott, sőt még azt is megengedték, hogy ne csak egy edzés erejéig maradjon, hanem egy egész hetet a csapattal tölthessen a felügyeletem alatt. A megbeszélés után azonnal hívtam is Karlt, hogy elújságoljam neki a számukra remek hírt, ő pedig továbbadhassa a lánynak. Megbeszéltük, hogy hétfőn korán reggel, munkába menet elhozza őt az edzőközponthoz, én felveszem, és rögtönözök neki egy kis körbevezetést a Säbener Straßén meg az Allianz Arenában.

Annyira nem voltam oda az ötletért, mikor felvetették nekem, hogy mi lenne, ha egy héten keresztül én lennék a lány bébiszittere. Elvégre huszonegy éves, épp elég idős, hogy feltalálja magát különböző helyzetekben. Próbáltam kihúzni magam a feladat alól, de mivel más vállalkozó szellemű egyén nem akadt a csapatnál, végül kénytelen voltam elvállalni. De nagyon nem voltam boldog tőle, hogy hét napon keresztül egyfolytában a nyomomban lesz egy lány, akit még csak nem is ismerek, és akinek mellesleg köze sem lesz ahhoz a munkához, amit én végzek. Csak hátráltatni fog a saját dolgaimban, ezt előre láttam. Csak tenni nem tudtam ellene, úgyhogy azzal bíztattam magam, hogy mindösszesen egy hétről lesz szó, annyit meg csak ki fogok bírni. Még akkor is, ha a lányt a lakásomba is be kell fogadnom, aminek megint csak alig láttam értelmét, hiszen a nagybátyja is a városban lakott. Igazán nem ártott volna meg neki, ha reggelente jó korán felkel és keresztülutazza a várost, de mindegy.

Tekintettel arra, hogy végig fogom mászkálni a napot Miával, kényelmes ruhákba bújtam, meg lapos talpú cipőbe. Reggelizni alig volt időm, csak egy kevés müzlit kanalaztam magamba, aztán már indultam is, nehogy megvárakoztassam őket. A számításaim azonban nem jöttek be, ugyanis megelőztek engem. Erről árulkodott Karl sms-e, amit nagyjából félúton kaptam meg, és amiben leírta, hogy nemrég kitette az unokahúgát az edzőközpontnál, mert már nem bírt vele otthon. Azt is a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rá, és ne hagyjam bajba keveredni.

Csodálkoztam, hogy ennyire óvja őt még a tűztől is, de különösebben nem foglalkoztam vele, inkább kicsit nagyobb sebességre kapcsoltam, hiszen már nem voltam túl messze. Két perccel később pedig már az edzőközpont előtti járda mellett parkoltam, és a kormány mögül nézelődve, szememmel Miát kerestem. Nem voltak sokan az utcán, így könnyű volt kiszúrnom a nekem háttal álló, szőke lányt. Kiszálltam a kocsiból, odamentem hozzá és ráköszöntem.

- Szia. Victoria Weiß – nyújtottam felé a kezem.

- Amelia Schneider. – Gyors kézfogás után magamban megállapítottam, hogy első ránézésre egészen szimpatikusnak tűnik, aminek kifejezetten örültem. Talán mégsem lesz olyan szörnyű az az egy hét, amit együtt kell majd töltenem vele. Reméltem, hogy könnyen szót tudunk majd érteni, és Karl kérésének is eleget tudok majd tenni, miszerint nem hagyom bajba keveredni az unokahúgát. Mia nem úgy nézett ki, mint egy bajkeverő-típus. Sokkal inkább, mint egy átlagos, normális huszonéves lány. Ezért is gondoltam azt, hogy nem lesz vele probléma.

- Először körbevezetlek itt, a központban, aztán megmutatom a stadiont is. Nem tudom, milyen anyagra van szükséged, de ami lényeges, azt majd leszűröd magadnak, és szépen megjegyzed. – Közöltem vele. Jobbnak láttam mihamarabb elkezdeni a munkát, és túlesni ezen a körbevezetős, unalmas részen, így azzal a lendülettel el is indultam a bejárat felé. Ő viszont egy tapodtat sem mozdult, egy pillanattal később pedig az is kiderült, miért nem.

- A bőröndömet esetleg nem tudom valahová lerakni? – kérdezte. – Nem lenne túl kényelmes végig magam után vonszolni.

- Rakjuk be a kocsimba! – ajánlottam. A BMW-hez sétáltunk, kinyitottam neki a csomagtartót, megvártam, míg bedobja a bőröndöt, aztán le is zártam. – Más valami? – pillantottam rá. Megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ez minden, úgyhogy ismét elindultam az edzőközpont ajtaja felé, ezúttal már Miával a nyomomban.

Egy darabig csendben haladtunk egymás mellett, aztán ő – ahelyett, hogy a falon elhelyezett, a játékosainkról készült arcképeket nézte volna – beszélni kezdett. Tíz perc alatt sikerült megismertetnie velem az életét, a tanulmányait, meg mindenféle dolgot, amit fontosnak tartott megosztani velem. Tulajdonképpen még örültem is neki, hogy folyamatosan mondja a magáét, hiszen én magam nem voltam valami beszédes, viszont a kínos csöndeket sem szívleltem. Mia gondoskodott róla, hogy ez egy percre se álljon be köztünk, mihelyst abbahagyta az egyik sztorit, már kezdett is bele a másikba. De amikor az edzőközpont egy lényegesebb pontjára értünk, félbe kellett szakítanom őt.

- Itt a földszinten, mi alkalmazottak, főként csak átszaladni szoktunk, mert az edzőpályák az épület mögött vannak, a fontosabb irodák pedig a felsőbb emeleten. Azokat valószínűleg nem is áll módomban megmutatni, mert minden percben dolgoznak, itt lent viszont tudok mutatni pár érdekességet. A srácok rengeteg időt töltenek itt, ahogy látod mindenféle szórakozási lehetőség adott számukra – mutattam a csocsó-, pingpong-, illetve a billiárdasztal felé. Ezektől kicsit távolabb egy hatalmas nagy kanapé foglalt helyet, vele szemben pedig minden videojátékozáshoz használatos eszköz. – Vannak napok, amikor itt is ebédelnek, együtt – intettem a hosszú faasztalok felé a terem másik végében. – Itt van még a jegyirodánk is, kicsit messzebb pedig egy fanshopot is találsz.

Ahogy továbbhaladtunk a folyosókon, a fehér falakon a csapat eddig elért eredményei kísértek minket végig. Ott álltak a megnyert bajnokságok, német kupák, BL, illetve kisebb-nagyobb elhódított serlegek pontos dátumai, amik előtt Mia le is ragadt egy pár pillanatra bámészkodni. Mivel nekem nem volt akkora csoda ez a hely, hiszen nap mint nap itt ütöttem el az időmet, nem álltam le vele együtt nézelődni, inkább haladtam tovább, hogy minél előbb letudjuk ezt az egész idegenvezetősdit.

Megmutattam neki a legmodernebb eszközökkel felszerelt edzőtermet, a masszázsrészleget, a medencékhez is elvittem őt, vetettünk egy pillantást az itteni öltözőkre, végül a kényelmes bőrszékekkel ellátott moziteremben lyukadtunk ki, ahol ismét elidőztünk egy darabig, mert Mia nem bírta megállni, hogy ne ücsörögjön ott egy darabig, miközben csak bámul előre csodálkozva. Ha belegondoltam, hogy egyszer én is ilyen lehettem… Te jó isten!

Miután hajlandó volt ismét a feladatunkra koncentrálni, egy ajtóhoz mentünk, ami kivezetett az épületből a szabadba.

- A játékosok általában a hétfőt kapják meg szabadnapnak, ezért nem dolgozik jelenleg senki a pályákon – magyaráztam, miközben elindultunk a zöld gyep mentén. – Az edzéseket több gyakorlatra bontják fel, például van, aki csak futómunkát végez. Gondolom, ezeket kell majd megfigyelned a hét során. Ha kérdésed van, hozzám is fordulhatsz, de biztosabb, ha az edzőktől érdeklődöd meg.

Meséltem neki az edzések rendjéről, a nyílt edzésekről, és minden ehhez kapcsolódó dologról, ami hirtelen eszembe jutott és fontosnak tartottam megemlíteni. Az elején még figyelt rám, később azonban feltűnt, hogy nem arra koncentrál, amire kellene. Nem értettem, hogy ha ez a feladat annyira fontos neki, akkor miért nem tudja komolyan venni? Miért nem figyel rám, miközben magyarázok neki? Már a legelején sejtettem, hogy ez lesz ebből az egészből, ezért is nem akartam elvállalni a rám bízott feladatot.

- Amelia, figyeltél? – fordultam hozzám számonkérően, miután tíz percet beszéltem hozzá folyamatosan úgy, hogy az összes szavamat eleresztette a füle mellett. Idejét láttam alávetni őt egy tesztnek, amin nyilvánvalóan csúfosan meg fog bukni.

- Persze, Tori – vágta rá. Az általam olyannyira gyűlölt becenevem hallatán megrándult az arcom. – Viszont nem szeretem, ha a teljes nevemen szólítanak. Hívj csak Miának! – próbálta terelni a témát.

- Én pedig kifejezetten utálom, ha valaki Torinak nevez – közöltem vele hűvösen. – Ria, oké? – Fülét-farkát behúzva bólintott, én meg elégedetten nyugtáztam magamban, hogy most már talán nem lesz vele gond a továbbiakban. Azért a tesztet még nem zártam le, volt egy utolsó lehetősége, hogy jóvátegye, hogy nem figyelt. – Akkor menjünk – engedtem őt előre. Kíváncsi voltam, jó irányba indul-e el, de csak állt ott előttem, mozdulatlanul. Végül sikerült leküzdenie a büszkeségét, és visszafordult hozzám.

- Hova is megyünk? – kérdezte. Sejtettem, hogy ez lesz. Megforgattam a szemem, aztán kielőztem őt és elindultam a kijárat felé, itt ugyanis véget ért a napi programunk, mehettünk a stadionba. Beültünk a kocsimba és nekivágtunk a néhány perces útnak. Vezetés közben én megterveztem, hogy milyen sorrendben fogunk végighaladni a hatalmas létesítményen, Mia pedig beszélt hozzám valamit, de bevallom, most én nem figyeltem egy szavára sem. Túlzottan lefoglalt, hogy kitaláljam a lehető legrövidebb útvonaltervet az Allianz Arenában.

Érkezés után elsőként megmutattam neki, hogy ha rögtön belép az ajtón, mit merre fog találni, melyik irányba kell elindulnia, ha nem akar célt téveszteni. Megint azt láttam rajta, hogy bólogatás közben el-elkalandozik a tekintete, és sűrűn pillant a pálya irányába, de ezúttal nem szóltam rá. Az ő baja, ha lemarad dolgokról. Még egyszer biztosan nem fogom elmagyarázni neki.

- Itt a sajtóterem – nyitottam be az egyik ajtón, miután végeztem a mondókámmal. A szoba elrendezése nem lehetett ismeretlen számára, hiszen nagyban hasonlított egy egyetemi előadóteremhez. Éppen csak a padok hiányoztak. – A meccsek előtt, illetve után ide gyűlnek be az újságírók, riporterek, hogy feltegyék a játékosoknak a kérdéseiket.

- Hű, jó nagy! – jegyezte meg.

- Általában maximum három játékos ül a mikrofonok mögé, és körforgásszerűen váltják egymást – tettem hozzá, az ő mondatát figyelmen kívül hagyva. Szerencsére most nem akart percekig bámészkodni, meg kipróbálni, hogy kényelmesek-e a műanyag székek, úgyhogy haladhattunk tovább az öltözők felé.

Odabent makulátlan tisztaság, rend és valamilyen friss, tengerpartot idéző tisztítószer illata fogadott minket. Valószínűleg nem sokkal takarítás után érkeztünk. Itt sok mindent nem tudtam elmagyarázni Miának, de felajánlottam, hogy ha akarja tudni, melyik játékos hol foglal helyet a meccsek alkalmával, akkor azt megmondom neki. Ezzel elvoltunk egy darabig, gyanítom, az összes kedvencét felsorolta nekem. Innen az általam oly jól ismert masszázsszobába vittem őt, pár szóban összefoglaltam a saját munkám lényegét, majd indultunk is tovább. Nagyon untam már ezt a körbevezetést, és most már szerettem volna minél előbb befejezni. Éppen ezért a stadion többi részének bemutatását rövidre zártam. Egyébként is, Mia sem figyelt már arra, hogy miről beszélek, annyira be volt sózva, hogy láthassa a pályát. Nem is húztam tovább az időt, a játékosfeljáróhoz vezettem őt, és most az egyszer hagytam, hogy szinte tátott szájjal bámulja percekig a falon függő címert, meg a körülötte lévő dolgokat.

Azt hittem, a pálya szélére lépve tesz majd valami megjegyzést, mint a sajtószobában, de meg sem szólalt, csak lenyűgözve nézelődött jobbra-balra. Meg tudtam érteni őt, én is ugyanígy álltam itt, amikor elkezdtem a csapatnál dolgozni. Előtte jártam már ugyan a stadionban, hiszen a mérkőzések rendszeres látogatói voltunk a családdal, de így üresen valahogy még nagyobbnak, és még lélegzetelállítóbbnak tűnt, mint szurkolókkal tele. Nem tudom miért, de így volt.

- A fűre nem léphetünk rá, viszont visszamegyünk, és megmutatom a VIP részleget – zökkentettem vissza Miát a valóságba. Eleget ácsorogtunk ott, ideje volt haladnunk, ha végezni akartunk még a mai délelőtt folyamán.

Nem sűrűn fordultam meg a különleges vendégeknek fenntartott, étteremmel felszerelt helyen; életemben talán kétszer, ha ültem ott, így jóformán nekem is újdonság volt a látvány. A pálya, illetve az egész stadion minden szegletét tökéletesen be lehetett látni innen, egyszerűen fantasztikus volt. Itt töltöttük el a legtöbb időt, a széksorok között sétálgattunk, megmutattam neki a különböző szektorokat, aztán visszamentünk legfelülre és még egyszer körülnéztünk, minden egyes részletet az eszünkbe vésve.

- Egyszer, gyerekként voltam itt meccsen – szólalt meg, ezzel megtörve a varázst. – Azóta szeretem a csapatot, és csodálom a meccsek légkörét.

- Igen, valóban leírhatatlan – bólintottam egyetértően, közben pedig azt gondoltam, ezt bár ne mondta volna. Jobb volt, míg nem tudtam, hogy csak azért van itt, mert rajong a csapatért. Ezzel újabb rossz pontot szerzett nálam, mellesleg ha belegondoltam, miket fog művelni, ha találkozik a srácokkal… Csak remélni tudtam, hogy nem ugrik majd visítva a nyakukba, és ki tud majd nyögni nekik kettőnél több értelmes mondatot. Jól meg kellett gondolnom, magammal vigyem-e délután David grillpartijára, de végül arra jutottam, gonosz dolog lenne otthon hagyni őt.

A gyomrom hangos korgással jelezte, hogy ideje lenne ennem valamit a reggeli müzli után, és amúgy is végeztünk a mai programokkal, úgyhogy szóltam Miának, hogy most már indulunk haza. A legrövidebb utat választottam a stadiontól hazáig, hiszen jól hallottam, hogy ő is legalább olyan éhes lehet, mint én. Nem hiányzott, hogy Karl kiakadjon rám, amiért éheztetem az unokahúgát, szóval inkább siettem.

Otthon megmutattam neki a szobáját, meg nagyjából azt is, hogy melyik helyiséget hol találja, aztán egyedül hagytam, hogy kipakolhasson, én pedig a konyhába mentem elintézni egy telefont. Davidet hívtam, hogy mikor mehetünk át, mert már mindketten iszonyat éhesek vagyunk. Korábban már említettem neki, hogy díszvendéget is viszek hozzá, így nem érte meglepetésként a többes szám. Azt mondta, akár indulhatunk is, a hús már javában sül.

- Nagyszerű, akkor tíz perc és ott vagyunk. – Gyors búcsú után letettem, Mia pedig pontosan ekkor lépte át a küszöböt, és arról kezdett érdeklődni, tud-e valamiben segíteni nekem.

- Nem, nem kell, mert nem itthon fogunk enni – válaszoltam. – Meg lettünk hívva egy grillpartira. Ha készen vagy, akár indulhatunk is. Nem megyünk messzire, mindössze két perc séta lesz az egész.

Úgy is volt, ahogy mondtam, egy utcányit kellett sétálnunk, aztán már ott is álltunk az általam oly jól ismert ház előtt. Megnyomtam a csengőt, és vártam, hogy David kijöjjön elénk. Na és közben kíváncsi voltam, mit fog reagálni Mia, ha megtudja, kihez is érkeztünk. Elmosolyodtam, ahogy megláttam azt a meglepettséget az arcán, mikor észrevette a közeledő házigazdát. Amíg ő próbálta rendezni az arcvonásait, én átöleltem a középpályást, majd bemutattam őket egymásnak. Amíg ők a puszilkodással voltak elfoglalva, elfordultam, hogy Mia ne lássa, ahogy a zavart arckifejezésén nevetek.

- Remélem, már éhesek vagytok, lányok, mert hamarosan ehetünk. Még egy kicsit sütnöm kell a húst – mesélte David, miközben az udvarra terelt minket. A grillsütőhöz lépett, én meg vele tartottam, hogy segítsek neki, ha kellene. Váltottunk pár szót, kérdezte, hogy milyen volt a körbevezetés, aztán beküldött a konyhába, hogy a hűtőből hozzak ki magunknak valami innivalót. Amikor visszaértem, ránk parancsolt, hogy ne ácsorogjunk felette, inkább foglaljunk helyet.

- Jóban vagy a játékosokkal? – kérdezte Mia, miután leültünk a már előre megterített asztal mellé.

- Persze, szinte mindenkivel. Nem nehéz velük jól kijönni, de majd te is rájössz, mert lassan biztos beesnek még páran – feleltem, majd a kezébe nyomtam az üvegpoharat, amibe az imént töltöttem neki gyümölcslevet.

Én magam sem tudtam, hogy ki jön még rajtunk kívül, de nem is ez érdekelt leginkább, hanem hogy mit fog reagálni Mia, amikor befut három-négy Bayern sztár. Kíváncsi voltam, előjön-e belőle a rajongó énje, vagy tudja majd kezelni a helyzetet, és megőrzi a hidegvérét. Az eddigiekből azt szűrtem le, hogy képes visszafogni magát, de ugyanakkor az is feltűnt, hogy teljesen máshogy viselkedik, mint a délelőtt folyamán. Nem csacsogott összevissza, de még mosolyogni is alig láttam, pedig a körbevezetésen le sem lehetett lőni őt. Azért azt reméltem, hogy nem fog egész délután egymagában, unatkozva ücsörögni itt, és nem követeli majd korábban a tervezettnél, hogy menjünk haza, hanem valamelyik játékossal megtalálja a közös hangot és visszatér a délelőtti önmagához. Mondjuk az arckifejezése nem erről árulkodott, mikor bemutattam a sorban érkező Basti, Thomas és Shaq hármasnak.

A srácok a hintaágyba telepedtek, és beszélgetni meg viccelődni kezdtek, én pedig egyedül maradtam Miával, aki továbbra is sztrájkolt beszéd terén. Így viszont hamar eluntam, hogy csak ott ülünk egymás mellett némán, ezért felálltam és Davidhez sétáltam, hogy ne magányosan sütögesse a húst.

- Mi a helyzet? – érdeklődte meg, mikor közelebb értem hozzá. – Nem tűnik valami beszédesnek – vette halkabbra a hangját, és Miára nézett, aki csak ült ott az asztalnál, egyedül, és néha el-elmosolyodott Thomas hülyeségein, amivel folyamatosan szórakoztatta a társaságot.

- Délelőtt nem ilyen volt. Az a baj vele, hogy meg van veszve értetek, és nem tudja kezelni a helyzetet. Azért hoztam el, hogy hozzászokjon, hogy egy hétig a kedvencei fogják körülvenni. Inkább itt jöjjön ki belőle ez a viselkedés, mint mondjuk holnap.

- Igazad van – bólintott. Több szó nem esett a vendégemről, inkább bekapcsolódtunk a többiek által folytatott beszélgetésbe, nevettünk Müller idióta nevetésén, és jól éreztük magunkat. Beismerem, Miáról teljesen meg is feledkeztem, és nem foglalkoztam vele, hogy ő is élvezi-e a bulit. Egy kis idő után David hívta fel rá a figyelmemet, hogy már nem egyedül ücsörög, hanem Basti társaságában.

- Neki ugye van barátnője? – pillantottam a harmincegyesünkre összevont szemöldökkel. David csak hangosan felnevetett válaszadás helyett, majd miután kiszórakozta magát a kérdésemen, megjegyezte, hogy szerinte nem kell amiatt aggódnom, hogy Basti rámozdul Miára. – El tudom képzelni Karlról, hogy levágná a fejem, ha úgy szolgáltatnám vissza az unokahúgát, hogy összejött Bastian Schweinsteigerrel – tűnődtem el. – Köztük azért van korkülönbség. Na, mindegy. Mikor lesz kész a kaja? Éhen halok – panaszkodtam Davidnek, akinek meg melege lehetett, mert úgy döntött, megszabadul a pólójától.

- Még öt perc – fordította meg az egyik hússzeletet tettetett nagy szakértelemmel. – Addig bemész a salátáért?

- Persze – feleltem. Úgy ismertem már a házát, mint a tenyeremet, szóval esély sem volt arra, hogy eltévesszem a konyhát. Kivettem a hűtőből a nagy fémtálba borított zöldségeket, az oldalsó rekeszből az öntettel teli üveget, kivittem az udvarra és letettem Mia elé az asztalra. Ő még mindig Bastival beszélgetett, de az elcsípett mondatokból arra következtettem, hogy a középpályást is csak az élettörténetével fárasztja. De legalább beszélgetett valakivel, nem csak ült és unatkozott.

- Kész a kaja! – kiabált David, mire mindenki felkapott az asztalról egy tányért és odasereglett a grillrács köré. A nagy sorba állást egy kis közjáték zavarta meg, Shaqirinak ugyanis sikerült annyit innia a délután folyamán, hogy ne vegye észre a galád módon útjába álló széket. A földet érést követően szitkozódott egy sort, feltápászkodott, leporolta magát, majd elkezdett veszekedni a székkel, hogy miért nem tudott kitérni előle, mikor látta, hogy jön. Amikor pedig már azt képzelte, hogy a szék is beszél hozzá, ráadásul kötekszik vele, már mindannyian a hasunkat fogtuk a nevetéstől. Végül, amikor rájött, hogy ő a jókedv okozója, még szándékosan rá is játszott egy kicsit, aztán viszont abbahagyta a komolytalankodást és ő is sorba állt a tányérjával.

- Jót beszélgettetek Bastival? – ültem le Mia mellé, miután én is megkaptam a nekem járó adagot. Annak ellenére, hogy ott volt a nagy asztal, szinte mindannyian a hintaágyban ülve láttunk neki a hús meg a saláta elfogyasztásának.

- Ha mindenki olyan, mint Basti, akkor tényleg nem nehéz velük kijönni – válaszolt, miután lenyelte a szájában lévő falatot. – Lehet egy kérdésem? – kérdezte aztán hirtelen. Meglepődtem a témaváltáson, de megvontam a vállam. Érdekelt, mire volt kíváncsi velem kapcsolatban, hiszen a nap folyamán eddig nem sok érdeklődést mutatott irántam. – Együtt vagytok Alabával? – Ez a kérdés legalább annyira meglepett, mint az előző. Davidre pillantottam, aki Shaqirivel nevetett valamin, és eltűnődtem rajta, hogy vajon mi történt kettőnk közt a délután folyamán, amiből Mia azt szűrte le, hogy együtt vagyunk.

- Nem, dehogyis! – vágtam rá végül az igazságnak megfelelően. – Csak jó barátok vagyunk

- Ühüm – bólogatott idegesítő, mindentudó vigyorral az arcán.

- Tényleg így van – hangsúlyoztam ki a tényleg szót, hogy eljusson az aprócska agyáig. Egy pillanat alatt sikerült felhúznia.

- Szerintem nincs barátság fiú és lány között – okoskodott tovább, mire közöltem vele, hogy akkor nyissa ki a szemét, mert itt a példa, hogy igenis van, de ő továbbra sem szállt le a témáról. - Ha van is, akkor hosszútávon biztos átalakul – rántotta meg a vállát. Ez a flegma mozdulat végképp kihúzta nálam a gyufát, úgyhogy fogtam a tányéromat és inkább átültem az asztalhoz, Thomas mellé és beszédbe elegyedtem vele. De mivel jócskán dolgozott még bennem a düh, a felét sem fogtam fel annak, amit mondott, pedig biztosan szórakoztató volt. A viccei helyett azonban végig az járt a fejemben, hogy mégis hogy a fenébe fogok kibírni e mellett a lány mellett még hat teljes napot, mikor már most ott tartok, hogy egyetlen szavával képes az őrületbe kergetni. Annyi biztos volt, hogy nem küldhetem haza. Ha már elvállaltam a feladatot, akkor így vagy úgy, de végig kell szenvednem vele azt az egy hetet.

Előzetes

Sziasztok! Vasárnap megkapjátok az én 2. részemet is, remélem már várjátok! Addig is itt egy kis előzetes belőle:

Azt hittem, a pálya szélére lépve tesz majd valami megjegyzést, mint a sajtószobában, de meg sem szólalt, csak lenyűgözve nézelődött jobbra-balra. Meg tudtam érteni őt, én is ugyanígy álltam itt, amikor elkezdtem a csapatnál dolgozni. Előtte jártam már ugyan a stadionban, hiszen a mérkőzések rendszeres látogatói voltunk a családdal, de így üresen valahogy még nagyobbnak, és még lélegzetelállítóbbnak tűnt, mint szurkolókkal tele. Nem tudom miért, de így volt.

- A fűre nem léphetünk rá, viszont visszamegyünk, és megmutatom a VIP részleget – zökkentettem vissza Miát a valóságba. Eleget ácsorogtunk ott, ideje volt haladnunk, ha végezni akartunk még a mai délelőtt folyamán.

Nem sűrűn fordultam meg a különleges vendégeknek fenntartott, étteremmel felszerelt helyen; életemben talán kétszer, ha ültem ott, így jóformán nekem is újdonság volt a látvány. A pálya, illetve az egész stadion minden szegletét tökéletesen be lehetett látni innen, egyszerűen fantasztikus volt. Itt töltöttük el a legtöbb időt, a széksorok között sétálgattunk, megmutattam neki a különböző szektorokat, aztán visszamentünk legfelülre és még egyszer körülnéztünk, minden egyes részletet az eszünkbe vésve.

- Egyszer, gyerekként voltam itt meccsen – szólalt meg, ezzel megtörve a varázst. – Azóta szeretem a csapatot, és csodálom a meccsek légkörét.

- Igen, valóban leírhatatlan – bólintottam egyetértően, közben pedig azt gondoltam, ezt bár ne mondta volna. Jobb volt, míg nem tudtam, hogy csak azért van itt, mert rajong a csapatért. Ezzel újabb rossz pontot szerzett nálam, mellesleg ha belegondoltam, miket fog művelni, ha találkozik a srácokkal… Csak remélni tudtam, hogy nem ugrik majd visítva a nyakukba, és ki tud majd nyögni nekik kettőnél több értelmes mondatot. Jól meg kellett gondolnom, magammal vigyem-e délután David grillpartijára, de végül arra jutottam, gonosz dolog lenne otthon hagyni őt. 

2. rész

Idegenvezetés

Egész hétvégén olyan voltam, mint egy mérgezett egér. Ide-oda szaladgáltam, többször is majdnem felborítva nagybátyámat, egyszerűen képtelen voltam lenyugodni. Szinte el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen a házi feladatom, és nem egy nyereményutazás. A kedvenc csapatommal tölthetek el egy teljes hetet. Szombaton még sokáig csak ültem, mintha nem is fogtam volna fel, hogy milyen lehetőséget kaptam, a délután folyamán és vasárnap azonban duplán kitomboltam magam. Hiába próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, képtelen voltam, és végül fel is adtam. Inkább most jöjjön ki, mint akkor, amikor ott vagyok.

Karl felajánlotta, hogy hétfőn, amikor megy a munkahelyére, tesz egy kis kerülőt, és kidob az edzőközpontnál, így arra sem volt gondom, hogy a fél várost átbuszozzam. Tudni illik, München nem egy kicsi város, és mi a másik felében laktunk.

Vasárnap estére úgy éreztem, hogy lenyugodtam. A bőröndöm ruhákkal és egyéb szükséges dolgokkal megtömve az ajtóm mellett állt, hogy reggel csak bele kelljen kapaszkodnom, és indulhassunk is. Mindent ellenőriztem, szóval semmi okom nem volt az idegeskedésre. Reggelre azonban visszatértem a mérgezett egérke üzemmódhoz, úgyhogy Karl könyörögve kért, hogy üljek le valahová, egyem meg a reggelimet, aztán szépen, nyugodtan induljunk útnak. Próbáltam így tenni, de az izgatottságtól gyors ritmust dobolt a lábam a padlón, és a zsömlémnek csak a fele fért a gyomromba. Nagybátyám képtelen volt tovább hallgatni és nézni ténykedésemet, ezért kijelentette, hogy hamarabb indulunk.

Az úton szorosan összeszorítottam a szám, és kezemet a térdemen tartottam. Nem akartam hülye rajongónak tűnni, aki hisztizni kezd, ha találkozik a kedvenceivel, illetve nem szerettem volna idegesíteni a sofőrömet sem. Ezekhez hasonló gondolatokkal sikerült újra normálissá válnom egészen addig, amíg a Säbener Straßéra nem értünk. Elvarázsolva néztem a hosszú épületre, miközben sokadik alkalommal is megköszöntem Karlnak, hogy lehetővé tette ezt nekem, na meg, hogy elhozott. Miután leállította a kocsit, mind a ketten kiszálltunk. Segített kihalászni a csomagtartóból a táskámat, majd megölelgetett, és ellátott pár tanáccsal. Többek között arra is megkért, hogy ne keveredjek bajba, és legyek jó kislány.

Az ismerőse, akinél a héten lakni fogok, még nem érkezett meg, hiszen korábban értünk ide a megbeszéltnél, de biztosítottam róla, hogy innen egy tapodtat se mozdulok egyedül, így ígéretem után visszaült az autóba, és integetés után elindult a munkahelyére. A telefonomon megnéztem, hány percet kell még egyedül töltenem, és a szabad negyedórámat kihasználva felhívtam anyát, hogy elújságoljam neki, megérkeztem.

A szüleim mindig támogattak, még annak ellenére is, hogy utálják, hogy nem otthon lakok. Azt hiszik, hogy a költözéssel elveszítettek, de ez egyáltalán nem így van. Sűrűn járok haza, és van olyan is, amikor ők jelennek meg egy kis időre Münchenben. A csapattal töltött hétnek azonban cseppet sem örültek. Nem szerették volna, ha újságok címlapján feszítettem volna, és hiába mondtam neki, hogy senkinek nem fogok feltűnni, csak a feladatomra fogok figyelni, továbbra is csak a szájukat húzták. Az az egy szerencsém volt, hogy már felnőtt voltam, így nem szólhattak bele az életembe.

- Szia – köszörülte meg valaki a torkát mögöttem. Megfordultam, hogy megbizonyosodjam sejtésemről, miszerint Karl ismerőse érkezett meg. – Victoria Weiß – nyújtotta felém kezét, amit elfogadtam.

- Amelia Schneider. – Amint kimondtam a nevem, vissza is húzta a kezét. Minden bizonnyal, nem egy ölelgetős, puszilgatós lány, de legalább első ránézésre nem volt sokkal idősebb nálam. Féltem attól, hogy valaki olyat kapok, akivel nem tudok majd szót érteni. Ráadásul én elhamarkodottan alakítottam ki a véleményemet az emberekről, és ha egyszer valamit elkönyveltem, akkor az nehezen változott meg a későbbiekben.

- Először körbevezetlek itt, a központban, aztán megmutatom a stadiont is. Nem tudom, milyen anyagra van szükséged, de ami lényeges, azt majd leszűröd magadnak, és szépen megjegyzed. – Beleegyezésem jeléül bólintottam egyet, miközben ő már meg is indult befelé. Nekem viszont volt egy problémám, amiért nem szégyenlősködtem szólni.

- A bőröndömet esetleg nem tudom valahová lerakni? Nem lenne túl kényelmes végig magam után vonszolni.

- Rakjuk be a kocsimba! – fordult vissza, én pedig követtem a fekete járműig, majd mikor felnyitotta a csomagtartót, bedobtam a cuccaimat. – Más valami? – nézett rám, de mivel nemet intettem a fejemmel, elindultunk a bejárat felé.

Furcsa volt az a hivatalos stílus, amivel beszélt hozzám. Távolságtartó volt, és ez egyáltalán nem volt az ínyemre. Jobbszerettem, ha már az első találkozás alkalmával felszabadultan tudok nevetgélni az emberekkel, és nem merev háttal kell hallgatnom. Hogy próbáljam feloldani a számomra kényelmetlen légkört, mesélni kezdtem magamról, az életemről, hogy minek tanulok, miért kellett idejönnöm és minden másról, ami éppen eszembe jutott. Szerencsére jó hallgatóságnak bizonyult, így reméltem, hogy majd belekérdez valamibe, amiről tovább regélhetek, de nem jöttek be számításaim, sőt, amikor szemrebbenés nélkül kezdte meg az idegenvezetést, még azon is elgondolkoztam, hogy hallott-e valamit az élettörténetemből.

- Itt a földszinten főként csak átszaladni szoktunk, mert az edzőpályák az épület mögött vannak, a fontosabb irodák pedig a felsőbb emeleten. Azokat valószínűleg nem is áll módomban megmutatni, mert minden percben dolgoznak, itt lent viszont tudok mutatni pár érdekességet. A srácok rengeteg időt töltenek itt, ahogy látod mindenféle szórakozási lehetőség adott számukra – mutatott körbe a pingpongasztalokkal, csocsókkal és egyéb dolgokkal felszerelt helyiségekben.

Ahogy haladtunk, a falakon a csapat eddig eredményei díszelegtek, pontosan jegyezve az évszámot, amikor bajnokságot, kupát vagy Bajnokok Ligáját nyertek. Felemelő volt az évszámok előtt állni, és csodálatos érzés volt egybe látni a sikerrel befejezett éveket. Büszke voltam arra, hogy ennek a csapatnak szurkolok. Annyira elmerültem a fal tanulmányozásában, hogy észre se vettem, Victoria már jóval odébb járt. Sietve mentem utána, hogy ne hagyjon el, és figyeltem rá, hogy többször ne maradjak le.

Innentől kezdve egyik bámulatból estem a másikba. Az egész épület az ebédlőtől kezdve, a játéktermeken át, az edzőtermekig jól felszerelt volt. Ha valaki elvesztené a vagyonát, jöhetne ide lakni, hiszen minden megvan, ami kell, sőt még több is.

Egy ajtóhoz mentünk, ami kivezetett az épületből a levegőre. Előttem zöld fű terült el, és bármerre néztem csak a szépen művelt zöld tengert láttam. Imádtam.

- A játékosok általában a hétfőt kapják meg szabadnapnak, ezért nem dolgozik jelenleg senki a pályákon. Az edzéseket több gyakorlatra bontják fel, például van, aki csak futómunkát végez, gondolom, ezeket kell majd megfigyelned a hét során. Ha kérdésed van, hozzám is fordulhatsz, de biztosabb, ha az edzőktől érdeklődöd meg. – Remek, magyarul őt hagyjam békén? Remélem, nem erre célzott.

Miközben a fű mentén körbesétáltunk, folyamatosan magyarázott, ám hiába próbáltam figyelni, és megjegyezni az információáradatot, hamar elkalandoztak a gondolataim. Nem úgy tűnt, mintha szívesen magyarázott volna, de nem értem, hogy akkor miért vállalta el. Ha nem férek bele az idejébe, akkor miért mondta, hogy egy teljes hetet itt tölthetek? Hiszen nekem elég lett volna egy edzés is, attól függetlenül, hogy lényegesen jobban örültem a teljes hétnek. Ám a reggeli, képzelt mennyországomat Victoria pillanatok alatt összetörte.

- Amelia, figyeltél? – fordult hozzám számonkérően. Felháborodása teljesen jogos volt, ugyanis fogalmam sem volt, mit mondott az előbb.

- Persze, Tori. Viszont nem szeretem, ha a teljes nevemen szólítanak. Hívj csak Miának! – A nevem sérelmezése jó elterelő hadműveletnek bizonyult.

- Én pedig kifejezetten utálom, ha valaki Torinak nevez. Ria, oké? – Nos, minden bizonnyal, nem most loptam be a szívébe magamat, de legalább a névkérdést lerendeztük, és ebből már nem lesznek problémák. Bólintottam, mert megszólalni már alig mertem. Ki tudja, hogy mivel mondok rosszat. – Akkor menjünk – mutatott maga elé. Tesztelni akarta, hogy tényleg figyeltem-e, és tökéletes módszert választott ahhoz, hogy az első akadálynál megbukjak.

- Hova is megyünk? – néztem rá hátra elhúzva a számat, közben már előre féltem a letolástól, ami végül nem érkezett meg. A szemét forgatva indult meg előttem, így nekem csak az volt a dolgom, hogy kövessem.

Mint kiderült a központban véget ért az idegenvezetés, így következő turistalátványosságként az Allianz Arena következett. Egyetlen egyszer jártam ott, de akkor még nagyon kicsi voltam, szinte már alig emlékszem. De akármilyen apró is voltam, ott felfogtam, hogy milyen az, amikor valakit, valamit támogatnak. Én akkor és ott váltam focikedvelővé, hiszen a hangulat az én tizenegy éves szívemhez is elért, és rögtön magával is ragadott. A mai napig imádtam hallgatni, ahogy a stadion zsong a szurkolók hangjától. Ellenben velem, anya utálta. Világéletében irtózott a tömegtől, így semmi szépet nem látott a 70.000 fős stadionban és a hangos kiabálásban.

Attól a perctől fogva, hogy Ria kinyitotta az ajtókat, és beléptünk az épületbe, a pályát akartam látni, de nem szóltam. Ennyi idő alatt is sikerült rájönnöm, hogy gondosan felépítette magában az állomásokat, sőt talán az egész életét, és ha valaki beleszól vagy belezavar a menetrendjébe, akkor nagyon mérges lesz, így hát csendben, bőszen bólogatva sétáltam mellette.

- Itt a sajtóterem. A meccsek előtt, illetve után ide gyűlnek be az újságírók, riporterek, hogy feltegyék a játékosoknak a kérdéseiket.

- Hű, jó nagy! – kotyogtam közbe, mert nem bírtam szó nélkül hagyni. Sose gondoltam volna, hogy ennyi embert engednek be, de különben is mi értelme van, hogy negyven újságtól ideküldenek egy-egy embert, majd másnap mindegyik újság ugyanazt a hírt, ugyanazokkal a mondatokkal közli?

- Általában maximum három játékos ül a mikrofonok mögé, és körforgásszerűen váltják egymást – tette még hozzá, amit szeretett volna, majd hagyta, hogy még egyszer körülnézzek, azután viszont kimentünk a folyosóra, és elindultunk a másik irányba, az öltözők felé.

Most teljesen üresek voltak, nem voltak felakasztva a mezek, nem voltak kitéve a cipők és papucsok, helyette óriási rend és tisztaság uralkodott. Biztos vagyok benne, hogy a Bayernnél a takarítóstáb is szakavatott. Hihetetlen, hogy milyen precizitással figyeltek mindenre a csapatnál… és a luxust sem vetették meg. Az öltözőhöz tartozott egy szoba, ahol ágyak voltak letéve, mint kiderült itt kapták meg a meccs után a játékosok a lazulást egy masszázs keretében.

Innen lépcsőkön kezdtünk el lefelé menni, ami a kijáróhoz vezetett. A csapat itt vonul el minden hétvégén, amikor ki kell menniük a pályára. Alig fogtam fel, hogy a kedvenceim ugyanazon a piros szőnyegen álltak, mint én. Kétoldalt a falon ott díszelgett a címer, alaposan tanulmányoztam, miközben elhaladtunk mellette, hibát persze, ha évezredekig álltam volna előtte, se találtam volna.

Pár lépcsőfokot kellett még megtennem felfelé, hogy ott álljak a pálya szélén, a világ legszebb stadionjában, és szájtátva bámuljam nagyságát. Eljött az életemben az a pillanat, amikor nem akartam megszólalni. Ez így, csendben volt tökéletes.

- A fűre nem léphetünk rá, viszont visszamegyünk, és megmutatom a VIP részleget.

Már előre tudtam, hogy milyen kilátás fog rám várni onnan fentről, és nem csalódtam az általam elképzelt képben. Középen a rikító zöld színű fű újabb ámulatba ejtett, de nem akartam elsiklani a lelátók mellett sem. Sokáig álltam az ajtó előtt, csodálva a helyet, és most az egyszer Ria sem szakította szét ábrándozásaimat. Talán, ő is ugyanannyira csodálta a helyet, mint én.

- Egyszer, gyerekként voltam itt meccsen – szólaltam meg. – Azóta szeretem a csapatot, és csodálom a meccsek légkörét.

- Igen, valóban leírhatatlan – bólintott egyetértően. – Hazaviszlek, hogy berendezkedhess a szobádba, mára nincs több programunk, úgyhogy pihenni is tudsz.

Fel se tűnt, hogy így elszaladt az idő. Már jócskán elmúlt ebédidő, de csak a kocsiban kezdett el sztrájkolni a gyomrom, amiért nem jutattam bele megfelelő mennyiségű ételt, hiszen én ma még csak egy fél zsömlét ettem. Valószínűleg Ria is hallotta, hogy éhes vagyok, ezért nem szóltam külön. Amikor megérkeztünk a házába, megmutatta, hogy melyik szoba lesz az enyém, és magamra hagyott, hogy kipakolhassak, berendezkedhessek, ő pedig megígérte, hogy addig összeüt valami ehetőt.

A szoba viszonylag nagy volt, így bőven elfértem benne, főleg, hogy nem sok cuccot hoztam magammal, és barátságos, halványzöld színű volt. A szín eszembe juttatta a gyerekkoromat, mert a szüleimnek is ehhez hasonló árnyalatú szobájuk volt, legalábbis addig, amíg én össze nem firkáltam mindenféle színű tollal és ceruzával. Jót mosolyogtam saját butaságomon, miközben kínlódva néztem a táskámra. Nem sok kedvem volt pakolászni, de tudtam, hogyha nem akarom egész héten a bőröndömből keresgetni a ruhát, akkor kénytelen leszek valamikor megcsinálni, és a most jó időnek tűnt. Siettem, mert nem akartam egyedül hagyni Riát, ha már befogadott, az az alap, hogy amiben tudok, segítek neki, így amint a cuccom nagy részét a szekrénybe raktam, kimentem és meg is kérdeztem, hogy tudok-e valamiben segédkezni.

- Nem, nem kell, mert nem itthon fogunk enni – válaszolta. – Meg lettünk hívva egy grillpartira.

Nem kaptam bővebb információt, nem is kérdeztem rá, de örültem, hogy nem kettesben leszünk. Mármint adni akartam neki egy esélyt, hogy bebizonyítsa, nem unalmas ember, de nagyon féltem, hogyha ketten maradunk, akkor vagy felszínes dolgokról fogunk beszélgetni vagy semmiről. Nagyon kényelmetlen lett volna, ezért tartottam jó ötletnek, hogy elmenjünk arra a sütögetésre. Talán a barátai között máshogy viselkedik majd, és jobban megismerhetem, mert nem akartam az első pár óra alapján megítélni. Próbáltam az ő fejével gondolkozni, mentegetni, de az előítéletességem miatt mindig csak oda lyukadtam ki, hogy nem szimpatikus, éppen ezért elhatároztam, hogy ma este hagyom, hogy bebizonyítsa, rosszul gondolom.

Gyalog indultunk el, mert állítása szerint csak a következő utcába megyünk, és ezért felesleges kocsiba ülni. Igaza volt, az egész nem vett igénybe két percnél többet, így szerencsére a kínos csendet is elkerültük.

A ház, amihez megérkeztünk nagy volt, és oldalra elnézve láttam, hogy egy kisebb kert is tartozik hozzá. Kíváncsi voltam, hogy hányan leszünk és milyenek a barátai, ám mindenre számítottam, csak arra nem, ami valójában történt. Nagyon meglepődtem, mikor az ajtóban megjelent a mosolygós házigazda, akit én is nagyon jól ismertem, hiszen David Alaba volt az, személyesen.

Megilletődve léptem beljebb Ria oldalán, miközben ő már mutatott is be minket egymásnak. David úgy hajolt oda két pusziért, mintha régi ismerősök lettünk volna, én pedig azt sem tudtam, hova nézzek zavaromban. Becsukta a kaput mögöttünk, aztán a vállunkra tette a kezét, és úgy kezdett el befelé tolni minket, közben pedig már mesélte is, hogy nem sokára elkészül a kaja is, csak még egy kicsit sülnie kell a húsnak. Amikor a hátsó ajtón keresztül a ház mögött, a kertben kötöttünk ki, David rögtön a grillsütőhöz sietett megforgatni az illatozó húst és Ria is vele tartott. Nem akartam lábatlankodni, ezért kicsit távolabb álltam meg, és megvártam, amíg kibeszélik magukat. Miután ez megtörtént a vendégül látónk szinte ránk parancsolt, hogy üljünk le valamelyik székbe vagy a hintaágyba, ahol kényelmesebb, így ezután nem egyedül néztem ki a fejemből, hanem Riával. Rajtunk kívül nem volt más itt, úgyhogy beszélgetést kezdeményeztem.

- Jóban vagy a játékosokkal? – érdeklődtem remélve, hogy nem tűnök tolakodónak.

- Persze, szinte mindenkivel. Nem nehéz velük jól kijönni, de majd te is rájössz, mert lassan biztos beesnek még páran – kaptam meg a választ kérdésemre.

Egyáltalán nem nyugodtam meg a hír hallatán. Nem tudtam, hogyan viselkedjek majd a társaságukban, teljesen kívülállónak éreztem magam, és azonnal rájöttem, hogy ennél még az édes kettes is jobb lett volna.

Véleményem akkor sem változott meg, amikor megjelent a következő focista, aki történetesen a kedvenc játékosom, Bastian Schweinsteiger volt. Na, rá aztán végképp elérhetetlenként tekintettem, nem tudtam elképzelni, hogy együtt nevetek majd vele valamin. Nem sokkal utána Müller és Shaqiri is befutott, és ezzel teljessé vált a létszám. Miután bemutatkoztunk egymásnak, levágták magukat a hintaágyra, mi pedig nem messze tőlük a székeken ültünk. Valamiről beszélgetni kezdtek, de nem akartam, hogy azt higgyék, hallgatózom, ám miután Ria újra lelépett mellőlem Davidhez, képtelen voltam kizárni a beszélgetésüket. Néha jót mosolyogtam magamban az elsütött vicceiken, illetve Thomas roppant nevetséges vihogásán. (http://www.youtube.com/watch?v=giXX-0j9sCQ 1:38-tól)

Közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy Ria és David együtt van-e. Nagyon jól elvoltak, sokat nevettek, és látszólag elég közel álltak egymáshoz, mind testi viszonylatban, mind lelkileg. Viszont azzal, hogy ő az idejét vele töltötte, én megint nem tudtam hozzá közelebb kerülni, és ez bosszantott. Most velem kellene foglalkoznia vagy legalább az ismerkedéssel próbálkoznia, de úgy tűnt, hogy ez őt egyáltalán nem érdekli. Különben is kezdtem magam rosszul érezni. Ez az egyedül üldögélés, magamban mosolygás tipikus lúzer viselkedésre vallott. Basti mentett meg a végső megaláztatástól.

- Bastian bácsi látja ám, hogy valami gond nyomja e icike-picike lány szívét – húzott velem szembe egy széket, amire aztán le is ült. Zavartan mosolyodtam el, miközben aprót ráztam a fejemen.

- Csak gondolkoztam, meg furcsa itt – böktem ki végül. Biztos voltam benne, hogy egyszer az lesz a végem, hogy nem tudom befogni a számat.

- Miért? – csapott le megjegyzésemre, így ha eddig nem, hát most biztosan megbántam, hogy megszólaltam. Nem mondhatom neki, hogy zavarban vagyok a jelenlétük miatt, az olyan bután venné ki magát. Jobb ötlet híján elmeséltem, hogy kerültem én ide, ő pedig figyelmesen hallgatott. Úgy tűnt, tényleg érdekli, amit mondok neki. – Ó, szóval egy jövendőbeli újságíró ül előttem – nevetett. El tudtam képzelni, hogy mennyire szerethette őket.

- Majdnem – bólintottam, hiszen a sportkommunikátoriról nem csak ebbe az irányba lehetett elindulni.

- Szeretnéd, hogy adjak neked interjút? Csak neked, csak most megengedem, hogy bármit kérdezz – dőlt hátra a székben, várva, hogy feltegyek valami izgi kérdés. Nekem viszont eszem ágába sem volt faggatni.

- Nem azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk – mondtam. – Vagy legalábbis te nem – javítottam ki magam, miután rájöttem, hogy de, én pont azért vagyok itt. Jót nevetett rajtam, és végül én is vele nevettem. Szinte nem is értettem, hogy miért féltem a találkozástól. Rá kellett jönnöm, hogy ő is csak egy ember, illetve a többiek is, akik jókedvűek, jófejek és nem esznek meg vacsorára.

Reméltem, hogy már nem kell sok idő a husinak, különben biztos, hogy felfordulok. Basti pont olyan éhesen fordult a sütő felé, mint én, ám én pillanatokon belül már újra magam elé néztem, ugyanis David úgy döntött, hogy neki melege van a tűz mellett, ezért levette a pólóját. Riát látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy a mellette álló srác a hasát mutogatja, továbbra is beszélgettek.

- Szereted is a csapatot? – zökkentett vissza a harmincegyes a valóságba.

- Igen – adtam igenleges választ, ami után rögtön azt kérdezte, hogy ki a kedvencem. – Nincs kedvencem, szerintem mindenki ugyanannyival járul hozzá a győzelemhez. – Inkább a semlegesség mellett döntöttem, mert nem akartam bevallani neki, hogy ő a kedvencem. Olyan furán vette volna ki magát.

- Kész a kaja! – kiáltotta el magát David, megmentve ezzel engem a következő kínos kérdéstől.

Bastian volt az első, aki sorba állt, a többiek pedig egy-egy megjegyzés kíséretében jól ki is nevették. Szerintem baromi aranyos volt, ahogy rávetette magát a tányérjára. Úgy nézett ki, mint egy ötéves. Shaq kicsit többet ivott a kelleténél, ezért kötekedni kezdett az egyik székkel. Rettenetesen vicces volt, de végül az éhség felülkerekedett rajta, és ő is beállt a rövid sorba a finom falatokért.

- Jót beszélgettetek Bastival? – ült mellém Ria, majd a térdére tette a tányért. Mivel tele volt a szám, először csak bólintottam.

- Ha mindenki olyan, mint Basti, akkor tényleg nem nehéz velük kijönni – válaszoltam végre rendesen is. – Lehet egy kérdésem? – Megvonta a vállát, és kíváncsian nézett, úgyhogy ezt igennek vettem. – Együtt vagytok Alabával? – Tudtam, hogy semmi közöm hozzá, de kíváncsi típus voltam, és mint az már kiderülhetett, egyetlen gondolatom sem maradt bennem.

- Nem, dehogyis! Csak jó barátok vagyunk – tiltakozott. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy nem csak barátság van közöttük.

- Ühüm – bólogattam vigyorogva, mire kicsit hangosabban szólt, hogy tényleg így van. – Szerintem nincs barátság fiú és lány között.

- Hát itt a példa, hogy van – morogta az orra alatt, de nem hagytam annyiban.

- Ha van is, akkor hosszútávon biztos átalakul – rántottam meg ezúttal én a vállam. Tapasztalatból tudtam, hogy igazam van. Minden bizonnyal nem tetszett neki, amiket mondtam, ezért megrázta a fejét és Thomas mellé vonult, hogy helyettem vele beszélgessen tovább.

Az indulás előtti fogadalmam, miszerint a délután folyamán megkedvelem Riát, egyáltalán nem jött össze. Még csak a közelébe se jártam ennek, és nagyon jól tudtam, hogy én se vagyok a kedvence. Talán vannak olyan emberek, akik nem tudnak megmaradni egymás mellett, és ha vannak, akkor mi sajnos ebbe a kategóriába tartozunk. A probléma csak az, hogy ez ellen semmit nem tudtunk tenni. Sem ő, sem én. Ezt a hetet akárhogy is, de végig kell csinálnunk.